Street Photography - első próbálkozás (the Game is ON.)
Amikor a gépemet kiválasztottam minden egyes videóban elmondták, hogy ez a fantasztikus kis masina Street-fotózásra teremtetett. Mivel lövésem sem volt (badumm-CC) arról, hogy ezt a kifejezést most megint hogy eszik hogy isszák, így elkezdtem kicsit kutakodni. Ebben a bejegyzésben nem a Street Photography magyar történelméről lesz szó, hanem arról, amit összemazsoláztam magamnak a témáról és az első tapasztalataimról - mert amit elméletben megnéz az ember, azt miért ne próbálhatná ki? Valamint megosztok pár olyan tippet, ami szerintem hasznos lehet, ha valaki ilyesmire adná a lencséjét.
A Street Photography (meghagyom angolul) egy olyan felkapott stílus a fotósok körében, ami valamikor NAGYON RÉGEN (igen, ilyen pontos meghatározásokkal fogok dobálózni..) indult útjára. Eredetileg az utcákat kezdték fotózni, aztán a képekre rákerültek (óhatatlanul) emberi sziluettek - ebből alakult ki aztán az utcai életet, ami hű leképzése volt a kultúrának és társadalomnak. Tehát eredetileg ezek valahol riport fotók voltak (dokumentációk) az aktuális helyzetről, életmódról adott helyen - mindenféle beállítás vagy kendőzés nélkül. Tehát mondjuk úgy, hogy szöges ellentéte a mai instagram-tökéletes megörökítéseknek - valószínűleg azért is ilyen felkapott. Ezek a fotók javarészt megőrizték fekete-fehér stílusukat, jól áll nekik - azonban nagyon klassz színes képeket is lehet látni a témában! Érdemes rákeresni a régi nagyokra, kifejezetten inspirálóak, motiválóak (pl. Fan Ho, Nan Goldin) és én a magam részéről azt érzem sokat hozzáadott a képeimhez az, hogy utána jártam a Street Photography mögött meghúzódó ideológiáknak. Szóval ezt mindenkinek jó szívvel ajánlom - egyfelől mert nagyon érdekes, másfelől azt gondolom az emberben ez a kis tudásmag segíthet abban, hogy a szeme ráálljon arra a városban sétálva, ami leginkább beleillik a témába. Talán nem csak a kamerát lehet megtanulni fókuszálni?
Maga a stílus egyébként azért is közkedvelt, mert (állítólag) nem igényel különösebb skilleket a kamera beállítását illetően. Ezek a fotósok leginkább a vadászokhoz hasonlóak szerintem (vagy assasinokhoz.. lol): gyorsak, spontánok, meglátják a helyzetet és belelépnek, lekapják a pillanatot és már mennek is tovább. Ehhez a stílushoz az szükséges, hogy a gépet ne kelljen órákig állítgatni és, hogy biztonságosan gyors és éles képet tudjon lőni. A másik módszer, amit többen említettek a “bevárás”: a fotós kiles egy ideális környezetet (színteret), ahol elégedett a fényekkel, színekkel, textúrákkal, stb., tehát már önmagában is egy szép kép lehetne - és Vár. Akár. Órákon. Keresztül (!!!!), hogy belejtsen a lencse látómezejébe az ideális modell.
Hogyan csinálják? Íme pár tipp, ami nekem segített:
Legyél bátor: a pillanatok elrohannak a lencséd előtt, pláne egy városban. Nincs idő totojázni.
Ne érdekeljen, hogy mit gondolnak rólad a nézelődők (ha egy jó képhez be kell lesned egy hentes ablakán/ajtaján, vagy le kell guggolnod egy pillanatra a zebrán.. szóval ésszel azért, maradj életben, de nehogy azért veszíts el egy jó lehetőséget, mert félsz az emberek GONDOLATAITÓL!)
A kamerád előre állítsd be!
Próbálj meg minél természetesebb, közvetlenebb, magabiztosabb lenni - ha egy creepernek néznek az öltözéked vagy a bazinagy kamerád miatt (vagy mert bokorból bokorba osonsz leskelődve..), úgy sokkal nehezebb ezt a stílust űzni.. valószínűleg lecsuknak vagy minimum feljelentenek, esetleg péppé vernek. Próbálj meg mindent megtenni azért, hogy ne szorongj (ha úgy könnyebb, vigyél magaddal egy barátot, fotózd őt is, vagy fotózzátok néha egymást, beszélgessetek, oldjátok a feszültséget) - ha valaki szorong az látszik rajta, és az embereknek az juthat eszébe, hogy valami illegálisat csinálsz (rosszban sántikálsz), ami pedig nem igaz. Ezt akár mantrázhatod is magadnak: teljesen rendben van, hogy fotózgatsz. Mint egy turista.
Legyen kényelmes a cipőd - lehet órákon át fogsz gyalogolni.
Lebegő figyelem - ha nem teremtesz szemkontaktust és nem bámulod az embereket, hanem mintegy a környezet természetes részének tekintve nézel rájuk, kevésbé kapják fel a fejüket.
Ha mégis felnéznek, odébb fordíthatod kicsit a kamerád szúrós tekintettel, mintha útban lennének és a környezetet/hátteret fotóznád - ez megnyugtatja őket. Egy másik mód az észrevétlen fotózáshoz, ha kamerázást színlelsz és néha elkattintod a kamerád.
Ha kifejezetten portrét szeretnél valakiről készíteni, ahhoz ILLIK megkérdezni az illetőt, hogy megengedi e (egészen idáig nem portrékról beszéltünk, hanem spontán helyzet fotózásáról a környezettel együtt!!!) - legyél az illetővel kedves, mutasd meg neki a képet, amit készítettél róla, ajánld fel, hogy elküldöd neki e-mailben, ha szeretné. Az ő arca, az ő tulajdona, joga van hozzá. És egyébként is, az embert ha fotózzák természetes, hogy tudni szeretné, milyen lett a kép, vagy, hogy mi lesz vele. Dicsérd meg a modelled, köszönd meg neki rendesen! Ne légy bunkó.
És végül: ne kedvtelenedj el, ha nem sikerül egyetlen egy jó képet sem készítened. A street fotósok abban úgy tűnik egyetértettek, hogy millió kép közül lehet csak egy sikerül egy egész nap alatt. Vagy még annyi sem. Az elképzelések sokszor jók, az eredmény ettől még lehet trash. A lényeg, hogy jól érezd magad fotózás közben.
Az én tapasztalataim:
(fotók: fujix100f)
Ahogyan az a képeken is látszik, senkihez sem mertem elsőre igazán közel menni. Egy kedves barátnőmet hívtam el a Nikonjával (szia Bori <3) fotózgatni, beszélgetés közben a környezetemet pásztáztam kifejezetten jól sikerült nyugodtnak, lazának maradnom és a szemkontaktust kerülnöm (lebegő figyelem - úgy tűnik ez szakmai ártalom, akkor is látok és hallok és figyelek, amikor úgy tűnik, hogy nem.. lvlMAGAS assasin lettem az egyetem végére). Amikor valaki észrevett, akkor a “hátteret figyelem és belesétáltál öreg, de semmi baj!” megnyugtató arckifejezés elmórikálása segített nekem a legtermészetesebben (mással nem is próbálkoztam.. gondolom mindenkinek megvan a maga stílusa). Egyébként az emberek nem nagyon figyeltek fel a fotózásra, rengeteg volt a turista, így a kamera nem keltett feltűnést (lehet érdemes ilyen terepen elkezdeni a gyakorlást?). Színes képeket is készítettem, de a fekete-fehérek valahogy jobban visszaadták azt a hangulatot és gondolatiságot, amit aznap találtam (nekem fejben egyébként is kicsit a fekete-fehér stílus tapadt meg a street-fotózásnál, az árnyékjátékok és az old school riport-stílus). Tetszik, a magaménak érzem, még biztos sokat fogom gyakorolni. Persze, mást is szeretnék majd kitanulmányozni, ezt viszont úgy érzem eddig, hogy illik az élménykereső/megélő fotós elvárásaimhoz. Fontos (!!!!) észrevétel: sokan mondják, hogy ehhez a fotóstílushoz bármilyen gép jó, csak legyen gyors és éles.. a fujix100f tényleg megerősíthetem, hogy erre termett. Zavaró lett volna egy nagyobb géppel menni és bajlódni, a lassúság és nehézkes fókusz meg egyenesen legyilkolta volna a pillanatokat és kitépte volna a gerincüket, hogy aztán véresen otthagyva ne maradjon más a lencsének, mint egy vértől csöpögő... biztos nem mondtam még, de nagy horror rajongó vagyok. Majd megszokjátok.
Amiben úgy érzem én is gazdagodom ettől a stílustól (azon túl, hogy okosabb és tájékozottabb vagyok 1, azaz egyetlen EGY stílusban): a szemem jobban rááll az emberekre, nem kapom el róluk a tekintetemet; tanulom a nyugodtságot és természetességet fotózás közben; a spontaneitás és gyorsaság még szórakoztatóbbá teszi a fotózást számomra, kifejezetten élveztem; embereket fotózni, pláne idegeneket a komfortzónámon kívüli dolog, bátrabbnak érzem magam, magabiztosabbnak; mivel gyorsan lehet vele sikerélményt szerezni kezdőként, büszke lvl0-ásnak sikerült megmaradnom
Szóval biztosan fogok még ezzel a stílussal foglalkozni, mert ami a legfontosabb: FUN volt. Nekem meg továbbra is fontosabb az élményfaktor egy vérprofi fotónál, szóval - itt mi így toljuk azt a biciklit.
