Eszter&Maxim in Vietnam 2014/5

És akkor az utolsó bejegyzés a reptérről. Sírunk és nevetünk, mert miattatok jó hazamenni, de inkább ti jöhetnétek ide és folytatnánk együtt a mókakacagást.. És amit mindenki nyilván várt: jöjjön a TOP5 tőlünk: Maxim: 1. Sapa utolsó estéje, tulajokkal közös vacsora 2. Ha Long Bay kishajós első nap 3. Vung Bau Beach (Phu Quoc) 4. Gia Long út és a helyszín (Hué) 5. Vietnámban motorozás Eszt: 1. Saigon folyóparti esti üldögélés 2. Hué naplemente a pagodánál 3. Vung Bao Beach 4. Gia Long út 5. Ha Long Bay hajónalvás és napfelkelte Amikor elindultunk, gondolkodtam rajta, h vajon megváltozunk, és ha igen, hogyan majd az öt hét Ázsia hatására. Nem tudom mi történt velünk, bennünk, de ha kínai/japán írásjegyes tetkót akarnánk, avagy boldogsn mesélnénk bahiai bolti vásárlásainkról, és M megnövesztené a haját, kérünk, fogjátok meg kicsi, eltévedt fejünket, nézzetek mélyen a szemünkbe és mondjatok valamit, h ne tegyük. És zárásként köszönjük nektek, h segítettetek nekünk bármily módon, h el tudjunk utazni ide és ilyen hosszú ideig élvezhessük a "másképplevést". Ez egy elég jó bevezető volt a házasságunkba és ezt nektek is köszönhetjük. Úgyhogy köszönjük! Maradjatok velünk és mellettünk még jó sokáig!

Az utolsó nap Kuala Lumpurban. Nekem most jobban tetszett a város, mint amikor megerkeztünk, jobb helyen is laktunk, és valahogy a rengeteg felhőkarcoló-dzsungel kombó is komfortosabb volt. Voltunk az Iszlám Művészeti Múzeumban, ahol elég erős, és folyamatosan bővülő gyűjtemény látható az iszlám világ művészeti kincseiből, na és vannak makettek a legfontosabb mecsetekről. Ott szerintem egy órát elböngészgettünk (Meli, a 3d modellek enyhén szólva meghaladják a somogyváriakat). Aztán egy kis kínai negyed séta és végül Európára hangolódásképp egy ízletes Mc Donalds.

Viszlát Phu Quoc! Férjem magába roskadva feküdt a homokos tengerparton, aszonta azért, mert mingyá végetér az út. Mondtam most még itt van, élvezze. Szóval így tettünk. Aztán nem egy új pásztor haverunk lett, az alsó fotók egyikén Maxim látható, az ideiglenes kézipoggyászával. Most Saigon, alvás, reggel irány Kuala Lumpur.

Tanmese az ÁdámÉvást játszó turistákról Na szóval a szigeten vagyunk, ami egyszerre paradicsomi és egyszerre nyomorúságos, persze mi az előbbire helyeztük a hangsúlyt. Az utóbbi 2,5 napban (ismét) egy motor segítségével a sziget tengerpartjait fedeztük fel, annak elképesztően szép fehér homokját, áttetsző tengerét és próbáltunk minél elhagyatottabb részeket keresni. Ez mind szép és jó, de a szigetlakók azért ezt másképp élik meg, és nem félnek a turisták tudomására hozni. Az általunk legszebbnek talált tengerpart az észak-nyugati Vung Bao lett, ahol a korábbi bejegyzés képe készült, itt a tengerpart elég szemetes, de a tenger tiszta, és még éttermek, resortok sem lepték el, mint pl. a dél-keleti, legszebbnek mondott szakaszon. Nehéz persze átlátni az okokat, mindenesetre elsőre elég durva, h a legszebb tengerpart és víz, amit valaha láttam tele van mindenféle szeméttel, a műanyag tasakokon, fél pár cipőkön át kajamaradékokig. Persze lehet, h a turisták is élen járnak a szemetelésben, de a sziget többi részén sajna azért láttuk, h mennyire nem érdekli a helyieket, h egy szemétdomb mellett élnek/vacsoráznak. No nem akarnék itt vmi szociológiai mélységekbe emelkedni, a lényeg a lényeg, h a fent említett tengerpart egy közeli, elég szegény halászfalu közelében fekszik, ezért elég ellentmondásos annak paradicsomi aposztrofálása… Szóval hiába játszottuk el, h egyedül vagyunk, pucéran fürdünk, miénk az élet, sallala, mert az élet megmutatta :-) Sajnos egy ember képében, aki elemelte a hátizsákunkat, benne M telefonjával és iPadjével és a napszemüvegeinkkel. Na de azt remélem, h akihez került edukációs célokra használja, és open source fejlesztő lesz, a jövő vietnámi IT reménysége, aki majd úgy kezdi a történetét: az egész egy lopással kezdődött... Így viszont volt esélyünk megismerni a városka rendőrörsét, és egy laza egy órában átbeszélni a történteket. A fenti angolkönyv és az óra fotója ott készült. Na de ma már az utolsó nap itt, este repülünk vissza Saigonba, onnan másnap reggel Kuala Lumpurba és végül 15-én hajnalban indulunk haza, szóval fonjátok a csokrokat, ismételjétek a köszöntőversikéket!

Nem akarjuk borzolni a kedélyeket, de itt töltjük az utolsó négy napot Vietnámban. Phu Quoc we love you! Na most már mingyá találkozunk!

bonus

Tegnap reggel, férjem gondos időjárás megfigyelései alapján elindultunk, h meg nézzük My Son völgyét, majd elmenjünk Hoi anba, a helyi Szentendrére. Úgy volt, h pont tök jól kikerüljük az esőt. Ez a danangi szállodaszobában így is volt. Majd kiléptünk az utcára, ahol már esett, szóval beszereztünk két zacskóanyagú esőkabátot és útnak indultunk, természetesen mootoron. Az első szakasz maga volt a ..... és most ide nem írok semmit, mert az előző bejegyzések egyikében használt 'fasza' miatt is megkaptam a magamét M-től. Na de volt amikor nem esett, és az szuper volt, és tekintve, h végül kihagyjuk Angkort, abszolut el kellett ide jönnünk. My Son a hindu vallás, és ezen belül is Siva tisztelete miatt volt/van kiemelkedően fontos. A 7-14. sz. között épült szakrális épületegyüttesek ma leginkább azért lenyűgözőek, mert egy egészen különleges atmoszférája van a természet és az elhagyatott, elhordott, lerombolt és lebombázott, ámde ember által épített kőhalmoknak. Van benne valami érzés, ami vhogy az fennkölt elmúlásnak és a lemondásnak az egyvelege. Nagyon kevés ábrázolás maradt meg, és talán ezért is jobb, h ide jöttünk, mert én imádtam volna elmerülni a részletekben, viszont nem készültem/tünk elő... Az egyik legszebb sétánk volt, és a mostoha időjárásnak köszönhetően viszonylag magányos is. A végén még kukáztunk magunknak a lábainkra is esőkabátot, aztán vissza a motorra, és irány Hoi an. A férjemről kiderült, h rajong az ilyen helyzetekért, teljes adrenalinbombaként, vigyorogva vezetett az esőáztatta utakon. Annyira élvezte, h visszafele már én is...

Ma Hue első Nguyen dinasztia sarj császárának palota-, és síregyüttesét néztük meg, Gia Long császárét, ami a legmesszebb van, de annyira fasza volt oda az út, h bármi várt ott, mindenképp megérte. Gyönyörű folyómente, kis falvak, rizsföld, kanyárgás. Elképesztően szép. És a fenti híd, amin azért nem semmi, h átmentem, ráadásul motoron. A palotabelső arany-piros díszítése, a megmaradt virág- és állatmotívumos ornamentika annyira szupergyönyörű volt, és mindez egy hegyes-lankás erdő közepén. Abszolut must see! Visszatérve a belvárosba kicsit tikkadtunk a melegtől, így a folyópartra vettük az irányt, ahol sűrű hajókirándulás ajánlók közt próbáltunk pihegni. Ánáórbájbót? Mármint, h menjünk el egy órás útra velük. Próbáltuk mosolyogva lerázni őket. Aztán már kevésbé mosolyogva. Délután egy könyvesboltban voltunk, hátha találunk vmit angolul a tengerparti időkre, de csak naplementeborítósosak voltak, meg nagy klasszikusok, és most kevéssé vágytunk Emily Brontëra. Este hallevest ettünk, a legfinomabbat evör, egy annyira koszos helyen, h a Köjál összes alkalmazottja szörnyethalna a látványtól. Aztán az esti vonatútra készülvén kajabeszerzés közben, megismétlődött a tegnap esti élmény, h motorosok mellénk érnek és: hey man! marihuana? kokain? és közben kacsint. Majd amikor mosolyogva nemet intesz még sokáig utánad kiált: hey man! Ez volt nekünk Hué, most vissza Da nangba, aztán holnap Ho ian és My Son, mely utóbbi Angkorhoz hasonló volt, egészen az amerikai szőnyegbombázásig. Na de mi úgyis keletre nyitunk.

Ma az Újraegyesítés Vonattal Huéba érkeztünk. A Hanoit Saigonnal összekötő vasútvonal legszebb szakaszán, szinte végig a tengerpart mellett jöttünk. Csodálatos élmény volt a nagyrészt helyiekkel utazni és csak nézni, h MINDIG csinálnak valamit: esznek, felállnak, alszanak, esznek, beszélgetnek, hozzászólnak, esznek, kimennek, felmásznak, pakolnak, esznek. Hué viszont nagyon más hatású város, igazi császári, de ez érthető is, hisz 1800-as évek elejétől 1945-ig a főváros volt, a Nguyen dinasztiának köszönhetően. Városszerte jónéhány palota-, és síremlékkomplexum idézi ezt, ami nagyjából annak köszönheti létezését, h senkise szerette igazán az utóbbi 70 évben: a kommunistáknak ez túl reakciós volt, szóval hagyták rohadni, a délieknek meg egy rossz emlék, mert az amerikaiknak és előtte a franciáknak egy fontos támaszpont volt. Az utóbbi időben kezdték el felújítani (sajnos), és kevéssé restaurálni. Ma a negyedik uralkodó Tu Duc helyén voltunk, elég lenyűgőző volt a részben susnyával borított romokon járkálni és nézni a sárkányos, svasztikás mintákat. Aztán egy szupergiccses élményben volt részünk: a város szimbólumát képező pagodánál voltunk épp naplementekor, szóval felkucorodtunk a korlátra és csak néztünk a hegyek felé..

Da nang, a hindu Cham dinasztia által alapított város ma egy igazi tengerparti város két résszel, amit egy folyó választ el: a folyó és a tenger között széles sugárutak és csak szállodák tömege, míg a folyó másik partján a város élőbb része terül el. A folyó két partját újonnan épített hidak kötik össze, elég menők, az egyik egy óriási, színváltós sárkány, de a többi is pompás színekben villódzik. Voltunk ma az egyik legfontosabb látványosságánál, a Márvány hegyeknél, ami egy 5 kissebb hegyből álló csoport, buddhista pagodák és barlangokba elhelyezett Buddha, Siva, stb szobrok kíséretében. Elég menő hegyet mászni és közben egy-egy barlangban szakrális helyre bukkani. Volt ennek a kirándulásnak egy vicces mozzanata: kb egyszerre hallottunk meg magyarokat Maximmal. 1 percig (legalább) lefagyva néztük a látványt. Egyszerűen leállt a rendszer :-) Na ennyit az antiszocko oldalunkról. Aztán a motorral, mert ebben a sugárutas városban csak így lehet közlekedni, elmentünk a tengerpartra, söröztünk, és végül vissza a városba vacsorázni és csak mozizni a városlakókat ;-)

Ma egy igazi videójátékba csöppentünk. Motorral indultunk Saigonból Cao Dai-ba, vagy ahogy Graham Green mondta: Kelet Disneylandjébe. A videójáték a következőképpen zajlott: el kellett jutnunk A-ból B-be 10-50-1000-1000000 társunk kíséretében, akik velünk párhuzamosan, sréhen(srégen), merőlegesen, szemben közlekedtek, mint alap, és ehhez jöttek a nehezítő pontok: úthibák, csorig töltött pho-levessel átkelő férfi/nő, belső sávban álló, létraszállító, telefonáló motorosok, és még számtalan lény, tárgy mozgó és álló, h biztosan végig figyeljünk. A várost elhagyva több állat keresztezte utunkat, mint ember, de azért mindig ért minket meglepetés. Az autópályán. Bár ezt nehéz mondani egy olyan 4 +2 sávos útra, ahol szinte mindig minden irányból jön valaki. Na de egyre csak lépdeltük a szinteket, mikor is megérkeztünk Cao Dai-ba, ami ismét megerősítette bennünk a turisták ellen érzett mélyről jövő és jóltáplált utálatot. Ejrópai, bahia-gatyás, zen embertársaink egy fotóért akár ölni is tudnának, főleg ha ezt egy templomban tehetik. Páratlan volt. A templom komplexum egyébként tényleg must see, elképesztő a díszítés és a vallás teológiai háttere, szimbolikája. Most nem írok le mindent, keressetek rá, csak annyit, h vannak többszintes szentjeik, prófétáik, Mohamedtől, Krisztuson át Buddháig, vagy éppen Victor Hugoig. Csodálatos mix. Tanulva a korábbi motorozás utóhatásaiból, a fenti képeken láthatjátok, h h bekészültünk. Visszafele elmentünk a helyi Balatonhoz, elég meleg volt, jó lett volna egyet úszni, de a szkafander szerkónk, meg a kihalt part nem volt nagyon bíztató. Hazafele, mielőtt belevetettük volna magunkat a szombat esti Saigon közlekedési apokalipszisába, ettünk egy kis csípős, szagatott, viaszkos vászon terítőt. Vagy legalábbis annak nézett ki, ahogy ti is láthatjátok a zacskóban. Igen, imádnak levest, tésztát, italt zacsiból enni. Finom volt nagyon. És végül visszaértünk A-ba, szóval szintet léptünk! Juhuu!

Az utolsó napunk a Mekongon, holnap megyünk vissza Saigonba, aztán irány Közép-Vietnám: Danang, Hue és Ho ian. Ma bringáztunk a csatornák között, kis villákat találtunk és állandó az építkezés is, mindenki készül megnyitni a maga kis homestay-ét. Linh longban a piacon a szárított áruban elég erôsek a friss mellett, a fenti fotók egyikén halak és rákok vannak minden méretben. Szagot nem tudtam hozzá csatolni.. Egy híd alatt hűsöltünk dél körül helyi gyerekek társaságában, akik sűrűn hellóztak és váccjornémeztek. Ennyiben ki is merült a beszélgetésünk, de mindenki vidáman mosolygott. Az út mentén elég pöpec életképek mellett suhantunk el: két tinédzser srác egymás haját festette guggolva, két idősebb egymás fülét tisztította, mások pedig esküvőt ünnepeltek, ami itt megfigyeléseink szerint hétköznap délelőtt van, nagy színes függönyökkel ölelve, a bejáratnál virágos baldachinnal és egy óriási fotóval a kedves párról. És pár Szilvesztert nem ünnepelnek, január elseje szünnap. Szóval 31-én lehet ünnepelni mégis :-)

A tegnapi nap legnagyobb kihívása a motorozás volt, de nem írtam az esti szeánszról, amikor is testápolót akartunk venni. Ez a teljesen hétköznapinak és unalmasnak tünő topik egy igazi challenge-é vált, amikor kiderült az az apróság, miszerint minden krémben fehérítő van, mert ugye itt is, mint sok más ázsiai országban a fehér bőrért rajonganak. Ezért is fordul elő velünk itt, h emberek két kézzel megfogják a kezünket, és őszinte csodálattal mondják, h "you are beautiful/handsome" Zavarbaejtő. Na meg saját testüket minden lehető négyzetcentiméteren eltakarják a Nap elől. Ennek hamarosan lesz jelentősége, de előbb vissza a testápolóhoz: a kétszintes nagyáruházban megtaláltam végül a krémeket, csak sajna hiján a vietnámi nyelvnek, még a niveát se tudtam elolvasni, illetve azt nagyon is, h bár többféle van, ám egyik sem nélkülözi a fehérítőt. Próbáltam egy nagyon kedves, mosolygós promóciós hölgytől infóhoz jutni, de kedves mosolyon túl nem sokat kaptam. Persze ez is több, mint szuper, embertársaink nagy része még ennyit se tesz meg a másikért, szóval lázasan továbbkutattam és közben mosolyogtam vadul. Végül egy másik mosolygó közbelépett és a bézik "no whitening" után a kb. 200 féle krémből egyet a kezembe nyomott. Merthogy csak az az egy volt. Na de ne legyünk falánkak. Arról meg, h takarni kell a testünket, avagy sem a Nap elől, csak annyit mondanék, h a tegnapi 10 orás motorozás után én lázasan, Maxim pedig ropogósra sülve, teknősszemekkel fekszik a fenti kèpen látható bungalóban, szúnyogháló alatt, amolyan romantikus baldachinként. Na tessék, micsoda egy szilveszter éj! Nektek kívánunk minden szépet és jót, töltsünk együtt minél több időt 2015-ben is!

Mekong Delta 2. utazás: a motoron. Reggel motorra pattantunk, h a méltán híres Sa Dec felé vegyük az irányt. A hely 2 dolog miatt fontos: az egyik, hogy az itteni (kínai) Újévre készülődvén itt és a város környékén termesztik azt a töménytelen mennyiségű virágot, amivel majd mindenki a saját házát és utcáját díszíti országszerte. A másik, h itt élt Marguerite Duras, A szerető írőnője, akinek könyve és a belőle készült film ültette el bennem, h ide el kell jönnöm egyszer :-) A motorozás igazi öröme a 2. óráig tartott, onnantól arra gondoltam, h a testem bárcsak egy picike, egynemű gömböcske lenne, v méginkább egy szervek és testrészek nélküli zászló, mely csak lobog a motor után. Mivel ez nem így van, ezért csak remèltem, h mire leszállok, a szerveim és pl. a mellem nem egy helyen, deréktájon ujjong majd összegyűlve. Persze mondogattam, h de menő, a férjemmel suhanunk Vietnámbsn, és felidéztem Paula Abdul Rush, rush című számát is, ahol (annak idején) úgy irigyeltem Paulat, h Keanu Reeves-szel összesimulva motorozott, de nem mindig segített. Maxim viszont nagyon élvezte, és ez a lényeg :-) Na de Sa Dec után visszaülhettünk a motorra és irány Soc Trang, ahol egy buddhista pagodát néztünk meg és az ottélő denevéreket. Ez az utunk volt az eddigi legrondább, az útmenti felújítások miatt főként, szóval visszafele váltottunk és Can Thoba már rizs-, és banánföldek mentén jöttünk. Ez elég szuper volt, lemenő Nap, motoron a legszebb pár, juhhuu. btw Mindenki megnéz minket és egyből hellozik, a turista valahogy még mindig ritka, főleg errefele. Ez elég vicces néha.

Anyu, egy kis buddhizmus neked :-)