before ze germans get here

Ugyan, ha a személyes dolgaimat nézem, elég jól sikerült a 2016-os év, senkinek nem mondok újat azzal, hogy rengeteg szempontból az évtized egyik legsötétebbje volt eddig. Elvesztettünk egy rakat zsenit, némelyiküknek lehet, hogy már itt volt az ideje, de mégis nehezebb az élet Leonard Cohen vagy David Bowie nélkül. Nem is beszélve a Brexit-Trump-megüzentükbrüsszelnek Bermuda-háromszögről, ami sokunkat tart ébren álmatlan szerda éjszakákon. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen ingerekben gazdag év jobbnál jobb albumokat eredményez.

Sajnos nem így történt, nálam 2016 tovább erősítette a könnyűzene hanyatlásáról szóló elméletemet. Ha megnéztek egy átlag idei listát, a szerepeltetett lemezek mintegy 70%-a tartalom nélküli, felszínes lötyögés csini köntösbe bújtatva. Lehet, hogy szép az art direkció, maga az eredmény üres és kiábrándító. Kanye West, Beyoncé, Rihanna és the 1975 az év legjobbjai között? Emberek, mi a fasz van veletek? Vagy az is lehet, hogy csak én öregszem visszafordíthatatlanul. Akárhogyis, igyekeztem összeszedni 10 lemezt, amit tényleg szerettem idén, hát íme:

10. David Bowie - Blackstar

Gondolom nem voltam egyedül január elején, amikor hoax-ra gyanakodva órákon keresztül kerestem a megerősítést, hogy ez persze csak egy vicc. Nem volt az. Meg sem próbálom ecsetelni David Bowie mérföldkő-erejű hozzájárulását a zenetörténelemhez, nem is lenne értelme. Ennek az albumnak akkor is itt lenne a helye, ha a nagy kaméleon legrosszabb lemeze lenne, szerencsére erről szó sincs. Tökéletes lezárás egy közel tökéletes életműhöz: köszönjük, Starman, hogy itt voltál velünk!

9. Kate Tempest - Let Them Eat Chaos

A hip-hop mindig is közel állt a szívemhez, mégis azt érzem, hogy egyre jobban kezd önmaga paródiájává válni. Milyen furcsa, hogy egy egekbe magasztalt raplemezekkel teli évben a műfaj egyetlen igazi képviselője egy fehér brit nő. Amikor a grime is kezd kifordulni önmagából, jön egy délkelet-londoni 30 éves csaj, tele mondanivalóval a munkásosztályról, a nemzet mindennapi problémáiról és a fejünk felett gyülekező sötét fellegekről, mindezt minimálra hangolt beatekből összerakott alapokra helyezi, és kész az egyetlen hip-hop album idén, ami képes volt elhitetni velem, hogy nekem is szól.  

8. Banks & Steelz - Anything But Words

Ha valamit megtanultunk a 2000-es években, akkor az az, hogy veszélyes műfaj a rapet a rockkal keverni. Amikor először hallottam az Interpol frontember és a Wu-Tang kaméleon közös projektjéről, végig is futotta a hátamon a hideg. Banks már régóta kísérletezgetett más irányokkal, és több interjúban is bizonygatta, hogy a hip-hop a szíve csücske, mégis fenntartással kezeltem egy ilyen kollaboráció létjogosultságát. Az Anything But Words nem is lett tökéletes, viszont a jó részek bőven kárpótolnak érte. Banks baritonja tökéletes összhangban van RZA beatjeivel, a rengeteg vendégelőadó pedig szinte mind emeli az album fényét. Rendhagyó próbálkozás egy rendhagyó párostól, nálam ez elég is volt, hogy felférjenek a listára.

7. Bleached - Welcome the Worms

Ami az idei évben feltűnt, hogy minden tervezettség ellenére egyre több női előadó díszelgett a playlistjeimen. Persze, tudom, fontos év volt ez a női egyenjogúság szempontjából, és ugyan újabb 4 évig még biztos nem nő lesz az Egyesült Államok elnöke, a zeneipar egyre több és meghatározóbb női alakkal büszkélkedhet. A Bleached tagjai nem a DumDum Girls-féle hibátlanul szexi férfifaló legendát próbálják továbbvinni, sokkal inkább a hétköznapi, de tökös csajzene mellett teszik le a voksukat. Egyszerű riffek, némi protopunkkal és beach feelinggel megfűszerezve, és át is jött a nagybetűs üzenet: GIRL POWER, MOTHERFUCKERS!

6. Leonard Cohen - You Want It Darker

Egy ilyen albumra nehezen lehet szavakat találni. David Bowie mellett a kanadai mester volt az, aki érezte a halál szelét, és emberfeletti akaraterővel és kreativitással még utoljára letett egy gyönyörű albumot az életműve mellé. Ez önmagában is dícséretes erőfeszítés lenne, a hab a tortán ott van, hogy Cohen hattyúdala szívszorítóan szép búcsú, melyben a főszereplő a címben is visszaköszönő, egyre jobban elhatalmasodó sötétség. Azonban ha jól odafigyel az ember, észreveheti, hogy a rendkívül szép kort megélt legenda valahol már áhította is ezt az utazást. Szörnyű dolog a halál, de ha valahogy el kell menni, szeretném, ha nekem tized olyan stílusosan sikerülne, mint Kanada valaha élt legjobb dalszerzőjének.

5. The Strokes - Future Present Past EP

A legutóbbi lemez egy kicsit elhitette velem, hogy a Strokes-nak befellegzett, miközben Julian Casablancas side projectjei egyre jobban tetszettek (köztük a különösen ütős tavalyi, The Voidz-zal készített lemez). Úgy tűnik a frontember ismét a kezébe vette az irányítást, melynek köszönhetően a banda idén egy szuper poszt-punk EP-vel jelentkezett, ami a zenekar legjobb napjait idézi. Nem találták fel a spanyolviaszt, de miért is tennék, ők már  eleget bizonyítottak, elég az, hogy egy ilyen szar évben tartják bennünk a reményt, hogy a garage rock revival még mindig tartogat egy-két csemegét a rajongók számára.

4. The Growlers - City Club

Julian Casablancas nem adja csak úgy a nevét bármihez. A Growlers már egy ideje felbukkant a radaromon, a 2014-es Chinese Fountain meglehetősen szuper kis albumnak sikeredett. Mindez megtoldva Casablancas produceri felügyeletével 2016 egyik legüdítőbb lemezét eredményezte. A Growlers ízig-vérig Amerika, de a jó fajtából. Valószínűleg emiatt egy kicsit a korai Killers-re emlékeztet, pedig hangzásban nem sok közük van egymáshoz. A City Club egy tökéletes rock’n’roll lemez ritka dögös énekkel, basszussal, pont jókor és jól odatett gitárral, és egy olyan sármmal, amit sok zenekar megirigyelhetne.

3. Adam Green - Aladdin

Adam Green régi játékos, még a 2000-es évek elején robbant be a Moldy Peaches kisebb sikereit követően első szólólemezével. Soha nem vált annyira mainstreammé, mint a Strokes, nem övezi akkora kultusz, mint a Libertinest, és nem pécézték ki maguknak a hipszterek, mint Sufjan Stevenst. Lehet, hogy azért, mert Adam Green elsősorban egy modern folkénekes. És nem is akármilyen. Generációjának egyik legjobb szövegíró-zeneszerzője lassan 15 éve folyamatosan teszi oda magát minden egyes albummal, töretlen színvonalon. Idei lemeze annyiban különlegesebb a többinél, hogy még egy filmet is készített hozzá. Papírmasé-mellű kurvák, elvtelen mozgalmisták és kiégett producerek sorakoznak fel az Aladdin LSD- és extasy-fűtötte világában, ahol a valódi főszerep a tökéletesen fülbemászó, keserédes balladáké. Bécsben élőben is láttam az Aladdint egy lemezbemutató koncerttel egybekötve, ahol még egy dolog kiderült Adam Greenről: az egyik legjobb fej előadó egy válogatott seggfejekkel tarkított indie-világban, akit a hátán hord a föld.   

2. Slaves - Take Control

A kenti duó nem először szerepel a listán, prolinak álcázott punkjuk az egyik legeredetibb produktum a műfajban. Ezt a Beastie Boys-os Mike D is így gondolta, és magára is vállalta a producer szerepét az albumon. Szerencsére a sietség nem ment a minőség rovására, és ugyan egy hangyafasznyit lejjebb tették a mércét a bemutatkozó albumhoz képest, a Take Control még mindig az év egyik legerősebb lemeze. Őket is volt szerencsém látni idén, sajnos a Budapest Parkban - így is elég tökös szettet nyomtak le, de nagyon szeretném, ha egy kisebb klubban is hallhatnám őket játszani: ehhez a zenéhez az dukálna igazán.

1. Jamie T - Trick

Jamie 5 év kihagyás után fantasztikus albummal tért vissza 2014-ben, azóta folyamatosan jobbnál jobb anyagokat szolgáltat, köztük a tavalyi Magnolia Melancholia EP-vel. Idén újra nagylemezzel jelentkezett, és azt kell, hogy mondjam, hogy talán az egyedüli szóló előadó, aki képes mindig elkápráztatni. Grime, punk, folk: a wimbledoni srác mindenhol otthon érzi magát. Mind szövegileg mind zeneileg kiemelkedő, őszinte és szívhez szóló album a Trick: a legutóbbi kislemezdal, a Sign of the Times pedig nálam az Y-generáció (melynek Jamie-hez hasonlóan én is tagja vagyok) egyik legnagyobb himnusza, amit valaha írtak. Bécsben élőben is volt szerencsém látni, és nálam ezzel egyben az év koncertje díj is az övé. Well done Jamie, see you again in 2017!

Futottak még:

Parquet Courts - Human Performance

Peter Doherty - Hamburg Demonstrations

Nick Cave - Skeleton Tree

Az év csalódása:

Jake Bugg - On My One

idén nagyon fasza évet zártam, és ebben a zenének is fontos szerepe volt, szóval a tavalyi után itt az idei lista, művelődjetek, a címekben ízelítő linkek:

10) viet cong - viet cong

szerencsére élőben is láthattam őket, mielőtt nevet változtattak. pöpec kis album a kanadai négyestől, ugyan minden különösebb eredetiséget nélkülöz, de ez 2015-ben nem újdonság. szuperül összerakott poszt-punk album, és a hosszát is eltalálták: ha hosszabb lenne, nem lenne ezen a listán.

9) lana del rey - honeymoon

lana del rey-t kicsit az ultraviolence-nél elvesztettem, nem igazán tudtam hová tenni a kiüresedett kaliforniai depressziót. az új album sokban hasonlít elődjére, de valószínűleg én vagyok más hangulatban, mert idén jó néhány szám betalált. pláne így télen, amikor az embernek különösen vonzó a fülledt tengerparti melankólia. 

8) the cribs - for all my sisters

jarmanék sok éve a kedvenc testvérzenekarom, és ha így folytatják, ez még sokáig így is fog maradni. az idei album nem lesz a kedvencem tőlük, de így is messze az év legjobbjai közé tartozik fülbemászóan powerpopos punk dalaival.

7) beach house - thank you lucky starts

idén először negatív értelemben lepett meg a beach house. a depression cherry dreampopja valahogy nagyon nem tudott megérinteni, 1-2 hallgatás után el is engedtem. aztán jött a hír, hogy kiadtak még egy albumot, és láss csodát, zseniális lemez lett a thank you lucky stars - nem tudom, hogy csinálták, de pontosan annyira beach house-os, amennyire szeretem.

6) the libertines - anthems for a doomed youth

az idei év nálam legjobban várt visszatérése volt dohertyéké. nem tudtam mire számítsak, úgyhogy igyekeztem nem számítani semmire. persze titkon reménykedtem a jóban, és nem is kellett csalódnom. ugyan a klasszikus libertines sajnos a múlté, de talán jobb is, hogy nem próbáltak 20 évesnek tűnni. minél többet hallgatom, annál jobban ragad magával a számok többsége, és amit a libertines még 2015-ben is nyújtani tud, az az, hogy nincs rajtuk kívül még egy zenekar, aki ennyire erőteljesen és hitelesen képviselné az angol romantikát.

5) jamie t - magnolia melancholia

jamie idén is beköszönt egy EP erejéig. ugyan a don’t you find a tavaly albumon is rajta volt, és van két feldolgozás is, a másik 3 szám annyira erős, hogy nem tudtam lehagyni a listáról. remélem marad ilyen produktív, és nem kell megint éveket várni a következőre. 

4) wavves x cloud nothings - no life for me

az év kollaborációja. nálam a wavves lemez összességében inkább a csalódások közé tartozott, de nem érheti szó a ház elejét, mert ez a közös album rövidségében tökéletes és emlékezetes garázs gyöngyszem.

3) blur - the magic whip

az év másik nagyon várt visszatérése. korábban már írtam róla, szóval csak annyit, hogy nagyon szép munka, minden ízében méltó a britpop legendák munkásságához.

2) fidlar - too

a FIDLAR-nak 2015-ben még mindig sikerül az, ami keveseknek: hiteles, ötletes, és mindenekelőtt JÓ punkzenét játszani. nálam abszolút az év egyik legtöbbet hallgatott albuma, tökéletes bizonyíték arra, hogy a punknak mindig is lesz létjogosultsága.

1) slaves - are you satisfied

végre megérkezett az angol duó sokat várt bemutatkozó nagylemeze. ravaszul bunkó, generációs és világi problémákkal foglalkozó szövegek, roppant egyszerű, de legalább annyira fülbemászó riffek és összességében szuperül összerakott dalok jellemzik az are you satisfied-ot, ami nálam kétséget kizáróan az év lemeze. a címben szereplő kérdésre válaszolva pedig: ‘I fuckin’ am!’

futottak még kategória volt nálam wolf alice, kurt vile, father john misty, faith healer és a low. a sleaford mods a tavalyi szuper album után sajnos csak ismételni tudta magát, a best coast szintén nem lépte meg a mércét, grimes pedig (a zenei sajtóval erős egyet nem értésben) az év csalódása. 

magyar zenét továbbra sem hallgatok eleget, úgyhogy idén inkább ezzel kapcsolatban befogom. 

radical dads - in the water

oi folóerek,

mivel a holnapi nappal remélhetőleg hosszú időre befejezem hosszú és rendkívül rapszodikus angoltanári pályafutásomat, úgy döntöttem itt az ideje hogy megváljak a számomra már kissé rozsdás és túlságosan hosszú username-emtől, szóval holnaptól a todaymynameismrbreaker.tumblr.com mikroblog már a múlté, a jövőben az amanfromporlock.tumblr.com-on vagyok elérhető. ez lenne amúgy a valószínűleg soha meg nem valósuló one-man-band-em neve, szóval ha zenében nem is, szavakban itt kiélem magam. nálam a vátozások nyara ez, úgyhogy arra gondoltam miért ne változtatnék picit itt is. a szar kontent persze marad a régiben, semmi radikális minőségi változásra ne számítsatok. holnap még lenyomok egy napot itt a forró angol riviéra 16 fokjában, aztán csütörtökön csatlakozom hozzátok a kánikulai budapesten. köszi hogy eddig voltatok, remélem továbbra is maradtok.

sz.m.d.: you chef?

en: no, I'm just making dinner.

sz.m.d.: but why?

en: 'cause I like cooking mate.

the libertines - arbeit macht frei

baratnom: szia

RP: szia, rakay philip.

baratnom: julika.

RP: nezted a musort?

baratnom: milyen musort?

RP: a rendszervaltasrol.