virågom

Megátkoz ebtartót, ebet S legelőször is engemet.

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsõben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó õr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal-morse-jében, nemcsak a bíró hûvös ítéletében: bûnös! ott zsarnokság van nemcsak a katonásan pattogtatott „vigyázz!”-ban, „tûz!”-ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félignyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben, a száj elé hulltan pisszt jelzõ ujjban, ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergõdõ jajsikolyban, a csöndet növelõ néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban, ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, kürtben, az operában, épp oly hazug-harsányan zengõ szoborkövekben, színekben, képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban s abban, megállt a kapualjban; hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem; ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget; nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, elõtte már a vágyban, mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az ott van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak, s bedõl a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, õ, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a Tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamezõ; a csillag: kémlelõ ablak, a nyüzsgõ égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad; hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék; vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled; cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor-zuhogásban, az égigérõ rácsban, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret, követed és teremted; kémlelõdsz ki e körbõl? õ néz rád a tükörbõl, õ les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába, beivódik, evõdik velõdig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit õ eléd varázsolt, s már körbe lángol erdõtûz gyufaszálból, mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is õ vigyáz már, gyárban, mezõn, a háznál, s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, õt növeszted, gyermeked neki nemzed, hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belõled bûzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hû, akármilyen mû, mert ott áll eleve sírodnál, õ mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.