ha az a sorsom, hogy egyedül maradjak, kérlek, vedd el tőlem a vágyat, hogy szeressenek.

Azért születtem,

Hogy szeressek,

De nem azért,

Azért születtem,

Hogy szeressek,

De nem azért,

Szétfeszít, mint túl szoros bőr alatt dagadó valami, ami nem akar megállni.

Az arcom mögött mintha repedések futnának szét,

láthatatlanul, de érzem, ahogy húzódik,

mintha egy rosszul felrakott maszk lennék, ami bármelyik pillanatban lehullhat.

A mellkasom belülről dobol,

nem szívverés ,inkább valami kétségbeesett kopogás,

mintha ki akarna törni, de nincs ajtó, nincs rés,

csak ez a zárt, fulladó tér.

A levegő is nehéz.

Mintha minden egyes lélegzetnél egy darabját nyelném vissza annak,

ami el akar hagyni.

És ott van az a gondolat, halk, de makacs:

mi lenne, ha egyszerűen megszűnne ez az egész nyomás,

ez a feszülő, lüktető jelenlét,

ami nem enged létezni, csak túlélni.

Nem békét akarok.

Csak csendet.

Egy nagy tátongó lyukat, mely éhezésre késztet.

Lelkem tönkre megy, és húzza maga után testem is,

Mint a hurrikán jössz meg mész,

Ha itt vagy érzem, hogy van helyem ebben a tébolyult világban,

De ahogy elmész, elvesztem egy labirintusban.

mert bár mindig is fantázia világában éltem,

Borzasztó

hogy az ágyam este nem akar befogadni és elaltatni

de reggel meg elengedni nem akar