The Part of the Story No One Wants To Hear

Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz.

Nem várom már az életet. Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy, Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész. Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég. Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom. Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok. Mert én már éhes sem vagyok. Történt valami énvelem, De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én, Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt, A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál, Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez, Várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen, Mígnem valaki megdöbben,

Míg valaki föl nem ordít, Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához! Aki irtózattal átkoz,

Én már ködből, csöndből vagyok.

elkezdem a bőrt tépdesni a számról,

de nem értik ,hogy ez már az .

Neked adtam benne a lelkemet.”

de most már okul és tanul.

Aki halandó, csak halandót

szerethet halhatatlanul.”