alacsony büdzsé

Itt így

régebben úgy volt, h mindennek megvolt az ideje. a körömvirág nem nyílott januárban a hóban, az orgonát nem lepte be fehér lepel április végén. ősszel az eső esett és nem a csillagok hulltak le az égről, nyáron szerelem volt, és nem mélyhűtőben tartott, szétroncsolt szívek. mittudomén, rendje volt a világnak, szabályai meg következményei. régebben úgy volt, h jót tettek ezek a keretek - adtak egy ritmust az életnek, egy állandóság-tudatot, ami most egyáltalán nem létezik. ma már csak annyi biztos, h felkel meg lenyugszik a nap. ezt mondjuk ellenőrzöm minden áldott nap. kapaszkodok a reggeli sugarakba a barnára sült karommal, az esti nyalábok meg a hajamat simogatják, ahogy bámulom az üres hintát a diófa alatt. néha jó lenne még tudni, merre tartok - tartok-e még vmerre, vagy már hossza nincs is az életnek, csak mélysége. folyamatos, fárasztó mellúszás a hiány tengerében. aztán máskor meg örülök a februárban simogató nyári szellőnek, a tiszta hó alatt meghúzódó biztos nyugalomnak. tulajdonképpen hetek, hónapok óta tombol a nyár, és még csak most kezdődött a június!!! még a régi időszámítás szerint is hónapokig ujjonghatok utánad legálisan. akárhányszor összedoboghat még a szívünk, fel is, meg le is, meg az is lehet, h már minden annyira másképp van, mint régen, h ez a nyár egyáltalán, soha el sem múlik. 

“anta. nagyon szeretem a neved (is). fejben már sokszor, papírra most először kezdtem el írni neked. a többedik a/4-es lap után rájöttem, hogy minden kimondott vagy leírt szónál többet jelent dobogni. egy pillantásban, egy mosolyban, egy kedvességben, a bőrünk találkozásában vagy a tökéletesen együtt dobogó szívünkben. engem ez mind boldoggá tesz. mindig mostmár. bármilyen viharok is tomboljanak odakint, legyen télen nyár, nyíljon körömvirág a hóban vagy hulljanak eső helyett csillagok az őszi égről, biztosan tudom, h a néhány éve számodra lekanyarított részét a szívemnek és a lelkemnek őrizni fogom.”