Mia mindig is egy excentrikus lány volt, de nem az a tipikus, akit kiközösítettek az emberek. Nem, Mia nem engedte, hogy kiközösítsék, ő mindig is a középpontban állt akarata ellenére. A közép suliban sem volt ez másképp, ő volt az a lány, akire a többiek féltékenyek voltak. Pedig Mia élete egyáltalán nem volt irigylésre méltó, mint az utólag megtudtam. Miának minden nap meg kellett küzdenie a démonaival. A démonokkal, amik nap, mint nap kínozták őt, amikor hazaért a suliból, amikor lefeküdt aludni, és amikor álmodott.
Sosem kötődött senkihez, senki nem került hozzá elég közel, ahhoz, hogy megismerje. Ettől a titokzatosságtól volt Mia annyira vonzó és csábító. Annyira határozottnak és sebezhetetlennek tűnt, pedig mint utólag kiderült közel sem volt az.
Emlékszem a napra, amikor megismertem. Mármint arra a napra, amikor először beszéltem vele, mert Miát soha senki nem ismerte igazán. Ősz volt, a város szélén lévő vasúti aluljáró alatt ültem és a szokásos délutáni semmittevésem közepén tartottam, amikor megláttam. Sosem láttam azelőtt arra, pedig általában minden másnap ott vagyok, tudom, ki járkál arrafelé. Az az én törzshelyem, ahol lenyugodhatok egy kicsit, elszívhatok egy cigit és kiereszthetem a gőzt. A híd két pillére közt egy apró patakocska csordogált, amit, ha nagy lendületet vesz az ember simán át lehet ugrani. Épp a patakocskát bámultam, amikor láttam, hogy közeledik. Szökkenő járása leginkább egy erdei tündéréhez hasonlított. Felmászott a velem szemben lévő pillérre, felhúzta a térdeit és ő is patakot kezdte fürkészni pici mandula szemeivel. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá, majd kihúztam a zsebemből egy szál cigit és rágyújtottam.
- Milyen cigid van? – kérdezte váratlanul, mielőtt még meggyújthattam volna az első szálat. Elővettem a dobozát és felmutattam, hogy tisztán láthassa.
Mostanában nagyon rászoktam a mentolos cigire, mivel a simának az ízét nem találtam már elég érdekesnek.
Egy hajító mozdulatot intéztem felé megkérdezve, hogy átdobhatom-e neki a dobozt és nem fog a vízben landolni, mire ő bólintott. Biztos voltam benne, hogy apró kezei nem kapják majd el, de kellemeset csalódtam, amikor csak az egyik kezét nyújtotta érte és, mint röptében a legyet, elkapta.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol – jegyeztem meg füstfelhőt fújva magam elé. Kihalászott egy szálat a dobozból aztán visszahajította nekem.
- Akkor meg minek a cigi?
- Emlék. Hogy emlékezzek rád Calum Hood.
Majdnem kiesett a cigi a számból úgy leesett az állam.
- Ezt hogy érted?– fintorogtam, de figyelmen kívül hagyta a kérdésemet és egy újabb kérdéssel reagált.
Az órámra pillantottam, aztán rá.
Felpattant, lemászott a pillérről és az aluljáró oldalán felkapaszkodott a sínek mellé.
Jó, de meddig három perc? Mi lesz háromnegyed ötkor? Nem kérdeztem meg tőle, mert amint megéreztem a remegést, rájöttem magamtól is. Három perc múlva elhúz felettünk egy vonat. Többek között ezért is szeretek itt ücsörögni, élvezem, ahogy remeg a föld alattam, amikor elrobognak felettem a vonatok. Mintha ketté akarna hasadni a talaj és ez olyan világvége hangulatot kölcsönzött nekem. Én is felkapaszkodtam a sínek mellé, pont úgy, mint Mia csak a patak másik oldalán.
- Ugye tudod, hogy itt nem fog megállni? – röhögtem el magam, mire Mia felém fordult és aranyosan elmosolyodott.
Fellépett a sínekre, mire lehervadt az arcomról a mosoly. Ez meg mit csinál? A vonat már látható volt a horizonton, egy percen belül elhúz előttünk. Mia határozottan lépkedett, egyik lábát a másik után tette aztán szembefordult a vonattal. Eldobtam a cigim és lerohantam az aluljáró oldalán vissza a pillérhez. Nem volt időm átgondolni semmit csak átugrottam a patakon, le a pillérről, fel a sínekhez aztán egyszer csak megtorpantam. A vonat hangos dudálással jelezte Miának, hogy azonnal húzzon le a sínekről, de ő lassan leült, aztán hátradőlt.
- Megőrültél?! Gyere már le onnan, Mia! – ordítottam, de teljesen felesleges volt. Már nem volt időm odaszaladni érte, úgyhogy csak vártam. Vártam a csodára. És megtörtént. A vonat elhaladt Mia felett és lassítás nélkül robogott tovább, mintha mi sem történt volna. Remegő ajkakkal néztem a sínekre félve attól, hogy mit fogok látni, aztán észrevettem Mia manóarcát és szemeit, ahogy engem fürkésztek. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor elkezdett komolyabban érdekelni, amikor úgy döntöttem, hogy megfejtem Miát.
- Ez mégis mi a franc volt?! Te teljesen hülye vagy?! – üvöltöttem rá és majd szétszakította a bensőmet az ideg. Mia felpattant, odaszökdécselt hozzám és a mellkasához nyomta a jobb tenyerem.
- Érzed? Érzed hogy dobog? Majd kiugrik a helyéről – mosolygott rám ragyogó arccal, mintha most találta volna meg az élet értelmét. Elrántottam a kezem és kidülledt szemekkel bámultam rá.
- Majdnem halálra gázolt egy vonat! Örülj, hogy még dobog és nem szakadt ki a mellkasodból, hogy pofán vágjon!
Mia lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt aztán visszatért a földre. Az arca már nem volt olyan derült, mint pár perccel ezelőtt, inkább csalódott, mintha elrontottam volna az örömét.
- Lazulj már el, Calum – vetette oda aztán elindult abba az irányba, ahonnan jött.
A telefon csörgésére ébredtem és tudtam, hogy, ha Ashton hív részegen, akkor olyan messzire el fogom küldeni, hogy elkopik a lába mire visszaér. Amint a telefonomra pillantottam a könnyeim patakokban kezdtek folyni, mert a szemem nem szokta meg azonnal az erős fényt. Nem ismertem a számot, ezért letettem és visszafeküdtem, hogy ismét mély álomba merülhessek. Három perc múlva újra berregni kezdett mellettem a kütyü. Felkaptam és idegesen beleszóltam.
- Kedvesebben is köszönhetnél – énekelte egy vékony hangocska a fülembe. Nem ismertem fel azonnal..
- Kivel beszélek? – töröltem meg a szemem két ásítás között.
- Mia vagyok. Gyere ki a házatok elé.
Rögtön felébredtem, az álmosságnak nyoma sem maradt. Ledobtam magamról a takarót és az ablakomhoz ugrottam. Mia ott állt a feljárónkon egy kis kabátban, sapkával a fején. Felnézett rám és elmosolyodott.
- Jó reggelt – duruzsolta, mire felhúztam az egyik szemöldököm.
- Az éjszaka közepe van, szóval akárhogy nézzük is, nem köszönhetsz úgy, hogy jó reggelt.
- Siess – mondta, majd letette a telefont. Nagyot sóhajtottam, felkaptam egy farmert meg egy pólót és elindultam lefelé. Halkan osontam le a lépcsőn, semmi kedvem nem volt magyarázkodni a szüleimnek. Kiléptem a csípős hidegbe és azonnal rájöttem, hogy nem ártott volna magammal vinnem a kabátom, vagy minimum egy pulcsit.
- Itt vagyok. Mit szeretnél? – kérdeztem Miát, miközben magam köré kulcsoltam a karjaim, hogy ne fázzak annyira.
- Először is, menj fel a kabátodért és egy olyan cipőért, ami kényelmes és nem fogod sajnálni, ha kicsit sáros lesz.
Felhúztam az egyik szemöldököm.
- Ezt nem gondolod komolyan – röhögtem fel, mire ő összeráncolta a szemöldökét. – Komolyan gondolod?
- Addig nem mondom tovább, amíg vissza nem érsz. Van 3 perced.
Eltátottam a számat, de nem ellenkeztem, felmentem egy ócskább kabátomért meg egy sportcipőért és már mentem is vissza Miához. Ő csak elismerően bólintott aztán intett, hogy kövessem a kocsijához.
Egy lélek sem volt a városban, amikor átautóztunk rajta. A normális emberek ilyenkor általában alszanak. Úgy döntöttem, nem kérdezem meg Miától hova visz, élveztem a csendet és, hogy csak autózunk az éjszaka közepén. A város túlsó végén álltunk meg, a vidámpark melletti kis erdőnél.
- Segítened kell nekem. Fel akarok ülni a nagy körhintára egyes egyedül. El kell indítanod nekem, aztán meg kell állítanod. Az miatt nem kell aggódnod, hogy észrevesznek, mert az éjszakás őr ilyenkor általában alszik, és ki akarna betörni egy vidámparkba?! – kérdezte, mintha a leghülyébb kérdést tette volna fel a világon.
- Ömm.. mi? Nagyon úgy tűnik, hogy mi most épp be akarunk törni egy vidámparkba, Mia. Vagyis te, mert én ebben nem veszek részt – emeltem fel védekezőn magam elé a kezem, mert az biztos, hogy ma este nem fogják rendőrök hívni a szüleim, hogy jöjjenek értem a sittre.
Mia fordult egyet a saját tengelye körül aztán rám meredt.
- Olyan beszari vagy! – vágta a szavakat a fejemhez, nekem meg leesett az állam.
- Nem vagyok beszari! Te vagy teljesen őrült! A vonatos incidensedet még meg sem magyaráztad nek…
- Nem is fogom – horkant fel, aztán közelebb lépett hozzám és puha ujjait az enyémek közé fonta. – Kérlek, Calum. Nekem ez fontos.. ne kérdezd miért, csak segíts!
- Jól van, de jössz nekem eggyel!
Kacagva a nyakamba ugrott, aztán magával ráncigált a vidámpark melletti erdőbe. Addig mentünk, amíg el nem értük a vidámpark kerítését és meg nem találtuk azt az egy fát, amiről pont be tudtunk ugrani a vidámpark területére. Mia, mint egy macska felkapaszkodott a fára, kimászott a belógó ág végére és már bent is volt. Eltátottam a szám, aztán gyorsan be is csuktam, mert nem akartam, hogy észrevegye, mennyire lenyűgözött. Hátközépig érő szőkésbarna haját felfogta egy copfba, majd a fejére húzta a fekete sapkát.
- Ez az álcázás? – röhögtem el magam, mire bosszúsan rám meredt és lekapta a sapkát a fejéről.
- A röhögés helyett inkább kapkodd magad, nem érünk rá egész éjjel.
Forgattam egyet a szemeimen és követtem a vidámparkba, ahol a különböző elemek közt megállíthatatlanul nyomultunk előre. A nagy körhinta, amiről Mia beszélt a vidámpark végében volt, jó messze az őrtől, aki a kapunál szunyókált. Mia megállt a hinta előtt és úgy csodálta, mintha aranyból lett volna; aztán vett egy mély levegőt én intett, hogy kövessem. Bementünk a hinta alá, az indítópulthoz, ahol Mia áram alá helyezte az egész szerkezetet. A kis égők sorban felvillantak és pár másodperc múlva már az egész körhinta fényárban úszott.
- Biztos, hogy ezt akarod? – fordultam felé komoly arccal. Ő csak bólintott és a tenyerem megint a mellkasához emelte, pont, mint a vonatos incidens után.
- Érzed hogy elkezdett megint dobogni? – sugárzó mosolyt villantott rám, majd elengedte a kezem és a pulthoz fordult. Egy fel-le húzható karra mutatott. – Ezzel irányítod az egészet. Lassan kell felfelé nyomnod, hogy ne gyorsuljon fel hirtelen, mert akkor összes-vissza fogja dobálni a kosarakat. Érted?
Bólintottam, mire ő hozzám hajolt, nyomott egy puszit az arcomra és a fülembe súgta, hogy „köszönöm”. Beült az egyik kosárba, bekötötte magát és megfogta a láncokat. Megmarkoltam a kart és elkezdtem felfelé tolni figyelve arra, hogy lassan, nagyon lassan csináljam. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándult és levert a víz. Egy feladatom van, lassan elmozdítani ezt a kart és semmi más. Képes leszek rá, Miának nem lesz semmi baja. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor kattant a kar és jelezte, hogy teljes fokozatra lett állítva. Csak néztem Miát, ahogy hátradőlt a kosárkában kibontott hajjal és széttárt kezekkel. Behunyta a szemét és megkönnyebbült mosollyal forgott körbe-körbe. Azon tűnődtem, hogy vajon mire gondolhat. Vajon miért csinál ilyen dolgokat? Az adrenalin miatt, vagy csak szórakozásból? Követtem Miát a szememmel és rájöttem, hogy sosem fogom megérteni őt, soha nem fogok rájönni arra, hogy mit miért tesz. Mia nem egy nyitott könyv, hanem egy régi, milliókat érő papirusz, amit úgy kell kibogarászni és sosem lehet teljesen megfejteni.
A gondolataim a biztonsági őr lámpájának fénye és a goromba hangja zavarta meg. Azonnal a karhoz kaptam és lassan elkezdtem lefelé húzni. A fülemben éreztem, ahogy dobog a szívem, nem kapkodhattam, lassan kell leeresztenem Miát.
- Társaságunk van! – kiáltottam fel, mire visszatért a képzelgéseiből és az őrre bámult. Tehetetlen volt, ezért csak a láncot markolászta és várt, amíg le nem lassul a hinta. A pulzusom az egekben volt, amikor láttam, ahogy Mia kicsatolja magát és kiugrik a kosárkából. Odaszaladtam hozzá, de mivel a hinta eléggé lelassult, nem kellett magasból ugrania, így azonnal felpattant és már rohantunk is a fához, ahol beugrottunk. Lassítani kezdtem, mert az oké, hogy le tudtunk ugrani az ágról, de hogy fogunk felmenni rá? Mia velem ellentétben csak futott tovább egyenesen neki a kerítésnek és, mint valami nindzsa, elrugaszkodott róla pont annyira, hogy elkapja az ágat. Átevickélte magát a kerítés tetején és nagy huppanással ért földet a másik oldalon.
- Áu! – morgott és tekergett még egy darabig a levelek közt.
- Jól vagy? – kérdeztem, de nem kaptam választ.
Elhátráltam a kerítéstől, hogy elég nagy lendületet tudjak venni az ugráshoz, aztán elindultam és pont, mint Mia, én is átverekedtem magam a kerítésen. Rohantunk az autóhoz és amilyen gyorsan csak lehetett elhúztunk a helyszínről. Pár percig szótlanul ültünk, kapkodva a levegőt, aztán összenéztünk és mindkettőnkből kitört a nevetés. De nem az a felszínes, 10 másodperces hahaha, hanem a mélyről jövő igazi nevetés. Perceken át csak vihogtunk, mint a kisgyerekek és a szemünket törölgettük.
- Tudtam, hogy élvezni fogod – mondta, mikor leparkolt a házunk előtt. Kipattant a kocsiból én pedig követtem a bejárati ajtónkig.
- Rendben, be kell ismernem, hogy egy kis részét talán élveztem. Egy kicsit.
Mia a vállamba öklözött aztán a füle mögé tűrte a haját és így észrevehettem a véres tenyerét.
- Mi a.. – a kezéért kaptam, a tenyerét felfelé fordítottam és megvizsgáltam a sebet. Csúnya vágás éktelenkedett a tenyere alsó részén, amiből dőlt a vér. Hogyhogy eddig nem vette észre?
- Biztos akkor szereztem, amikor átestem a kerítésen – szólt halkan. – A nagy rohanásban el is felejtettem, hogy fáj.
- Gyere, ezt fertőtleníteni kell – mondtam, majd magam után húztam be a házba. Felosontunk a lépcsőn aztán be a szobámba. Fordítottam egyet a záron, nehogy a szüleim meglepjenek minket, mert az biztosan rohadtul kellemetlen lenne.
- Ülj le, hozok fertőtlenítőt meg kötszert.
Berongyoltam a fürdőbe és a mosdó alatti kis szekrényből előhalásztam az elsősegélydobozt. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy az én fürdőszobámban is legyen egy, hisz bármikor szükség lehet rá. Igaza volt, kösz Anyu! Lehuppantam Mia mellé az ágyra, kivettem a dobozból a fertőtlenítőt és a kezéért nyúltam.
- Azt hiszem ez kicsit csípni fog – figyelmeztettem és rácsöppentettem a fertőtlenítőt a tenyerére.
- Basszus – szisszent fel és kitépte a kezét az enyémből. Berohant a fürdőbe és azonnal lemosta magáról a csípő folyadékot. – Ez rohadtul csíp, Calum!
Utánamentem és újra a kezéért nyúltam.
- Csak pár pillanatig fáj, hidd el. Jobban fog fájni, ha hagyjuk elfertőződni.
Pár pillanatig tétovázott, végül bólintott és felém nyújtotta a tenyerét, mire én újból rácsepegtettem a szert. Mia újból felszisszent, de ezúttal nem rántotta el a kezét, némán tűrte. Átmentem a szobába a kötszerért és bekötöztem a sebet.
- Kösz, Calum. Mindent, de most már mennem kell – mosolygott, én pedig keserű ízt éreztem a számban. Nem akartam, hogy elmenjen, mert jól éreztem vele magam. Tetszett, hogy ilyen vad és titokzatos; tetszett, amikor megrázta a haját, vagy amikor a szájába harapott. Ó, igen, a szája. Az kivett az észből.
- Hol leszel az éjszaka többi részében? – kérdeztem a pólóm szélét gyűrögetve. Miát „ismerve” biztos voltam benne, hogy nem megy haza és milyen igazam lett.
- Valószínűleg kocsikázok – vigyorgott, mire én is elnevettem magam.
Az autóig kísértem Miát, minden másodpercet ki akartam használni vele.
- Találkozunk holnap a suliban – kacsintott, aztán elhajtott az éjszakába.
Épp a gép előtt ültem és hülye videók bámulásával mulattam az időt, amikor pittyegett a telefonom. Megnéztem és meglepődtem, amikor megláttam Mia nevét a kijelzőn. A vidámparkos este óta nem láttam se a suliban, se sehol máshol és nem is hallottam róla semmit. Azt gondoltam, hogy talán megbetegedett, vagy valami.
Gyere el értem Michael bulijára, baj van
Mia, nem fogok mindig ugrani akárhányszor hívsz. Nem egy kiskutya vagyok.
Ahhoz volt a legkevésbé kedvem, hogy Miát furikázzam ide-oda péntek éjjel, de a tudat, hogy bajban van nem hagyott nyugodni. 10 perc múlva már Michael házánál voltam és elég volt kb. 3 perc, hogy felforduljon a gyomrom a látványtól. Részeg focisták és atléta lányok rázták magukat a tuc-tuc zenére a nappaliban, a lépcsőn, a konyhában és szinte mindenhol, ahol találtak helyet. Miát viszont nem láttam sehol. Elindultam a konyhába, hisz úgy tartják, hogy a házibuliknak a konyha a lelke és próbáltam keresni egy ismerős arcot, akitől megtudhatom, hol van Mia. Nem tudom mennyi esély volt arra, hogy épp összefutok a házigazdával, de megtörtént szóval kihasználtam az alkalmat.
- Hé, Michael! – kiabáltam, hogy megértsen, mert a zene olyan decibellel üvöltött, hogy majd’ beszakadt a dobhártyám.
- Calum! – tárta szét a karját, majd megölelt. Michael-t gyerekkorom óta ismerem, mindig is jóba voltunk, de sosem voltunk egy társaságban. – Igyál! – Nyomott a kezembe egy sört vihogva.
Elfogadtam, hogy minél előbb mehessek tovább.
- Te, figyelj, nem láttad Miát?
Michael szemei résnyire szűkültek és szinte hallottam, ahogy járnak a fogaskerekek az agyában. Michael intelligens srác volt, aki remek memóriával rendelkezett szóval, ha ő nem tudja nekem megmondani, hol van Mia, akkor senki.
- Utoljára az emeleten láttam. Haver, az a lány 10/10, úgyhogy sok sikert – veregetett hátba, aztán belevetette magát a buli közepébe. Forgattam egyet a szemeimen és elindultam az emeletre. A lépcső minden harmadik fokán más-más színű folyadékcseppek terültek szét és bele se mertem gondolni, mik lehettek azok. Ahogy abba sem, hogy Michael hogy fogja ezt mind felpucolni holnap, mielőtt a szülei hazaérnek. Az emeleten a folyosó üres volt, úgyhogy írtam egy üzenetet Miának.
Hol vagy?? Itt vagyok a bulin.
Végigmentem a folyosón, ahol a mosdó volt és bekopogtam.
- Mia? Calum vagyok, itt vagy bent?
Mia résnyire nyitotta az ajtót, aztán berántott rajta és újra bezárta.
- Szóval mi a b.. – elakadt a szavam, amikor megláttam az arcát. A festék lefolyt a szeméről a sok sírástól, a haja a szokásos jól fésült helyett most zilált volt. Az alkohol megcsapta az orrom és egyből tudtam, hogy túl sokat ivott.
- Mi történt? – kérdeztem olyan halkan, hogy még én sem hallottam. Mia valószínűleg a számról olvasta le a kérdést.
- El kell vinned innen, Calum! Szétszakad a fejem, megőrülök! – kapaszkodott a karomba, aztán a fejéhez kapott. Sosem látta még olyannak, mint akkor, mindig határozott volt az emberek előtt, mint egy törhetetlen fal. Akkor jöttem rá, hogy Mia másoknak mutatott arca csak egy álca. Közel sem olyan kemény, mint azt az emberek hiszik.
Tudtam, hogy így nem vihetem ki Miát az emberek közé, ezért letekertem egy tekintélyes darabot a wc papírból és megtöröltem az arcát. Lemostam róla az elkenődött szemfestéket és szájfényt, az ujjaimmal kifésültem nagyjából a haját és megigazítottam a ruháit.
- Vegyél egy mély levegőt és gyere utánam, oké? Elmegyünk – szóltam hozzá óvatosan, mire ő belém karolt. Kiléptünk a folyosóra, aztán le az embertömegbe és csak reménykedni tudtam, hogy Mia nem fog összeroppanni az emberek előtt. Nem tudtunk egymás mellett haladni, ezért leráztam magamról a karját és megfogtam aprócska kezét. Törtem előre a tömegben ő pedig követett, vakon bízott bennem. Éreztem, hogy párszor erősen megszorítja az ujjaim, mire én bátorítólag visszaszorítottam.
Amikor kiértünk az utcára, Mia mély levegőt vett és hallottam, ahogy hüppög. Újra ki fog akadni, ezért minél előbb haza kell juttatnom. Beszálltunk az autóba és én azonnal feltekertem a fűtést, mert a hideg őszi levegő bekúszott az ülések közé.
- Hol laksz? Hová vigyelek?
Mia levegő után kapott és úgy nézett rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy meg akarom ölni.
- Nem vihetsz haza! Nem mehetek haza! Bárhova csak oda ne, könyörgöm! – zihált és én hirtelen nem tudtam mit tegyek. Miért nem akar hazamenni? Mi van otthon, amiért bárhova elmenne csak oda nem?
- Oké, rendben, nem viszlek haza, nyugodj meg! Eljöhetsz hozzám, az jó lesz?
Bólintott és nekem több se kellett, azonnal elindultam haza. 15 perc múlva már a szobámban kutattam egy tiszta póló és egy alsónadrág után. Megtaláltam pár ősrégi alsógatyám, amit még anyu hozott nekem, hogy mennyire cuki és hogy nem tudta otthagyni. Azóta se volt rajtam egyszer sem. Épp elég ciki volt a tudat, hogy az anyám vett nekem alsót, nemhogy még hordjam is. Egy törölköző kíséretében odaadtam a cuccokat Miának és megvártam, amíg letusol. Megkerestem a felfújható matracomat a szekrény aljában és megágyaztam magamnak a földön. Felhoztam a nappaliból pár plédet meg párnát és egész otthonos kis kuckót varázsoltam magamnak. Már kezdtem aggódni, hogy mi van Miával, amikor kinyitotta a fürdő ajtaját és nekem nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne tátsam el a számat. Mia a pólómban és az alsónadrágomban is lélegzetelállítóan festett és alig bírtam nem bámulni a feszes combjait.
- Khm.. aludhatsz az ágyamon. Azt hiszem megyek.. és.. khm.. itt lefürdök – araszoltam el mellette dadogva és gyorsan becsuktam magam után a fürdőszoba ajtaját. Jézusom, Calum! A tenyerembe temettem a kezem és halkan kiröhögtem magam, hogy mennyire zavarba hozott Mia. Volt már lány a szobámban és volt már lány ugyanígy az én cuccaimban, de Mia teljesen más volt. Ő olyan, mint egy tündér, egyszerűen nem tudom máshoz hasonlítani, és nem azért van itt, hogy lefeküdjünk. Olyan törékenynek tűnik és szomorúnak, belőlem meg előjöttek a védelmező ösztönök.
Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam és kimentem Miához. Háttal feküdt nekem, összegömbölyödve, ezért halkan feküdtem le a matracomra és igyekeztem minél kevesebbet mocorogni.
- Calum? – suttogta vékonyka hangján, mire összerezzentem.
A szívem kihagyott egy ütemet és mielőtt még az agyam észbekapott volna a testem már cselekedett és felmásztam Mia mellé. A hátamra feküdtem ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és pár pillanatig csendben feküdtünk.
- Miért nem akartad, hogy hazavigyelek? – kérdeztem, de azonnal megbántam, mert Mia összerezzent a karom alatt.
- Nem mehettem haza ilyen állapotban. Megöltek volna.
Még mindig suttogott, úgy tűnt, mintha félne valamitől.
- Reggelre megbékéltek volna – próbáltam vigasztalni, de éreztem, ahogy a fejét rázza.
- Nem, Calum! Nem ismered őket, nem normálisak.
- Nem lehet, hogy kicsit túlreagálod?
Sokáig hallgatott a kérdésem után, aztán megszólalt, de már nem suttogott. Újra határozott volt a hangja.
- Elmesélek egy történetet és, ha azután is így gondolod, akkor igazat adok neked. Akkor beismerem, hogy túlreagálom. Oké?
Mocorgott pár pillanatig még mellettem, aztán belekezdett.
- Kislány voltam, amikor egyik nap elestem a biciklimmel az udvaron. Gyönyörű rózsaszín biciklim volt, imádtam. Szóval elestem és elég csúnyán felhorzsoltam a térdem. Persze elbőgtem magam, mint minden 7 év körüli kislány, amikor elesik a biciklijével. Berohantam anyámhoz, hogy megmutassam neki a sebem, de nem figyelt rám csak, mint valami robot mosogatott tovább. Hiába sírtam és rángattam a kötényét, nem vett észre. Aztán egyszer csak a földhöz vágott egy tányért, utána pedig felpofozott, de annyira, hogy hátraestem. Bevertem a fejem és persze még jobban bőgtem. Anyám rám ordított, hogy fogjam be a pofám, de én csak sírtam. A rohadt életbe, persze, hogy sírtam! - emelte fel a hangját ingerülten. Vett pár mély lélegzetet, aztán folytatta. – Aztán felkapott, bevitt a szobába és ledobott az ágyra. Fölém hajolt, a térdei alá gyűrte az apró karjaimat és a fejembe nyomott egy párnát. Hiába ficánkoltam és kiabáltam, semmi értelme nem volt. Olyan erősen nyomta az arcomhoz a párnát, hogy pillanatok alatt elfogyott a levegőm. Aztán gondolom elájultam, vagy nem tudom. Talán újraélesztett. A történtek után soha nem beszéltünk róla, mondjuk, anyámmal amúgy sem beszélek semmiről, mert ő egy állat. Apám pedig egy mocskos alkoholista. Persze ez csak egy sztori a sok közül. Meséljek még? Szeretnéd? Oké, akkor mesélek. Egyszer 17 évesen épp buliba készültem és a fürdőben csináltam a hajam, amikor berontott és elkezdett üvöltözni velem, hogy egy rohadt kis kurva vagyok. Belelökött a fürdőkádba, aminek a szélébe bevertem a fejem és persze azonnal felrepedt. Megfogta a tust és forró vízzel elkezdett locsolni. Lerántotta a törölközőm és forró vizet engedett rám! Azt mondta kurva vagyok és felégette a bőröm! A saját anyám!
Zokogott én pedig nem tudtam mit mondjak. Magamhoz húztam és simogattam a haját, hogy megnyugodjon, de úgy éreztem engem is meg kell nyugtatnia valakinek. Hogy élhetett át ennyi szarságot és hogy nem tűnt ez fel senkinek? Lesokkolt a története és úgy éreztem, szét akarom verni a szülei arcát.
- Sajnálom, Mia, úgy sajnálom! – rekedt volt a hangom, könnyek égették a szemem és hatalmas gombóc nőtt a torkomban, alig kaptam tőle levegőt. Mennyi rémséget élhetett vajon át? Legalább fél órán keresztül zokogott, aztán amikor már nem hallottam a szipogását és a válla sem rázkódott, azt hittem végre elaludt.
- Calum? – kérdezte és felült velem szemben.
- Igen? – ültem fel én is, hogy egy magasságban legyünk. Az utcai lámpa minimál fényt adott, így láttam Mia körvonalait. Maga alá húzta a lábát és ráült a vádlijára, majd megfogta a kezem és a mellkasához nyomta. A szíve úgy dobogott, mintha ki akarna törni a mellkasából.
- Te – válaszolta, majd hozzám hajolt és megcsókolt. Az ajkai annyira puhák voltak, mint egy gumicukor, legszívesebben örökké csókoltam volna. Beletúrtam a puha hajába, mire ő közelebb jött és szemből az ölembe ült. Végigsimítottam a hátán, a derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. Soha nem akartam elengedni, reggelig csókolgattam és ölelgettem volna.
Hajnali 4 körül aludtunk el mindketten összebújva. Pár csóknál több nem történt köztünk, de nem bántam, mert nem akartam kihasználni, hogy gyenge és törékeny. Támasz akartam lenni neki, egy biztos pont, aki mindig ott van, ha kell. Mint utólag kiderült, Mia nem ezt akarta.
Mikor felkeltem, ő már nem volt ott és hiába hívtam, nem vette fel a telefont. Egy csomó üzenetet hagytam neki, de egyikre sem reagált. Egyetlen egy papír fecnit hagyott az asztalomon, egyetlen mondattal.
Te vagy a legjobb dolog az életemben, én a tiédben pedig a legrosszabb.
Az volt a második napja, hogy nem értem el Miát. Féltem, rettegtem attól, hogy valami történt vele, amikor hazament és, hogy megint bántották. Arra gondoltam, hogy felkeresem a házuknál, de nem tudtam hol lakott, csak annyit, hogy ő is valahol a külvárosban, így hát vártam. Borzasztó előérzetem volt, a gyomrom 2 napja görcsben állt, alig ettem valamit, de próbáltam győzködni magam, hogy máskor is tűnt már el napokra és akkor is mindig előkerült. Nem lesz baj. Mivel az éjszaka nem igazán tudtam aludni, ezért, amint hazaértem a suliból bedőltem az ágyba és elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy Mia hív. Ó, hála az égnek.
- Már kezdtem aggódni érted – nevettem, de lehervadt az arcomról a mosoly, amikor meghallottam, hogy zokog.
- Calum… én.. nem akarok meghalni! Annyira sajnálom..
Csak sírt és sírt, szinte levegőt sem vett és én leblokkoltam. Az ereimben megfagyott a vér, az agyam mintha egy betondarab lett volna.
- Mia? Mi történt, hol vagy most?
- Én.. én… - nem hallottam mit mondott, mert hatalmas hangzavar keletkezett a háttérben. Azonnal felismertem a vonat hangját, ami az aluljárónál robogott el. Több se kellett, az agyam végre kapcsolt, lerohantam a lépcsőn felvettem a cipőmet meg a kabátomat és, mint egy őrült rohanni kezdtem az aluljáróhoz.
- Mia! Itt vagy? Beszélj hozzám, könyörgöm!
A tüdőm majd kiszakadt a helyéről, de csak futottam, amíg bírtam.
Nem válaszolt, de hallottam a légzését; annyira erőtlen volt és szakadozott. Úgy gondoltam, talán, ha beszélek hozzá, akkor magánál marad amíg odaérek, és nem veszíti el az eszméletét.
- Mia, kérlek, mondj valamit! Muszáj mondanod valamit! – könnyek csorogtak le az arcomon és úgy éreztem felégetik az arcom. Nem veszíthetem el Miát, még csak most találkoztunk, nem lehet vége. Nem lehet az életének vége. A vonal megszakadt, úgyhogy hiába beszéltem a telefonnak. Próbáltam még gyorsabban rohanni, bár az szinte már lehetetlennek bizonyult, hisz így is égtek már az izmaim és a tüdőmre is mintha rátapostak volna. 10 percre voltam az aluljárótól, amikor összeestem és végigszántottam a betont. A farmerom kiszakadt a térdemnél és a tenyeremet is lehorzsoltam, de nem érdekelt, kúsztam tovább. Megpróbáltam lábra állni, ami csak félig sikerült, de döcögtem előre, nem állhattam meg!
Már messziről észrevettem Mia kabátját az egyik pilléren és hálát adtam az égnek, hogy nem kellett átugranom a patakon, mert azon az oldalon volt, amelyiken én. Mia teste a hideg betonon hevert élettelenül.
- Ne, ne, ne! Mia, kelj fel! – az ölembe vettem és óvatosan megráztam, hogy tudja, itt vagyok vele és nem hagyom el. Aztán észrevettem mellette a gyógyszeres üvegeket és tudtam, hogy azonnal hívnom kell a mentőket. Ettől a ponttól, mintha elvágták volna a testem és az agyam között a kapcsolatot, minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még a mentőket hívtam, a következőben pedig már Mia testét rakták be az autóba. Az egyik mentős közölte velem, hogy Mia már az előtt meghalt, hogy én ideértem és nem tehettek érte már semmit. Elmondta azt is, hogy milyen gyógyszereket vett be, de, ha akarnék, se tudnék emlékezni rá. A mentős után egy rendőrrel beszéltem, aki olyanokat kérdezett, hogy mióta ismerem Miát, tudom-e miért tette ezt, van-e sejtésem, hogy miért tette és a többi. Azt mondtam, kérdezze a szüleit.
1 év telt el Mia halála óta és annyi minden megváltozott. A srácokkal alapítottunk egy zenekart, ami elég jól befutott és most koncertekre járunk. Majdnem minden este fiatal lányok ezreit hallom, ahogy a nevemet sikítják, de nekem akkor is csak egy lányra lenne szükségem, csak arra az egyre gondolok. Miára. Sosem tudtam meg miért lett öngyilkos és soha nem is fogom megtudni, de egyben biztos vagyok. Már akkor este tudta, hogy meg fogja tenni, amikor megcsókolt. Ezért itta le magát és ezt jelentette az üzenet az asztalomon. Az aluljárónál azóta csak egyszer jártam, az incidenst követő napon. Semmi nyoma nem volt annak, hogy mi történt ott előző nap. Meghalt egy olyan lány, akinek nyomorúságos életét csak pár adrenalin löket tudta jobb tenni.
Ezek alapján úgy tűnhet, mintha beleszerettem volna Miába, de nem, sosem voltam szerelmes belé. Fogalmam sincs mit éreztem iránta, de abban biztos vagyok, hogy ez az érzés mindig bennem fog maradni, mert nem tudott se kiteljesedni, se elmúlni. Mia egyszerűen csak kiszakította magát az életemből és így képtelen vagyok lezárni ezt, legalábbis egy darabig.
- Kezdődhet, Calum? – kacsint rám Luke és a színpad felé kocog.
Hallom, ahogy zsong a tömeg és csak minket várnak. Várják, hogy lehulljon a függöny és elkezdjük a koncertet. Már csak pár másodperc.
