A zene egyen meg!

Vannak olyan koncertek, amelyek a zenehallgatónak csak a vágyálmaiban dübörögnek, hagymázas kalandozásoknak gondolja őket, nem, vagy csak alig számít arra, hogy majd egy ilyen bulin is ott lehet. Így voltam én tegnapelőttig a Motor City 5-val, akiket már jó ideje hallgatok, velük együtt ereszkedem le olykor a zenei őrület mélységeibe, s felcsillan a szemem mindannyiszor, ha valamilyen összefüggésben megemlítődnek. Legutóbb a Jarmusch által rendezett Stooges-dokumentumfilmben hangzott el egy mondat, hogy ha a MC5 nem lett volna, akkor a talán a Stooges sem olyan lenne, amilyen. Erre a hívószóra zsinórban háromszor végighallgattam a Kick Out The Jams vinylt, és mit mondjak, nagy volt az én szívemnek gyönyörűsége. De hogy MC5 fog szólni az A38 színpadán, hát arra igazán nem számítottam. És mégis!

Érdemes egy-két mondatot szentelni a ráhangolódásnak is, pláne ha az előzenekar jó és ráadásul magyar; azon kevesek közé tartozik, akik komolyan veszik a rakenrollt, és mindemellé fülbemászó nótákat is írnak. Igen, a Trousers-ről van szó. Nem tudom, mikor hallottam őket utoljára, de most, miközben ment a show, egy pillanatra belém nyilallt, hogy hiányzott egy Trousert-buli az életemből. Noha mintha az énekes hangja falsabb lett volna a kelleténél, és a hangzást is egy kissé üresnek éreztem ezúttal. Nyilván azért is, mert nem akármilyen referencia-zenekar követte őket, na ja.

És midőn az első söröm végére értem, beköszöntött a hatvanas évek alkonya. A hangszórókból közönségzaj áradt, méghozzá az 1968. október végi koncert közönségéé, és Wayne Kramer a színpad gyújtópontjában együtt szavalta ötven esztendővel ezelőtti önmagával: „Brothers and sisters, it's time to testify and I want to know, are you ready to testify? Are you ready?” Aztán annak rendje-módja szerint berobbant az éterbe a Ramblin’ Rose. A dalt pedig egyedül Kramer rekedt, öreges hangja vetette egy kicsit vissza, persze nem annyira, hogy ne legyen így is tökéletes az interpretáció, ne játszódjék le a MC5 átlényegülése huszonegyedik századivá. Mert bizony ez a szám (mint ahogyan az őt követő többi társa) friss volt, mai, por- és pókhálómentes, telve fickós energiával. Nem simogatott, sokkal inkább szúrt, mint a rózsa, mellyel a szerelem e dalban azonosíttatik.

Nem kímélte a közönséget a következő nóta, a Kick Out The Jams sem. Ha bármi kritikát megfogalmazhatnánk vele kapcsolatban, annak célpontja sem a zenekar, sokkal inkább a hangtechnikus lenne, ugyanis a második versszak közepéig nem szólt Marcus Durant (Zen Guerrilla) mikrofonja, ez pedig csökkentette az élvezeti faktort, hiányt generált, amit azonban Motorváros fenegyerekeinek nem volt nagy ügy betölteni. Talán egyszer morogtam még a koncert folyamán amiatt, hogy nem hallok valamit jól, a Motor City Is Burning-ben harmatgyenge volt a herfli, de később annak is megjött a hangja, sőt.

Így haladtunk előre zenével szépen kikövezett utunkon, mígnem elértünk a Rama Lama Fa Fa Fa című örökbecsű szerzeményig, amelynek zárlata, a Wayne Kramer és Kim Thayil (Soundgarden) által celebrált atonális gitárpárbaj alkalmasnak mutatkozott volna arra, hogy az asszonyt kikergesse a koncerttérből. :) Nekem az jutott róla eszembe, milyen hatalmas az ember nyelvalkotó képessége és mennyi benne a közlendő, hogy minden, amihez ér, beszélni képes. Kramer és Thayil gitárjainak párbeszéde egyúttal örömmel is töltött el – a fene tudja, boldog voltam attól, hogy értem és beszélem a rockzene nyelvét, egy olyan nyelvet, amely nem a „feledés latinja”, sohasem válhat holtnyelvvé. A magamba fordult eszmélkedés mély gödréből az I Want You Right Now húzott ki, hogy azután először arra eszméljek rá, Billy Goudl (Faith No More) milyen nagyot tud menni a Borderline-ban, utána meg a Starship-pel lőjem fel magam a világűrbe. Most hogy nézem szombat esti jegyzeteimet, látom, a Starship mellett mindössze ennyi szöveg áll: nincsenek szavak. És valóban… Mi földit lehetne mondani egy nem evilági dalról?

A koncert a Kick Out The Jams lemez anyagával azonban koránt sem ért véget. Csak éppen konszolidálódott valamelyest, hiszen ezután lájtosabb MC5-dalok következtek a stúdiólemezekről (Back in the USA, High Time), a psychedelic rockot felváltották a blues-osabb dallamok.

Egy fontosabb változás történt a koncert második felére: a gitárhős szerepe némileg átruházódott Thayilra. Amikor pedig éppen nem volt „komolyabb dolog”, Kim olyan szépen, egyenletesen hullámzott minden nótára, akár egy bölcs zenmester. Wayne pedig amolyan zenebohóccá vedlett át – minden gesztusában olyan volt, mint egy kedves, sejtelmes nagypapi, akiről nem tudni, milyen új huncutságot eszelt ki az unokáinak. Én ekkorra túl voltam már minden sokkon, és csak Marcuson tudtam kb. percenként meglepődni. Ez az ember, aki a koncert végéhez közeledve már képtelen volt két szám között a közönséggel kommunikálni, fájdalmasan préselte ki torkán a rekedt szavakat, a dalok közben friss volt, akár egy feltámadt isten, újra és újra és újra megváltotta a világot.

Nem csoda, hogy Krameren is úrrá lett a vallási áhítattal elegy lázadó énje, és akár egy rock-prédikátor üvöltötte a mikrofonba: „Bűnözők ülnek a Fehér Házban, és ha jól sejtem, nálatok is bűnözők kormányoznak! De mi ellene mondunk a fasizmusnak, ellene mondunk a nacionalizmusnak, ellene mondunk a nagy bizniszeknek, ellene mondunk a homofóbiának.” S miközben a közönség felváltva skandálta a fight és love szavakat, a Let Me Try elmosott minden indulatot és minden akarathiányt, minden kiszámíthatatlanságot és minden számítást, akár az eső odakünn a rakpartot. És nem maradt semmi az említettek helyén csak zsigeri R’N’R, utána pedig üres, kapaszkodók nélküli csönd. Így kellene minden koncertnek véget érnie. Persze, azt nem bántam volna, ha ez a koncert soha nem ér véget. A koncerten elhangzó dalok:

 1. Ramblin' Rose  2. Kick Out the Jams  3. Come Together  4. Motor City Is Burning  5. Rocket Reducer No. 62 (Rama Lama Fa Fa Fa)  6. Borderline  7. I Want You Right Now  8. Starship  9. Tonight 10. Gotta Keep Movin' 11. I Believe to My Soul (Ray Charles cover) 12. Baby Won't Ya 13. Call Me Animal 14. Sister Anne 15. Let Me Try 16. Looking at You   Barlog Károly (Rockbook.hu)

Tudósok: NEM! Az Eszperantó Királyság hivatalos himnuszai, Trottel Records, 2018

Dicsőséges Eszperantó Királyságunk fejlődése töretlen, minek köszönhetően ma már senkit sem hagyunk az út szélén. Gazdasági eredményeink egyértelműen igazolják, hogy az eszperantói reformok működnek! Rakétaként száguldunk az értelemig és még tovább! Ámde mit érne e száguldás, ha az igaz eszperantó szellem nem találna magának harmóniákból égetett amforát?

Himnusz nélkül az eszperantó nemzet félkarú óriás – ismerte fel idejében királyunk, s nyomban hintót küldetett az Eszperantó Képzőművészeti és Zenetanoda bölcs professzoráért, drMáriásért, gyűjtené az össze a korábbi esztendők zenetermésének legjobbjait, és egy exkluzív tárlat keretében bocsátaná rögvest közkézre, Királyságunk és mélyen tisztelt királyunk legnagyobb örömére. Lett is abból nemsokára Tudósok-lemez, nem is akármilyen – nekifutásból arany. Ezt szeretné néhány hevenyészett mondatban recenzálni az Eszperantó Királyság szerény krónikása. Azaz én.

De talán nem is innen, a lemez – e fényesen csillogó aranytányér – felől kellene közelítenem a NEM! című produktumhoz, amely jóval több a barázdákba zárt hangok sokaságánál. Kezdjük ehelyett a nem mindennapi külcsínnel, onnan haladjunk majd tovább a Tudomány mély, ásító tárnáiba.

Aki kézbe veszi a Trottel Records gondozásában megjelent míves kiadványt, elsőként öt rendkívül szimpatikus fiatalember arcképével fog szembesülni, minek hatására könnyen felderenghet lelki szemei előtt egy jóval korábbi, 1979-es lemez, a Village People Go West című korongjának hátoldala (igaz, ők hatan voltak). Arra mérget vehetünk, hogy ezen a borítón mindennek van metaforikus jelentése. Középen ott ül a maestro, fején cilinderrel és tudományos napszemüveggel, akár egy megnyerő pingvin a sarkvidéki szépségversenyen, zakója mellzsebében magyar eszperantó termelői sárgarépákkal, amelyek a jutalmazás és önjutalmazás eszközei is lehetnének akár. Mellette jobbról a fúvósszekció másik tagja szakadt nadrágú tavasztündérként az Eszperantó Királyság felvirágzását hivatott szimbolizálni, mögötte a dobos pontos kezét a potméteren nyugtatja, hogy a megfelelő időben kikeverhesse a szívünknek legnagyobb örömet okozó frekvenciát, a bőgős eközben két kézzel és teljes valójával demonstrálja az eszperantó földművelésben rejlő mérhetetlen potenciált, s itt van végül a gitáros, aki kerti fáklyával hozza el népe számára a megvilágosodást.

És amikor már azt gondolnánk, hogy a borító keltette izgalom tovább nem fokozható, előcsusszan a gazdagon illusztrált, impozáns szövegkönyv. A képeket természetesen láthattuk már korábban is tárlatokon, internetes hírportálokon – keletje van drMáriás politikai töltetű, a kisbetűs (értsd: kisstílű) valóságra ironikusan reflektáló festményeinek, a megkeseredett magyar eszperantó embernek (amilyen dicső Királyságunk nincs, sosem volt és nem is lesz) szüksége van a humorra. Nem is tudom, melyiket emeljem ki a számos kiváló festmény-illusztráció közül. Megtalálható itt az egyik legnagyobb kedvencem, az Áder János gyorsan aláír minden törvényt, majd elrohan Zalaszandokánosra s felfújható bohóchalával megnyeri a horgászversenyt, amikor a vízből váratlanul egy cápának öltözött tanár rátámad (2016) című, de ugyanilyen komoly hatást gyakorolhat a nézőre a frissnek tekinthető Soros György a Világ Gonosz Uraként megakadályozza a magyar labdarúgás, egészségügy, kortárs művészet és jóformán minden feltámadását (2018) című kép is. Ha valamit, hát csak azt sajnálhatja az eszperantó műélvező, hogy az album/szövegkönyv több oldalát rosszul vágták le a nyomdában, és ennek a dalszövegek némelyike is áldozatául esett. Veszteségünkért kárpótol azonban, hogy a könyvben több dal szerepel, mint a vinyl-korongon. A cédével rendelkező eszperantó polgárok azonban e dalokat is élvezhetik majd.

Nincs más hátra, mint hogy beszéljünk a himnuszokról, amelyek mindegyike közel áll a krónikaíró szívéhez, tekintettel arra, hogy régóta követi a Tudósok munkásságát. Ez a lemez amolyan merítés az elmúlt évek aranyslágereiből. Egyúttal a zenekar koncertrepertoárjának gyakori, sokszor kipróbált és bevált elemei ezek, éppen ezért nem is vállalt a zenekar különösebb rizikót ilyen formájú közreadásukkal. Mi, hallgatók pedig csak nyerhettünk vele, hiszen Tövisházi Ambrus arany kezének köszönhetően egyik-másik dal még szebben csendül fel, mint korábban.

A korongon a mindent elsöprő, legtöbb esetben groteszk színezetű szerelem dalai (Rohanok egy tolókocsiban érted, A szerelem) mellett szépszerével sorakoznak a komolyabb társadalomkritikát megfogalmazó szerzemények, mint amilyen a Buta szeretnék lenni, a Nincs meg a pénzem, illetve a Sztálin és Hitler. Ez utóbbi így néhány év távlatából is ugyanolyan hatással tud lenni rám, mint első megjelenésekor. És ugyan miért is változott volna a hozzá fűződő viszonyom, hiszen az értelmezési horizont továbbra is ugyanaz – sőt, mintha a politikai héja-nász (vagy sokkal inkább kabaré) azóta csak fokozódott volna (persze, nem itt, az Eszperantó Királyságban!), ezáltal fel is erősítve a dal mondanivalóját.  

Külön öröm számomra, hogy a tizenhét évvel ezelőtti Szupergyár című album két dala is helyet kapott az eszperantó himnuszok sorában, és itt megint ki kell hangsúlyoznom, milyen szerencsések is azok, akik majd a CD-t veszik meg, mert ők a Majom című szerzeményt is élvezhetik a sodró erejű, mégis kissé melankolikus Csontváz és a cizellált tébolynak öntőformát biztosító Összezárva című nóták mellett. Meg persze azokat sem hagyja cserben a zenekar, akik a fentieken túl – vagy azok ellenében – inkább a halállal kokettálnának. Nekik majd a kiscica ugrál az ágyon, és közben selymesen nyávogja: memento mori.

Látják, van itt minden, mitől ellágyulhat az igaz eszperantó szív! E himnuszok rólunk, az életünkről, a szabadságunkról és börtöneinkről, gazdagságunkról és nincstelenségünkről, erősségeinkről, de még inkább gyengeségeinkről szólnak. Minden háztartásba kötelező! Aki nem szerzi be, azt elviszi a rendőr.

A világ csak hangulat, mondotta egykor a költő. Hangulat kérdése minden ítélet, minden megnyilvánulásunk, akkor is, ha alapvetően az objektivitásra törekszünk. A hangulat olykor kendőz, máskor meg túl sok mindent takar ki. A hangulat bizonyos helyzetekben veszélyes ingovány.

Innen, a hangulat felől kell közelítenem jelen cikkem tárgyához, Mátyás Attila Lélegzet című akusztikus albumához is. Azért, mert ez egy ízig-vérig „hangulatlemez” – nemcsak abban az értelemben, hogy egy lelki állapot többrészes (tizenegy dalos) lenyomata, de hallgatói szemszögből is az. A hallgatás pillanatában vagy vevők vagyunk rá, vagy sem. Egyszerűen lehetetlen egy-egy daláért rajongani – vagy az egészet szeretjük, vagy en bloc nem jön be. Nincs arany középút. Kapja be Horatius!

Jó párszor végighallgattam a lemezt, és belőlem valami korábban nem tapasztalt kettősséget váltott ki. Volt úgy, hogy észrevétlenül folyt át rajtam, csak a csönd emlékeztetett arra, hogy korábban valami szólt, de az is megtörtént, hogy a padlón fekve doboltam le minden taktusát. Szerencsétek, hogy lemezismertetőmet ez utóbbi tapasztalatok íratják.  

Kezdjük ennek a közel harminckét perces „lélegzetvételnek” az előnyeivel! Ezek közül az első a hangzás. Persze, most mondhatná valaki, hogy miért is ne lenne jó, hiszen az r27 Stúdió, illetve Rozgonyi Péter keze nyomát viseli magán, és aki egy kicsit is ismeri az említett hangmérnök munkáit (tudja, milyen kultikus lemezekhez van köze), az nem csodálkozik ezen a tiszta, sorjamentes, jól kikevert hangzáson. De én hadd csodálkozzam egy cseppet, hadd élvezzem, hogy egy ilyen szempontból igényes korong került a lejátszómba. Tulajdonképpen már emiatt érdemes megvenni a lemezt. És akkor még nem esett szó a külcsínről, amely minimalizmusának és fekete-fehérségének köszönhetően ugyancsak tetszetős.

Bizonyos értelemben fuzionál a dalokkal, hiszen azokról is megállapítható, hogy kevés „színnel” dolgoznak – nagyrészt ugyanarról az élménybokorról szakították le őket. Egyfelől a magány, egyedüllét változatait járják körül, másrészt arra a kérdésre keresik a választ, hogy létezett-e valaha a boldogság, illetőleg, hogy azokból a percekből, amikor jól érezhettük magunkat, sikerült-e a maximumot kihozni. De nyilván nem valódi kérdések ezek, hiszen végül a boldogság utáni vágy megelégszik a boldogság látszatával (lásd például a lemez hatodik trackjét, a Végül címűt).

A fentiek miatt is érezhető, hogy a Lélegzet dalai nagyon egyben vannak, egy saját szótárral dolgoznak, ennél fogva a hallgató úgy érezheti, egy kiforrott koncepciót kapott. A koncepció-jelleget erősíti továbbá a lemezkezdő, majd a későbbiekben is fel-felsejlő lélegzetvétel, ami az igazat megvallva, nekem egy kicsit gagyi volt. Mintha Darth Vader végezne a vállunk fölött légzőgyakorlatokat. Akárhányszor meghallottam, kényszeresen elmosolyodtam. Tény, hogy a folyamatos lélegzetvétel elengedhetetlen ahhoz, hogy élni tudjunk, ám ha egy ilyen evidens dolgot túlhangsúlyozunk (teljesen mindegy, hogy azért-e mert egy lemeznek Lélegzet a címe, vagy valami más okból), akkor egy idő után nem vehető komolyan. Mindenesetre óva inteném olvasóinkat attól, hogy ezután visszatartsák a lélegzetüket.

Mátyás Attila új albuma az indulat lemeze is, és ezt a robbanás közeli érzést általában a vihar, illetve a szél allegóriája hivatott nála kifejezni. Így van ez már az első számban, a Csak egy lélegzet címűben. De ami ennél számomra sokkalta izgalmasabb, hogy zeneileg hogyan tudja megragadni az indulatokat. Erre egyébként kiválónak bizonyul az akusztikus előadásmód, ami mindennél érzékenyebben képes tolmácsolni a finom rezdüléseket, az érzések gyengéd árnyalatait a dinamika modulációinak köszönhetően. Szoktam mondani, hogy a profizmus az akusztikus előadásmódban mutatkozik meg igazán, mert „elektronikusan” lehet mismásolni, az effektek képesek elfedni a hiányosságokat (az effekt ápol és eltakar). Ha ezt nézzük, Mátyás Attila új lemeze (is) kivételes zenészi tehetségről ad számot.

Fel kell azonban hívnom a figyelmet az ilyen jellegű koncepciókban rejlő veszélyekre is. Valahol a cikkem kezdetén írtam, hogy olykor számomra észrevétlenül pörögtek le ezek a track-ek, hogy nem volt különösebb hatásuk rám. Ha jobban belegondolok, talán ez is a homogenitás miatt lehet. Azért, mert a dalok néha túlontúl hasonlítanak egymásra. Illetve azért is, mert sokszor valami másra, korábban hallottra hajaznak. Ismeretlenül is ismerősek. Gondolhatunk itt az Elmosódva című dal refrénjének enyhén klisés zárlatára, vagy például az Olyan jó két refrén közötti vokál-átvezetőjére. Írhattam volna a Szállj című szerzeményt is, de ott egyértelműen népzenei parafrázissal van dolgunk. Nem is akármilyennel!

Körülbelül 20 évvel ezelőtt egy közös zenehallgatás alkalmával, két szám közötti szünetben azt mondta apám, hogy már minden dalt megírtak, hogy innentől (onnantól) minden csak „mentés másként”, ismétlés, utánzat, szinte lehetetlen bármi újat felmutatni a rockzene terén, maximum az előadó, a szerző személyisége, tudása hitelesítheti majd az újonnan születő dalokat. Nem térnék ki arra itt részletesebben, hogy apámnak igaza volt-e vagy tévedett, de abban mindenképp egyet tudok vele érteni, hogy a szerző személye hitelesít. Mátyás Attila eredeti előadásmódja, dalainak letisztultsága, a jól megszerkesztett hangzás és önazonos szövegei legitimitást adnak ezeknek a daloknak, ami ebben az üresfejű mega-gigasztároktól hemzsegő zenei életben (élet?) nagy erény. Mi több, erősíti a Zenébe (így, nagy betűvel!) vetett hitet.

Éppen ezért úgy gondolom, megbocsáthatók a Lélegzetnek ezek a zenei áthallások, s ha épp olyanunk van, akár még a zenei hagyománnyal való játszadozásnak is tekinthetők. Emlékeztek, azt mondtam, ez egy „hangulatlemez”. Hallgassuk is úgy, és hagyjuk, hogy hangulatunkban befolyásoljon! Rosszul nem járhatunk, ha így teszünk.

Guruzsmás: Akik mindig elkésnek,  Nortyx Records, 2018

A Guruzsmás létezéséről csupán néhány hónapja szereztem tudomást, midőn eljutott hozzám a Döbbenet zenekar debütáló lemezének anyaga. Akkor jöttem rá, hogy ennek a két bandának azonos a motorja – név szerint Bencze Tibor (Timúr), aki zenei munkássága mellett irodalmi ténykedése révén is ismert lehet a közönség számára. De a zenekarok profiljára erőteljes hatással van – a Guruzsmásba később csatlakozott – Ambrózy György énekes is, akit nyilván nem kell bemutatnom a Rockbook olvasóinak.

Nem véletlenül hoztam be a játékba már a kezdésnél az irodalmat, hiszen jelen cikkemet a zenekar második lemezének, az Akik mindig elkésnek címűnek szentelem, amely ízig-vérig irodalmi, tekintettel arra, hogy a rajta szereplő dalok zöme versmegzenésítés (csak a bevezető Lajtorja és a záró Grádics nem az).

Kuriózum ez a lemez. Nemcsak azért, mert az énekelt versről eleve másfajta kép alakult ki a magyar zenehallgatókban az idők folyamán (erre a képre erőteljesen rányomta billogát a Sebő és a Kaláka együttes), hanem azért is, mert a magyar irodalom érintetlenebb területeire (hogy ne mondjam, vakfoltjára) kalauzolja el a hallgatót. A zenekarnak köszönhetően olyan versek kelnek itt életre, amelyek csöppet sem tekinthetők mainstreamnek, kisebb eséllyel hallhattunk róluk irodalomórán, és talán a lemezcím-adó Ady-vers kivételével nem szerepeltek a tankönyvekben (lehet, Ady versének is csak a címe).

És amellett, hogy kuriózum az Akik mindig elkésnek, egyszersmind értelmezhető irányváltásnak is a zenekar életében, hiszen korábbi lemezükön, az Üst a gríz feletten még a zenéé volt a főszerep, és jellemzően a jól megválasztott dalcím teremtette meg a számok értelmezési horizontját. Ezzel szemben a 2018-as album „szövegcentrikus”, a zene csak gazdag népi ornamentikával ellátott szőnyeg, amely mindazonáltal gyönyörködtet, és ha ugyan el tudnék vonatkoztatni Ambrózy markáns hangjától, minden bizonnyal önmagában is élvezni tudnám.  Ugyanis a szerzemények mindegyike energiadús, elántól túlcsorduló, felfelé törő – és nyilván céljuk is ez, nem véletlenül kezdődik a lemez a Lajtorjával és zárul a Grádiccsal. Leszek annyira kegyetlen, hogy kicsomagoljam ezt a jól kifundált metaforát: tulajdonképpen a zene lenne az a segédeszköz, amelynek köszönhetően más szférákba, más légsűrűségű tartományokba emelkedhetünk.

Amikor egy album dalait vesszük górcső alá, ildomos a „legnagyobb kutyával” kezdenünk, azzal, amely kitüntetett pozícióba került a többivel szemben, úgy, hogy lemezcím-adóvá vált. Meggyőződésem ugyanis, hogy az esetek többségében ezek a dalok meghatározzák a korong szellemiségét, üzenetet hordoznak, amelyet a hanganyag egészére érvényesnek kell tekintenünk. Az életmű ismeretében, Ady Endre ezen versét én inkább melankolikusnak gondolnám, de olyan panasznak, amely ennek dacára mégis ércesen szólal meg. A Guruzsmás interpretációjában azonban a dal amolyan induló lett – azoknak a himnusza, akik ma, száztíz év múltán (a vers ugyanis a költő 1908-as, Vér és arany című verseskötetében jelent meg) is ugyanazokat a viszonyokat kénytelenek tapasztalni, amit a versbeszélő. Magyarán azt, hogy mindig lekésünk a jóról, az orrunk előtt húz el a lehetőségek tömött busza. Na, meg persze azt, hogy mindezért egyedül önmagunkat hibáztathatjuk; magunkat, akik még „[m]eghalni sem tudunk nyugodtan”, vörösen lángoló lelkünk folytonos izgágaságra ítélt bennünket. Sok mindenre következtethetünk ebből a versből, de talán az egyik fontos üzenete, hogy ideje lenne levetkőznünk magunkról a céljanincs virtust, ami eltakarja szemünk elől a valódi sanszokat. (Istenem, a mai magyar közélet milliónyi vonatkozásában lenne hasznosítható ez az üzenet, ha ugyan tudnánk értelemmel Adyt olvasni/hallgatni.)

Ezzel az Ady-féle üzenettel azonban a korong többi dala némileg vitatkozni látszik. A Szóljon, aki látta és a Koporsómban kedvre kapok című dalok alapélménye ugyanis éppen az a virtus, amely Adytól (bizonyos költői korszakaiban) oly idegen volt. Persze minden nézőpont kérdése... Mindenesetre ezekből is lepárolható egy-egy megfontolásra érdemes gondolat. Sinka István verse például a magyarság természetét, mibenlétét igyekszik feltárni Dús András (a nép egyszerű fia) példáján keresztül, de ugyanakkor visszautal egy korábbi magyar irodalmi klasszikusra, Berzsenyi A magyarokhoz I. című versére, annak mindenki előtt ismert soraira is („rút szybarita váz”). Ennek megfelelően a versvégi felhívás már nem is annyira Dús juhászra vonatkozik, sokkal inkább azt jelenti: „mutassatok nekem egy igazi magyart, ha tudtok”. A korong harmadik trackje, Szabó Dezső (nekromantikus) verse egyébként tud. Nem is akármilyet, hanem amolyan szalonnás-hagymást-mulatósat, olyan zenei váltásokkal, amelyektől garantáltan eldobod az agyad.

Én speciel Karinthy Frici bácsi versétől, a Struggle for life-tól hasaltam el, mert nem áll távol tőlem a mondanivalója. Valóban imígyen szólhat a „Tétel és Törvény”, hogy amíg a falkán (a jelentős erőfölénnyel rendelkező ellenségen) tartod a szemed, könnyen lehet, hogy a legparányibb kártevő fog kiteríteni. (Ilyen példákban is bővelkedik a történelem.) S hogy mi végre akkor a harc? Ezt talán majd egy másik vers fogja megválaszolni.

Mi innen minimum a hullócsillagokra szökkenünk, s majd ha az is kevésnek tűnik, hát megyünk tovább. Ebben a vertikális irányú mozgásban nagy segítségünkre lehet a Guruzsmás legfrissebb lemez. Helyezzük be a lejátszóban, aztán öveket becsatolni, visszaszámlálás… Play.

Barlog Károly (Rockbook.hu)

A Kutya Vacsorája: A szerelem hétszer, Front of House Kft., 2018 

Van a konceptalbumoknak valami diszkrét bája, amelyre vagy fogékony a zenehallgató, vagy nem. Nyilván ez azzal is összefüggésbe hozható, hogy mit várunk a zenétől – hosszú, elnyújtott orgazmust, vagy gyors, fantáziátlan beteljesülést. Aki az előbbire hajt, az inkább a nagylélegzetű, rejtett vagy kifejtett összefüggésrendszerre épülő lemezeket favorizálja (mint amilyen a cikkünk tárgyát képező korong is), míg az utóbbi (népesebb) tábor tagjai holnapra elfelejtik, hogy ma éppen mire rázták a seggüket. 

Persze előfordul az is, hogy egy-egy koncepcióalbum dalai slágerré „nemesülnek”, ezáltal eltávolodnak értelmezési keretüktől, ám a gondosan megkomponált „mondanivalós lemez” mára mégiscsak rétegműfajnak tekinthető, ergo készítői vagy a fanoknak kívánnak kedveskedni vele, vagy kockázatot vállalnak (ha még nincs jól kiépült rajongói bázisuk).

Aki ismeri Varga Livius exkluzív zenei laborját, A Kutya Vacsoráját, az tudja, hogy (1) ők fittyet hánynak a rizikóra, mert mindig azt és úgy játszanak, amit és ahogyan kedvük tartja, illetve (2) amit játszanak, az eleve jó, mert zeneileg cizellált, és szövegileg is ütőképes. Számomra mindig is ez volt a legszimpatikusabb bennük, hogy kompromisszummentes örömzenét csinálnak. Most, a harmadik nagylemezükön is – amely A szerelem hétszer címet viseli – ezt teszik, de még mielőtt elkezdeném ecsetelni, hogy ez milyen jó, célszerű egy percre elidőzni a témában (szerelem) rejlő, a korongon pedig szemmel látható és füllel hallható veszélyek felett. 

Sajnos az van, hogy ha a szerelemről szeretnénk bármit is mondani, urambocsá’ ha ezt az érzést új fénytörésben kívánjuk megmutatni, akkor előbb-utóbb kiderül, hogy tőlünk is csak remake-re futotta. (Persze nem egyszer előfordul, hogy a remake jobb, mint az eredeti.) A Kutya Vacsorája új albumát hallgatva is többször megkörnyékezett az az érzés, hogy már régebbről ismerősek ezek a dalok, és néha már-már mondtam is volna, hogy „ez pont olyan, mintha”… De nem mondtam.

Most sem szeretnék komolyabb komparatisztikai vizsgálódásokat folytatni, helyette a hasonlítgatás ingoványos talaján állva tennék néhány megállapítást, korántsem bántó szándékkal. Ami rögtön az elején szembetűnő volt az egyébként remekbeszabott borítón (Négyessy Nedda munkája), hogy mennyire hasonlít egy másik, (boldogult) alternatív zenekar lemezének borítójára. Lehetne egy betelefonálós játék feladványa is, hogy melyikére, de a technikai lehetőségeink szűkössége miatt inkább leírom: Kispál és a Borz: Velőrózsák. Mintha arról a bizonyos velőről röpült volna át a zöldlégy ide, nem? Abban egyetérthetünk, hogy a rovar mindkét esetben ellenpólus: a tisztasággal szemben a romlandóságot, romlottságot hivatott kifejezni. Úgy alkot párt a borítón lévő szívvel, mint a lemezen szereplő Hinta című dal első és második része egymással. Erre még visszatérek.

Kispál és a Borz-analógiával még egy esetben találkozhatunk, jelesül az Ízbomlás című szerzeményt hallgatva. Túlmagyarázásnak tűnhet, de nekem már az első meghallgatásnál beugrott a De szeretnék című Lovasi-szöveg, amely az Ízbomláshoz hasonlóan választja le a cselekvést/történést a cselekvőről, ezáltal tárgyiasítva azt. Ám ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg, hogy mire is megy ki ennél a dalnál a játék! Egyáltalán határozzuk meg, hogy ki a cselekvő. Nem más, mint az album címében is szereplő szerelem. A dal akár egy vázlatos definíció (vagy recept) sorakoztatja egymás után azokat a mozzanatokat (hozzávalókat), amelyek előidézik (amelyekből kifőzhetjük) ezt az érzést. A főzés hasonlatot ugyan zárójelbe helyeztem, mégis abszolút relevánsnak tűnik, főleg ha megnézzük a dalszöveg második versszakában szereplő „növénykonyha-képet” („Fényfestés, áttetszés, / napsugárral metszés, / pigmenttől elszállás, / hallgató színvallás.”).

Az ébredező szerelem tanúdala után egy olyan szám következik, amely már a kiteljesült, ámde aránytalanul viszonzott érzést ragadja meg. Számomra ez volt az album egyik legizgalmasabb szerzeménye. Egyrészt a kétosztatúsága miatt, amelyre a korábbi bekezdések egyikében már utaltam, de még inkább megfogott a dinamizmusa, amely a tudatos (vagy tudattalan) időmértékes szerkesztettségnek köszönhető. Összességében azt lehet mondani, hogy olyan ez a dal, mint egy Petőfi-vers, a puritánnak ható artikulációból olyan elegánsan bomlanak ki a távlatok, mint teszem azt a Szeptember végén című klasszikus esetében. Ugyanakkor igaza van annak a hallgatónak is, aki a dal hivatalos videója alatti hozzászólásában Weöres Sándor Bóbitáját említi. Sőt, ő áll a legközelebb az igazsághoz! Mert ha jobban megfigyeljük ezt a szöveget, rájöhetünk arra, hogy benne jól megírt, vagy kevésbé sikerült hexameterek követik egymást. Figyeljétek csak:

Ezért pedig egy csillagos ötös illeti a szövegíró Varga Liviust – vagy hát illetné, ha olyan helyzetben lennék, hogy osztályozhatnám. (Bízzunk abban, hogy egyszer majd díjazzák őt ezért.)

A lemez soron következő szerzeménye, az Éji vadász akár egy rockopera betétdalaként is elképzelhető, hiszen zenei szempontból könnyed, kiszámítható, úgy gurul a dalszöveg alá, akár egy hálás, puha szőnyeg. Jól is van ez így, mert itt tényleg a szövegen a hangsúly: a kelleténél nagyobbra hizlalt önképpel rendelkező, fiatal „hódító Vilmosok” dala ez, azoké a tacskóké (csak, hogy stílszerűen egy kutyametaforával éljek), akik még nem eshettek magasabbról pofára, hiszen nem adatott meg nekik a szárnyalás lehetősége. De ahogy mondani szokás: ami késik, nem múlik. Előbb-utóbb mindenkit megtalálnak azok a bizonyos zöld szemek, amelyekről a következő dal szól, előbb vagy utóbb mindenkit megkörnyékez a kétely, egyre szivárog, mint valami ártalmatlannak tűnő, áttetsző sav, hogy azután fájdalmas sóhajban nyerjen hangalakot: „vajon most kit ölel?”

Egy szó, mint száz: a Zöld szemek is egy jól sikerült alkotás. Nemcsak a szövege miatt („Virágokat neveltünk, / én kéjjel tapostam szét. / Ő sóhajtott és így szólt, / miénk még a rét.”), hanem azért is, ahogyan megszólal. Egyébként a teljes lemezre igaz, hogy kiválóra sikeredett a mastering. Vastag Gábor (Vasti) számos egyéb érdeme mellett azt is mindenképp meg kell említeni, hogy kíméletlenül jó munkát végzett e téren. Ilyen csont nélküli, tiszta blues hangzást utoljára talán B.B. King Deuces Wild című lemezén hallottam. 

A korábban említett remake-érzés az Abszolút című szerelem-variáció hallgatása közben is megkörnyékezett. Bár a dalban szerepel a „fegyvertelen vadász” – amely bizonyos szempontból az Éji vadász ellenpólusa –, de nem emiatt, sokkal inkább a zenei koncepció hatására idéződött fel bennem a Hobo Blues Band-féle Vadászat című lemez egyik darabja, A vadászok gyülekezője. Ezzel együtt izgalmas ez a track, főként azok számára, akik szeretik a himnikus halálokat.

A Hurok című dalhoz érve – amely nyilván sokaknak épp a bárdolatlan szövegéért fog tetszeni – gondolkodtam el először azon, hogy a lemez valójában mennyire cizellált, mennyire elüt ez a szám a többitől. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy mekkora lehetőségeket rejt magában ez a dal, és ezeket a ziccereket mennyire nem sikerült kiaknázni. Persze szigorúan a szöveg szintjén, mert zeneileg rendkívül izgalmas darabról van szó. Igazából elfogadható lenne a kurvázás úgy, mint a szerelem egyik arca, de a dal mögül hiányzik az a gazdag kulturális háttér, ami az iparszerű tevékenység és az „érzések legnemesebbike” közötti rokonságért szavatol. Persze, ettől még egy valamirevaló kutyavacsorája-koncerten jól meg lehet pörgetni a lyányokat erre a nótára. A hiányérzet luxusa legfeljebb megmarad a kritikusoknak.

Ők is csak ideig-óráig érezhetik, mert ez a lemez sokféle igényre ad adekvát válaszokat. Aki meghallgatja, jól jár vele. A magam részéről örülök annak, hogy az utóbbi időben sok, A szerelem hétszerhez hasonló, jól átgondolt, értő módon megszerkesztett lemez jelent meg, csak meg ne szakadjon ez a sor! A Kutya Vacsorájának pedig hajrá!

Action: Ébredő erő, GrundRecords, 2018

Újra rátalált önmagára az Action – hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ezzel a mondattal kezdem az új lemez ismertetését. Félreértés ne essék, nem volt bajom az eggyel korábbival (Hannibal) sem, de éreztem ott azért némi űrt, nem voltak olyan koncentráltak az energiák, mint ezen a mostani korongon, az Ébredő erőn.

Szándékosan hoztam be a játékba a Hannibalt, hiszen a kiadó is úgy harangozta be az új kiadványt, mint az EDGE Recordsnál 2015-ben megjelent lemez folytatását. Ez arra enged következtetni, hogy együtt kell(ene) kezelnünk őket – ám ha így teszünk, egyértelműen kitűnik ez utóbbi erőssége (a korábbival szemben).

Persze az is kérdés, hogy mitől lesz az Ébredő erő a Hannibal folytatása? Talán attól, hogy mindkét albumon van egy-egy olyan dal, amely a Csillagok háborúját idézi meg? (A Hannibalon található egy Baljós árnyak című szerzemény, míg a legújabb korong címe a három évvel korábbi Star Wars-mozira utal.) Valljuk be, ez azért így még kevés. Viszont a két lemez stílusában rímel egymásra, ezáltal folytatódik az a HC-vonal, amelyet a Hannibalnál még nóvumként azonosítottak az újságíró kollégák.

Ahogy említettem, erősebb lett ez a lemez, mert mentes az olyan üresjáratoktól, mint amilyenek (számomra legalábbis) a Budapest Eagles induló és az Action 5ös fogat voltak a Hannibalon. Poénnak jók ezek a számok – és lehet, hogy most a sas-szimpatizánsok lelkébe tiportam, hát bocs –, de úgy vagyok ezzel, mint a Hofi: értem a viccet, csak nem szeretem.

Szóval, az Ébredő erőn nincs mellébeszélés, nincs üresjárat, nincsenek zenei zsákutcák, csak kőkemény zúzda. Amikor az M5-ös kivezető szakaszán betoltam az autómagnóba, az agyvelőm a hátsó szélvédőre loccsant már az első hangok hatására. Úristen, ha egy lemez a gyűlölettel veszi kezdetét (a dal címe: A gyűlölet vezet), mi lesz a végére, mészárlás? – gondoltam. Később meg kellett állapítanom, hogy bizonyos értelemben igen. Mert ez a gyűlölet kitart a lemez végéig, ott van a mélyrétegeiben, egy pillanatra sem lehet elvonatkoztatni tőle. A címadó dal végét például többször is vissza kellett hallgatnom, cáfolat vagy megerősítés után sóvárogva, hogy vajon jól értettem-e, tényleg ezt rappeli-e Szasza: „megölök mindenkit, gyilkolok, ébredő erővel rátámadok”. Ha valaki tudja a helyes megfejtést, juttassa el a szerkesztőségbe „üzenet Maximnak” jeligével.

Nem kímélnek tehát Szaszáék senkit, és ezt úgy kell érteni, hogy önmagukat sem. Amellett, hogy fanyar humorral reflektálnak saját hiányosságaikra (Ki vagyok én?), nem menekülnek az öntömjénező, mérhetetlen önbizalommal rendelkező macskajancsik, vagy a magukat folyton megvezetni hagyók, és a lelkileg megnyomorított állatkínzók sem. Az új Action-album alapüzenete, hogy senkinek sem jár a kegyelem.  

Zeneileg és szövegileg egyaránt izgalmas az önismereti dilemmákat feltáró, egy bekezdéssel korábban már említett Ki vagyok én? című track, amelyben felfedezni véltem némi Rammstein-ízt is (na, persze, csak mértékkel). Ez a szerzemény egyúttal az emberi természetre is kiváló példa, hiszen pontosan ennyire vagyunk végletesek az esetek nagy többségében, mint ahogy itt „be van mutatva”. Mintha nem is létezne köztes megoldás a „ki vagyok én?” jellegű kérdésekre, vagy mintha tudatosan szeretnénk eltávolodni a középszerű(ség)től, ezért az „isten – ördögi pohárnok” koordinátarendszerben próbáljuk magunkat elhelyezni. És mindamellett, hogy a dal középpontjában ennek a társadalmi jelenségnek a feltárása áll, egyúttal benne van az önmeghatározás eleve kudarcra ítéltsége is.   

Kétségtelen, hogy a lemez legerősebb száma az Állatkínzó, amely tavaly decemberben debütált a Shockmagazin oldalán, így valószínűleg mára jól ismeri a közönség. Mondhatjuk azt, hogy a társadalmi szerepvállalás ékes példája ez a dal, hiszen a zenész sem teheti meg azt, hogy bekötött szemmel jár a világban, reflektálnia kell a felmerülő problémákra, mi több, irányt kell mutatnia azoknak, akik követik őt (rajongók). Erre számos példát tudnánk hozni a könnyűzene történetéből, és egyértelműen kijelenthetjük, hogy az állatkínzók elleni harc/fellépés nem törpül el azok mellett. Itt van egy probléma, amelyre eleddig csak részmegoldások születtek, kezdeni kell vele valamit – így dekódolhatnánk az Action meglehetősen nyersre sikeredett (de épp ezáltal szívenütő) dalát. Kétségtelen, hogy az erőszak még nem szül megoldást (hadd idézzem itt reprezentációs célzattal az Állatkínzó kezdőmondatát: „A kurva anyád, megdögölsz!”), de a kezdeményezés jó arra, hogy megszólítsa az embereket. Nyilván ennek köszönhető, hogy a videoklip elkészítésébe rengetegen bekapcsolódtak, egy példátlan összefogás jött létre a zenekar tagjai, a kiadó, a rajongók, és civil szervezetek között. Nos, ha valaki kételkedik a társadalmi összefogás erejében, annak szíves figyelmébe ajánljuk ezt a dalt. A magam részéről pedig remélem, hogy a jövőben még számos ehhez hasonló megmozduláshoz lesz köze az Actionnek. (Ha úgy vesszük, a cselekvés igénye és szükségszerűsége már a nevükben is benne foglaltatik, vagy ahogyan a korabeli bölcsek mondanák: nomen est omen.)

Bizonyára lesznek olyanok, akik a Szánalmas féreg című tracket egysíkúnak, ennél fogva unalmasnak tartják majd – nekem valamiért belopta magát a szívembe. Talán amiatt, mert szentül meg vagyok arról győződve, hogy a pőre formák sokszor jobban ütnek, mint az agyongondolt zenei témák. Az album hatodik szerzeményétől technikailag nem kell és nem is szabad sokat várni, de ha megfigyeljük, hogy a hangmérnök milyen szépen megtalálta az arányokat, hogy milyen jól sikerült kikeverni a dirty gitárhangzás és a már-már csengő basszus koktélját, akkor tutira beleszerethetünk. Egyébként az egész lemezre igaz, hogy jól sikerült a mastering – és ha jól megnézzük a hasonló stílusú lemezekből összeálló éves zenei felhozatalt, könnyen eljutunk addig a felismerésig, hogy a jó keverés már fél siker. Ha ez oké, akkor már csak azon múlik minden, hogy milyenek a dalok.

Az Actionnek viszont emiatt sincs aggódnivalója. Jó kis lemez lett ez. Kíváncsi vagyok, mások mit gondolnak majd róla. Nálam biztosan sokszor fog még pörögni a lejátszóban.  

Döbbenet: Párolog a szeretet, Nortyx Hangstúdió, 2017

Aki ironizál, vékonyka jégen táncol. Mert sokkal többen vannak azok, akik nem értik az iróniát, mint azok, akik igen – ergo többen fogják őt félre-, mint megérteni. Az irónia dekódolásához intellektus szükségeltetik, hülye ember meg sok van. Vigyázni kell továbbá arra is, hogy ne feszítsük túl a húrt. Mondjuk, erre korábban én sem gondoltam. Azt hittem, az ironikus beszéd feneketlen kút, a kötél pedig – amin leereszkedünk belé – végtelen hosszúságú. Mígnem egy kedves költő ismerősöm rám szólt egy fehérvári kocsmában: „most még sikerült eltalálnod a helyes arányokat, de ha nem vigyázol, át fogsz csúszni a gunyoros beszédmódba, a gúny pedig undorító. Molière meg kapja be!”

Nyilván azt hiszitek, hogy túlságosan távolról közelítek a cikk tárgyához, ami történetesen a Döbbenet zenekar első lemeze, a Párolog a szeretet. De az igazság az, ha az ironikus beszédmódról, ezzel együtt a kritikai hangnemről diskurálunk, gyakorlatilag máris felfedtük ezeknek a daloknak (és az óbudai punkegyüttes eddigi munkásságának) a leglényegét. Mondhatnánk azt is, hogy a Párolog a szeretet az irónia hét árnyalata (hét szám szerep ugyanis a korongon) – a társadalomkritika megnyilvánulásának hét, egymástól eltérő minősége. És ez már önmagában is kedvessé, szerethetővé teheti a lemezt számunkra.

Az elkövetkezőkben erről a hét árnyalatról írnék egyet, s mást, lehetőség szerint nem szájbarágósan, de fel-felvillantva a dalok/dalszövegek erősségeit és gyengeségeit.

A mondanivalóját tekintve talán a leginkább támadható a lemezkezdő és -címadó szerzemény, mert egy olyan klisére épül, amelynek már az említésére is többen kényszeresen megborzongunk. Hiszen, ha jól megfigyeljük, az ünnepekhez társuló narratívával párhuzamosan mindig működik egy, az ünnepek létjogosultságát, kiüresedését, álságát megragadó narratíva is. Például a karácsonyra való készülődéssel együtt jelennek meg a “minden nap karácsonynak kellene lennie” tartalmú szólamok, illetőleg az aggodalom afelett, hogy a karácsonyt a marketing teljes egészében megfosztotta annak lényegétől, hogy tudniillik a szeretet ünnepe lehessen stb. A Döbbenet dala is a látszatszeretetről szól, az ünnephez kapcsolódó színjátékról és rituálékról – az ünnep másnapjáról. A “másnap” az, amikor az ember a saját (szerepektől mentes) énjét képes adni, mert másnaposan védtelenek vagyunk, tökéletesen alkalmatlanok a színjátszásra (persze, hisz’ a túlélésért küzdünk, és ez a küzdelem minden mástól elveszi az energiát). Ez az az időszak, amikor lecsorog a smink, és előkerül alóla az igazi vadállat. Az irónia itt abban mutatkozik meg, ahogyan a szövegíró a tisztességes polgári magatartáshoz társítja az erőszakot: “minden tisztes állampolgár felpofoz egy gyereket”. Ezzel mintegy az erőszak társadalmi elfogadottságát fricskázza ki.

A lemezen két olyan dal is szerepel, ami a forradalmak kritikáját adja: az Őszköszöntő, illetve a Tüntetés van nálunk máma. Lényegében mindkettőnek az a fő üzenete, hogy nem kell pattogni. Hogy nincs értelme, és csekély a társadalomformáló szerepe a forradalmaknak, tüntetéseknek. (Aki szerint ez nem igaz, próbáljon meg nagyobb történelmi távlatokban tekinteni az „elzúgott forradalmakra”! Az idézőjeles rész Petőfitől.) Az előbbi dal címéből is a forradalmak időszakára következtethetünk, hiszen a tavasz és az ősz kedvez leginkább az ilyen eseményeknek (lásd például: március 15. és október 23.), ugyanakkor itt vannak a forradalom, a társadalmi zavargások képei: a népirtás és a hulló töltényhüvelyek. A korántsem idillikus forradalommal szemben a dal beszélője a langyos tétlenséget, a ellazító mámort választja. Miért is tenne mást? Hiszen a hűvös szélben semmi dolga, a borcsapok mellett pedig mindig akad némi elintéznivaló. A másik említett szerzeményről, a Tüntetés van nálunk máma címűről pedig bátran elmondhatjuk, hogy nemcsak az album, hanem az év(tized) legjobb punknótája lett – persze, szigorúan szubjektív mérce alapján. Ebben a dalban koncentrálódik a legtöbb irónia, és (éppen ezért) ez volt az a dal, ami a leginkább megnevettetett. Szereplői legfeljebb a Facebook-művészet terén érezhetnék magukat forradalmároknak, hiszen számukra egy-egy társadalmi megmozdulás, utcára vonulás tétje, hogy készülnek-e róluk előnyös fotók, amelyek később felkerülhetnek a profiljukra. Elhatározottságuknak és kitartásuknak csak egyetlen dolog szabhat gátat – ha lemerül az akksi. „A felhevült nép szembe szegül, / míg a nótbuk le nem merül” – hallhatjuk a második versszak végén. Sok mindent megmutat ez a dal az eszmék kiüresedéséről, és az értékrend devalvációjáról, illetve arról, hogy a valódi célok elérése felett érzett öröm helyére hogyan passzírozódik be a magamutogatás nyálkás derűje. A dal zárlata pedig egy ugyancsak ironikus, nyolcvanas évekbeli bajai ska zenekar szerzeményét idézte föl bennem (amit később a magyar Presley is feldolgozott): „csak az a biztos, ha tele a has”. Na, persze, éhes elnyomottakkal nem illik viccelődni! Legalább is addig, amíg le nem nyelték a műanyag-krumpli, és a Big Mac utolsó falatjait. (Lásd az idevágó sorokat: „hazafelé elnyomottak / Mekdonácba beugrottak”.)

A korongon két olyan track is szerepel, amelyeknél az irónia megzavart. Pontosabban nem tudtam eldönteni, hogy szó szerint kell-e a szövegeket, illetve a szándékot érteni, vagy pedig az ellentétét annak, amit hallok és tapasztalok. Az egyik a „nagy nemzeti stadionrombolás himnusza”, avagy az Augusztus van, izzadok című nóta, ahol nem volt számomra világos, hogy a dalban megszólaló negligálni vagy erősíteni próbálja-e a „futballkultúra” (már elnézést a káromkodásért!) „értékeit”. Ha pedig ez nem egyértelmű, akkor az azt is jelentheti, hogy nem működik szerencsésen az irónia, mint alakzat. Jómagam inkább tartózkodnék a kinyilatkoztatástól, mert finoman szólva nem sok jót tudnék mondani – sem a futball-huliganizmusról, sem pedig a labdarúgásról. A „bajuszos feministákhoz” címzett dal (Asszonyok) azonban ugyancsak mosolyt csalt az arcomra. Az alapgondolat jó, miszerint a feminizmusra egy olyan verssel válaszolnak, amely az elmúlt század női szerepfelfogását hivatott tisztázni, de… Szabolcska Mihályt itt még a vicc sem tudná tisztára mosni. Mert ha a középszerűt akár csak eszközként is használjuk, már legitimáljuk az értékét, és létjogosultságát. Abban viszont korántsem vagyok biztos (sőt!), hogy Szabolcska bármilyen értéket képviselne. Mindezzel együtt mégis üdítő volt a dal. Talán a hegedű, és a zenei kísérlet sikere miatt, amely a teljes albumra jellemző. Az ugyanis vitathatatlan, hogy a Párolog a szeretet dalai kivétel nélkül jól szólnak. (Na, jó, talán az első dalban a kelleténél egy kicsit több a wah.)

A lemezzáró szerzemény (27-es klub) amely némileg rokonságot mutat a korábban nem említett Tévhitek a magyar történelemről cíművel – pedig a mítoszrombolás kísérlete, ugyanis azoknak a zenei szcénában ikonikusnak tekinthető figuráknak az emlékét kezdi ki, akik a legtöbb (magára valamit adó) tini életében meghatározó szerepet töltöttek be zenei eszmélésük során. Némi kesernyés ízt is érzek miközben ezeket a sorokat írom, mert pár órával korábban találtam rá egy olyan videofelvételre, amely – az ugyancsak 27 évesen elhunyt – Amy Winehouse életének utolsó koncertjét örökítette meg, ezzel együtt az énekes pszichikai hanyatlásának végső stádiumát. Talán nem véletlenül létezik az a mondás, hogy halottról jót, vagy semmit. És akkor még hátra van egy bagatell kérdés: mit keres a negyven évesen elhunyt Lennon a 27-es klubban? (Lehetett volna ez is a cikkünk címe.)

Szóval, lehetnek kételyei a hallgatónak a Döbbenet szerzeményeinek meghallgatása közben, de ez nem feltétlenül baj. Sőt, igazából mindez arról árulkodik, hogy a korongon szereplő dalok jók, mert megszólítanak, gondolkodásra késztetnek, és megfelelő atmoszférát teremtenek a vitához. Még akkor is, ha ebben a vitában a másik fél (tisztán technikai okokból) nem hallgattatik meg. Az egyik beharangozó cikkben olvastam, hogy a Döbbenet „a punk intellektuálisabb, progresszívabb vonalát képviseli”. Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, mert a Párolog a szeretet dalaiból egyértelműen leszűrhető (vagy stílusosan: lepárolható), hogy itt bizony „okospunkkal” van dolgunk. Jó is, hogy van ilyen. És bízunk benne, hogy hamarosan érkezik az idén tavaszra beígért új lemez is.

Eredetinek semmiképpen sem mondható az az ötlet, mely szerint néhány, az elmúlt pár évben megjelent, fontosnak tekinthető gyermeklemezről, zenekarról, azok erényeiről és/vagy gyengeségeiről írjunk. Az eddig megjelent, gyereklemezekről íródott szövegek azonban sok esetben nem lépnek túl azoknak a hasznos praktikáknak az ismertetésén, hogy mi alapján válasszon a szülő hallgatnivalót a gyerekének, nem tudják egy tágabb, zenei és irodalmi dimenzióban láttatni, vizsgálni ezt a zenetermést. Az ismertetés, figyelemfelhívás önmagában még nem is lenne baj, ám a cikkszerzők érvei sok esetben inkább elbizonytalanítanak, mint megerősítenek bennünket. Nem esik szó például ezeknek a lemezeknek a gyakorlati hasznáról, annál több teret kap a szövegekben a felszínesség és az olyan meglátások, miszerint „ha egy lemez borítója nem tetszik, az már félig-meddig garancia arra, hogy a korongon található zene sem fog tetszeni”.

Jelen esszénkben értő füllel, a megfelelő szakmai szigorral igyekszünk közelíteni a mai gyerekzene-termés darabjaihoz, egyúttal kísérletet teszünk arra, hogy megnyugtassuk a régen minden jobb volt jelmondatot skandáló szkeptikusokat afelől, hogy igenis van ma minőségi – és megkockáztatom, hogy az idők próbáját is kiálló – gyerekzene, ergo nem kell félnünk attól, hogy Halász Juditnak és a Kalákának nem lesz méltó utódja. Fontos újra hangsúlyoznunk, hogy vizsgálódásunk természetszerűen nem terjedhet ki az összes idevágó kiadványra, hiszen abban az esetben nyilván nem az esszé-, sokkal inkább a lexikonformát kellett volna választanunk.

Gyakorta merül fel az a kérdés, hogy tulajdonképpen kit is kell megszólítania egy gyermeklemeznek? Továbbgondolva: az értő hallgatónak magának is gyereknek kell-e lennie ahhoz, hogy érdemben megítélhesse, egy dal jó vagy rossz? Egyáltalán mi alapján dől el, hogy valami gyerekdal vagy sem? Hasonló problémával állunk itt szemben, mint az irodalmárok a gyermekversek megítélésekor. Arra a kérdésre kell elsősorban választ találnunk, hogy miféle célzattal, intencióval születik a dal? Gyermekdal akar-e lenni, vagy az értelmezői környezet teszi-e azzá? Hol van ezeknek a lemezeknek a helye a polcunkon? Egy közel tízéves interjúban Gryllus Dániel a Kaláka zenéjéről elmélkedve jegyezte meg, hogy ők tulajdonképpen „univerzális” lemezeket készítenek, a megzenésített verseik ennek megfelelően bármilyen értelmezői közegben működhetnek. Példaként József Attila önmegszólító versét, a Tudod, hogy nincs bocsánatot említette, amelyet egy óvodás is a felnőttekhez hasonló módon tud értelmezni, azzal, hogy más kulcsai vannak a megértéshez, mást mozgat meg benne. De vajon ez az elgondolás igaz lehet-e minden más hasonszőrű együttes zenéjére is?

A kérdések hosszan kígyózó sorának megválaszolását kezdhetjük azzal, hogy úgy gondoljuk, gyermekzene – mint olyan – van, s noha nem kezelhető a más korosztályokat célzó zenétől izoláltan (tekintettel arra, hogy inkább szövegvilágában, mondanivalójában tér el, mintsem a zenei eszköztárában, megfogalmazódásában), mégiscsak külön polcon kell tudnunk, és a közvélekedés is az esetek többségében eszerint kezeli őket.

A Kaláka esete a továbbiakban tárgyalandó zenekarokhoz képest specifikus, hiszen Gryllus Dánielék verseket zenésítenek meg, tulajdonképpen háttértámogatást, egy újabb formát, interpretációt adnak ezeknek a szövegeknek. Az ún. gyermekdalok előadói ezzel szemben az esetek többségében tudatosan bújnak a gyermekdalnok szerepébe, és a PR-juk, marketingjük is ennek megfelelően működik. Egy meghatározott közeget kívánnak megszólítani, és ha ezen vágyuk mellé társulnak olyan hasznos tényezők, mint amilyen a kreativitás és/vagy a pedagógiai hajlam, az már garantált sikert jelenthet a számukra. Természetesen az sem mellékes, hogy ezeknek az előadóknak, zenekaroknak a zöme egy előre felépített koncepció részeként jön létre, sokszor maga a koncepció teremti meg őket, és általa válhatnak ismertté. Gondolhatunk itt például az Alma Együttesre, akik tulajdonképpen a Minimax gyerekcsatorna házi zenekara, és noha a Minimaxszal való együttműködésüket majd egy évtizedes útkeresés előzte meg, mégiscsak a Minimax-produkciók (többek között a Bogyó és Babóca) hozták meg számukra a valódi hírnevet.

De ehhez hasonló jelenség a KerekMese zenei produkciója is [1], amelyet jobb híján kénytelenek vagyunk a képződmény kifejezéssel illetni, mert ezeknek a daloknak nemcsak az eredetisége kérdőjelezhető meg – néhány jól irányzott keresőszóval a YouTube videómegosztó portálon tucatjával találjuk meg ezeknek a daloknak a legkülönfélébb és a legtöbb esetben sokkalta élvezhetőbb változatait –, de a zenei és ezáltal az élvezeti értéke is. Ha a KerekMese hasznáról kellene beszélnünk, azt az egyet azért kiemelhetnénk, hogy ezek az együgyű, kínai játékszintetizátoron lepötyögött dallamok erőteljesen idézik meg boldogult óvodáskorunk világát, amikor az óvó néni szintetizátorszólamaira kántáltuk az ilyen-olyan ünnepségeken az Én elmentem a vásárba… kezdetű örökbecsű szerzeményt. Ezeket a zenei produkciókat tulajdonképpen a jól kitalált és elkészített animációk mentik meg. Elsődlegesen ezek keltik fel a gyerekek figyelmét, és csak ezután jutnak el a dalszövegekig, amelyek sok mindent nem adnak hozzá éppen alakuló világképükhöz.

A korábbiakban már említett Alma Együttesről azt is írhatnánk, hogy mindenben ellentéte a KerekMesének, hiszen minden lemezük egy láthatóan kiérlelt koncepcióra épül fel, szövegeik ötletesek és jól átgondoltak, sok esetben gondolkodásra késztetik hallgatójukat, nem utolsósorban felfedezhető bennük a nevelő, tanító célzat is. Talán nem véletlen, ha meghalljuk azokat a jelmondatokat, mint a „környezettudatosságra való nevelés” vagy „szemléletformálás”, szinte reflexszerűen ugrik be a zenekar Szuperkukák című szerzeménye, amely az előbb említett fogalmakat hűen illusztrálja. Ám az Alma Együttesnek nem csak a jól megírt szövegeiben rejlik az erőssége, legalább annyira fontos a zenei háttér, amely szintén felfogható egy kalandos utazásnak. Úgy véljük, egy gyerekzenekar akkor tud igazán jó lenni, ha a zene számos arcát képes megmutatni és a különböző zenei világok, zenei stílusok megismertetése mellett új hangzásvilágokat, „hangzásmintákat” is elérhetővé tesz a gyerekek számára, ezáltal megismertetve velük a hangszerekben és a hangszeres zenében rejlő végtelen lehetőségeket, azt, hogy ezek az eszközök hogyan állhatnak a gondolat közlésének, kiteljesítésének a szolgálatában.

A fentiek szempontjából rendkívül izgalmasnak tekinthető az Eszter-lánc Mesezenekar tevékenysége, akik lényegében a Kalákához hasonlóan énekelt verseket adnak elő. [2] Az összehasonlítás egyáltalán nem tekinthető meredeknek, hiszen lemezük kiadója épp a Gryllus Kft., a zenekar nagybőgőse pedig Becze Gábor, a Kaláka zenésze. Az említettek ellenére sem szabad megbélyegeznünk, beskatulyáznunk a Kárász Eszter vezette formációt. Az Eszter-láncban sok olyan elem van, amely a ma működő gyerekzenekarok dalaiból joggal hiányolható. Az Eszter-lánc Mesezenekart az teheti leginkább szerethetővé a hallgató számára, hogy tagjaiban egyaránt megvan a zene és a versek iránti alázat, amelynek fokmérője csak homályos, széttartó mondatokkal definiálható, azonban fülünkkel jól hallható. Ha kellő alapossággal hallgatjuk ezeket a dalokat, nyomban feltűnhet, hogy a zene teljes egészében leképezi a verset – nemcsak a verbális, hanem a nonverbális elemeit is. Mindezt illusztrálandó Kiss Ottó Tavaszi Medvedal című versét, annak megzenésítését említenénk meg, amelyben a vonóval játszott bőgőszólóban benne van a téli álmából felébredt, lusta medve cammogása. S talán még azt is megkockáztatnánk, hogy ha nem hallanánk, és nem ismernénk a szöveget, akkor is rekonstruálni tudnánk a történetet a hallottakból. Persze, mindez nem azt jelenti, hogy a zene tolakodó lenne, vagy birokra kelne a szöveggel. A zenészek kiváló arányérzékéről tanúskodik, hogy minden vershez épp annyit adnak hozzá, amennyit szükséges, pontosan tudva azt, hogy mely szöveget kell jobban, melyet kevésbé megtámogatni a zenével. Ennek megfelelően például Varró Dániel Badar állathatározó című versére komponált zene sokkal visszafogottabb, maximálisan előtérbe helyezve az ilyen bravúros verssorokat: „Szép állat az oroszlán, / felfal minden korosztályt, / kedvence a kamasz lány, / szép állat az oroszlán.”

Az Alma Együttes zenéjét jellemezve kalandos utazásról írtunk. Ugyanezt elmondhatjuk az Eszter-lánc Mesezenekar dalairól is, hiszen a legváltozatosabb stílusokat vonultatja fel a zenekar az amúgy nem túl ötletes, Egyszervolt, Holnemvolt címmel ellátott lemezén: hallhatunk itt tiszta swinget, a múlt század eleji kabarék világát felvillantó sanzonos futamokat, könnyed charlestont, vagy az ismert Kolinda zenekar által művelt világzenét megidéző dallamokat is (jelesül az Újévi vers című szerzeményben).

Az elmúlt esztendőkben megjelent gyermekzene-lemezek üde színfoltja az Amorf Lovagok 2010-ben megjelent Tócsarobbantója, amellyel a kritika a megjelenésekor és azóta sem tudott igazán mit kezdeni. Talán azért, mert tulajdonképpen a szerzői (Tövisházi Ambrus és Tariska Szabolcs) sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy meghatározzák, kit szeretnének megszólítani ezzel a lemezzel. Tény, hogy a hallgatók számára ez okozza a legnagyobb fejtörést: gyereklemez-e a Tócsarobbantó? Mi az, ami még belefér ebbe a kategóriába, és vajon mivel teljesített ehhez képest túl az ördögökből lovagokká átvedlett formáció. [3] Ismerve a szerzőpáros munkásságát, azt mondhatnánk, az alma nem esett messze a fájától (az Amorf Lovagok az Amorf Ördögöktől). Ez a korong is felfogható kísérletezésnek, amely egyszersmind lezárt és egész; egy sajátos hangzásvilágot kapunk sajátos szövegvilággal, jól átgondolt és többnyire jól érvényre juttatott költői képekkel („lyukas dió ez a nap”). Bár arra nem mernénk mérget venni, hogy egy négy-öt éves gyerek ugyanolyan önfeledten merül el ebben a furcsa galaxisban, mint egy felnőtt befogadó. Sőt, azt mondhatnánk, hogy a Janicsár a 3 Testvérben című, rémisztőre sikeredett dal – melyben vannak ló után kötött hullák, karóba húzás és olyan szép sorok, mint hogy „ellenségből lesz a jó gyros” – több gyereket is megviselne. Mindezek ellenére megállapíthatjuk, hogy a Tócsarobbantó egy jól sikerült lemez, mert „nem menekült gyáván a klasszikus hangszerelésbe, és mert egyet csavarni a gyereklemez műfajiságán”. [4]

Az Apacuka zenekarról, vagy Szinetár Dóra zenés meselemezéről eddig nem esett szó. Előbbi a narratívája okán tarthat számot érdeklődésre, ám a dalok egyikének-másikának sutasága és az erőltetett poénokon, gyenge szójátékokon alapuló átvezető szövegei miatt végül lemondtunk arról, hogy hosszabb elemzést szenteljünk neki. Szinetár Dóra Árnyacska, szörnyecske. Féleleműző mesék és dalok című lemeze mondhatni az Apacuka ellenpólusa, amelyben szerencsésen találkozik az igényes zene a jól megírt mesékkel és dalszövegekkel, amelyek nem mellékesen Müller Péter Sziámi keze nyomát is magukon viselik.

A mai magyar gyermekzene kivételesen jó helyzetben van, hiszen számos kiváló zenekarral büszkélkedhet. Szövegünkben megpróbáltuk a legmarkánsabb jelenségeket górcső alá venni, mégpedig a bevezetőben megfogalmazott dilemmák/kérdések figyelembevételével, mindemellett azonban szükségesnek láttuk – a bemutatáson és értelmezésen túl – a kritikai reflexiók beiktatását is, amellyel szándékunk szerint a tájékozódást is segíthetjük ebben a hatalmas anyagban.

[1] Ebben az esetben a KerekMese brand égisze alatt, mintegy úgy hajtásként jelentek meg a zenés animációk.

[2] Félig-meddig tőlük kölcsönöztük esszénk címét is.

[3] Az Amorf Lovagok tulajdonképpen az Amorf Ördögök „kistestvére”.

Sex Action: Utolsó kör, GrundRecords, 2017

Cipőt a cipőboltból, rockot a Sex Actiontől – kezdhetnénk így is a cikkünket. Persze, azzal a megkötéssel, hogy míg az első tagmondat (a cipőről) egy néhány évtizeddel ezelőtti kabaréból származik, addig a másodikat (a zenekarról) „véresen” komolyan gondoljuk, hehe. Ehhez alapul szolgál a Sex Action eddigi munkássága, és szent meggyőződésünkben megerősít bennünket a legutóbbi lemez, az Utolsó kör, amely nagyjából egy hete jelent meg a GrundRecords gondozásában.

Épp itt volt az ideje – tesszük hozzá sietősen. Gondoltátok volna, hogy négy év telt el az Olaj a tűzre megjelenése óta? Na, ugye, hogy volt némi hiányérzetetek? Bár azt nem jelenthetjük ki teljes meggyőződéssel, hogy az Utolsó kör minden hiányt orvosolni fog, placebónak azért megteszi.

És ha már itt a legelején sikerült elsütni egy élesebb mondatot, akkor kezdjük a lemez gyengeségeivel. (Meg kell nyugtatnunk mindenkit: nem sok van neki.) Tulajdonképpen a legnagyobb baj vele az, ami az élettel is. Hogy rövid. És ha az nem is várható el joggal a rock ’n’ rolltól, hogy mindörökké létezzen, azért jó, ha sokáig tart. Jó, ha egy lemez hosszabb ideig megdolgoztatja a hallgatót, ha nem ér véget a tánc, még mielőtt belemelegedtünk volna. (Írom ezt annak tudatában, hogy a „rock ’n’ roll az nem egy tánc”.) Ez az alig több mint harminc perces anyag viszont olyan, mint egy kegyetlen előjáték, épp csak előrevetíti a beteljesülést. Bizonyára ezt a problémát a zenekar (illetve a menedzsment) is érzékelte, és többek között ezért állhat a megjelenést beharangozó cikkek zömében az a meghatározás, hogy ez egy „speciális lemez”.

Már a setlistet vizslatva rájövünk, hogy a korong dalai három jól elkülönülő egységet alkotnak. Az első ilyen egység a tulajdonképpeni nóvum, hiszen ezeket a szerzeményeket korábban még nem hallhattunk. A második blokkba tartozó dalok már ismerősek lehetnek azoknak, akik hallgatták az Olaj a tűzre című, 2013-ban megjelent albumot. A korábbi lemez címadó dala mellett az Élet egy játék, illetve az Egyet neked került fel az Utolsó körre, immáron Szendrey Zsolt (Wolfchild) énekével. Ha figyelmesen meghallgatjuk ezt a három dalt, arra a megállapításra jutunk, hogy az új énekhangon kívül csak egy remastert kaptak (ezáltal a hangzás most sokkal jobb!), a sávok lényegében a négy évvel ezelőttiek. Természetesen nem példanélküli ez az eljárás a zeneiparban, de véleményem szerint jót tett volna ezeknek a daloknak egy kis újraértelmezés, ezáltal még több tartalmat lehetett volna beletölteni a korábban már említett „speciális” szóba.

Pláne, hogy az első három dal úgy robban, mint az atombomba. Jól érzékelhető, hogy a zenekar tagjai tele vannak energiával, nem alvadt meg bennük a vér az elmúlt években. Őszintén bízom benne, hogy a lemez pozitív fogadtatásának köszönhetően még inkább fokozódik az alkotási kedvük, és hamarosan előrukkolnak egy nagyobb anyaggal. Ahogy pörgött a lemez, többször is rám ereszkedett az a jóleső érzés, amely a szerbiai Partibrejkers lemezeinek hallgatása közben szokott. Talán azért is, mert a harmadik dal, a Nem sírok utánad mondanivalója kísértetiesen hasonlít az „Ünneprontók” tíz évvel ezelőtt megjelent lemezének címadó daláéra (Sloboda ili ništa = Szabadság vagy semmi). Meg persze azért is, mert a Sex Action ugyanolyan tökös zenekar, mint a Zoran Kostić (Cane) vezette Partibrejkers. 

És akkor még nem szóltam a lemez harmadik egységéről. De nem is lehet igazán mást mondani, mint azt, hogy van, és jó, hogy van. Ezek a koncertfelvételek egy még korábbi, 2005-ös lemez szellemét idézik meg. Nem véletlen használom ezt a kifejezést, hiszen a felvételeket ugyanazon évben rögzítették, amikor megjelent a Jöhet bármi című album, és noha a zenekar karaktere, íze azóta nem sokat változott, azért ez mégiscsak amolyan riport, helyzetjelentés a Sex Action akkori állapotáról, felkészültségéről, attitűdjéről. Ám maga a „szellemidézés” másként is értelmezhető, mert ha úgy vesszük a lemezbemutató koncerteknek van egy ilyen funkciójuk, hogy tudniillik megidézik a lemez géniuszát, reflektálnak rá a stúdióétól eltérő eszközökkel. És ha eddig nem esett volna le a hallgatóknak, ezek a felvételek biztosan elhitetik majd vele, hogy egy piszkosul jó bulizenekarral van dolgunk.

Mindent összevetve egy szerethető kis „speciális lemez” állt össze a zenekarnak és persze a GrundRecordsnak köszönhetően. Jelzésértékű lemez, amely minden reményem szerint egy, a közeljövőben megjelenő ütős album előképe. Bízom továbbá abban is, hogy nem igaz erre a hanganyagra a korabeli latin mondás: nomen est omen. Ugye, nem ez lesz az utolsó kör?

Sexepil: The Acoustic Sessions, GrundRecords, 2017

Nem túl elegáns hátrafelé nyilazni, a múlt felől közelíteni valamihez, ami egyébként az idők folyamán sokat változott. Ám tekintettel arra, hogy korábban még nem írtam egyetlen Sexepil-lemezről sem, ezért úgy gondolom, megengedhetem magamnak ezt a luxust. Arról nem is beszélve, hogy talán a személyes élmény megmutat valamit abból a folytonosan mozgásban lévő, ezáltal igazán sohasem megragadható brandből, amit Sexepilnek nevezünk. Húsz évvel ezelőtt hallgattam először a zenéjüket, az egyik általános iskolai barátomnál – egy krómdioxidos BASF kazettáról dübörgött, hogy „üres lapokon magában beszél a történelem”. A magnószalag a haver nővéréé volt, akit kis híján beszippantott a dark, de aztán felfedezte magának a Bonanza Banzait (ergo menthetetlenül elveszett)... Jó, jó, de számomra mégsem az igazi, gondoltam akkor az Egyesült Álmokról, és visszatértem biztonságos zeneerődítményembe, amelyet a Sex Pistols és a Dead Kennedys dallamai képeztek.

Aztán újra megkísértett a Sexepil, a Love – Jealousy – Hate című albumával, és a Hegyi Zoltánt váltó Mick Ness énekes-dalszerzővel, de akkor meg jobban tetszett a Miladojka Youneed... Végezetül jött egy hosszan kitartó csönd (a zenéjükkel való ismerkedésemben és a zenekar életében egyaránt).

Ezt a csöndet a Your Scream Is Music (2014) című lemez törte meg. Gyorsan megszerettem, mert az első pillanattól kezdve ismerős volt. Sok mindenre hasonlított, de semmire sem igazán. Más szempontból pedig egyben kaptam meg mindazt, amit a zenekar kvázi „feltámadásától” vártam, illetve amit bennük szerethetek.

Az idén megjelent The Acoustic Sessions EP gerincét tulajdonképpen a 2014-es album három dala adja, illetve találunk rajta egy-egy újraértelmezett szerzeményt a Love – Jealousy – Hate és a Sugar of the Soul lemezekről, meg van itt egy korábban még ki nem adott szám, a Disillusion.

Nem véletlenül használtam az előbbi bekezdésben az „újraértelmezett” kifejezést, hiszen az akusztikus hangszerelés eleve egy új értelmezési keretbe helyezi a dalokat. Ezért is tekinthetők kuriózumnak az alapjáraton elektromos hangszereken játszó együttesek akusztikus produkciói. (Ezért szól olyan nagyot például a Nirvana MTV-s unplugged-ja, vagy a Whitesnake Starkers in Tokyo című koncertje.) 

A Sexepil újraértelmezési kísérlete is abszolút sikeresnek tekinthető, mert egy barátságos, akár bensőségesnek is nevezhető összeállítás született, ami olyan jól esik a reggeli kávé mellé, mint a tájra ereszkedő köd az ablakomon túl.

Az akusztikról azt is szokás mondani, hogy az lenne a zenekarok igazi próbája. Merthogy az akusztikus zenéből jobban kihallatszanak a hamisságok, és sokkal nehezebben elkendőzhetők a hiányosságok. Ebből a szempontból is dicséretes munkát végzett a zenekar, és persze a stáb minden tagja, aki a lemez munkálataiban részt vett. Hiányérzetem egyetlen pillanatra sem volt, ám nem rejthetem véka alá, hogy a néhol fals ének hatására nemegyszer vontam össze, amúgy rózsasándorosan a szemöldököm. Noha a hamisság alapvetően nincs ellenemre a zenében. Sőt!

Kellemes meglepetés volt számomra Szalai Anesz jelenléte ezen a lemezen, és egyáltalán a zenekarban. Ugyan többször találkoztam már a nevével, de a Those Days Are Gone és (a) The Wind daloknak köszönhetően most csodálhattam meg először azt a kivételes hangot, amellyel életet lehel a dalokba, és persze nem tekinthető csekély értékűnek az a produkció sem, amit vokalistaként a többi dalban hallhatunk tőle. Nem is kérdés, hogy ezután szeretném jobban megismerni a munkásságát.

Sok olyan új impulzust közvetítenek ezek a dalok, amelyek által teljesebbé, kiérleltebbé vált a Sexepil zenéje, éppen ezért nem tudok egyetérteni azzal a korábbi újságírói meglátással, miszerint a The Acoustic Sessions amolyan időkitöltő anyag lenne. Sokkal több annál. Aki nem hiszi, figyelje meg jól a hangszerelést, azt, hogyan fuzionálnak egymással az elektromos effektek, és a már-már nyers akusztikus hangszerek (itt elsősorban a kislemez második trackjében hallható gitárra gondolok). Igen, szépen kicentiztek mindent, és ami a korongra került, pontos, mint egy sebész munkája.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy „kötöttek” lennének a dalok, hiszen kiváló apropót adnak az elkalandozásra – ilyen a meditatív hatású, szabadon áradó Disillusion, de ilyen a szintén „utaztató” lemezkezdő dal, a Go Away is. Szóval, született itt valamicske kis varázs – nevezhetjük az akusztik varázsának. És bizonyára van az olvasók között olyan, aki egyetért velem abban, hogy ezt a varázst célszerű lenne a Sexepilnek még jobban kiaknáznia. Akár egy nagyobb lélegzetű új akusztikus lemezzel, akár a zenekar eddigi munkásságának – az Acoustic Sessions hangzásvilágát átörökítő – retrospektív bemutatásával.

Barkóczi Noémi: Linóleum, 2017

Másfél év telt el azóta, hogy megismerkedtem Barkóczi Noémi debütáló, Nem vagyok itt című lemezével, néhány nappal később írtam is róla (a cikket lásd alább). Nem volt nehéz, hisz’ abban az időszakban (és azóta sokszor) én is „nagyvárosi népdalokra” voltam hangszerelve, erőteljesen rezonáltak bennem azok a szerzemények. Kisebb túlzással azt is mondhatnám: annak dacára, hogy kiváló albumok jelentek meg, az elmúlt közel 550 napban alig volt más, ami ennyire megmozgatott.

Vártam tehát egy új lemezt. S lőn. Igaz, csak kis- (négy dal csupán), de fontos – mert iránymutató. A Nem vagyok itt nemcsak válaszokat adott, hanem kérdéseket is hagyott maga után. Például azt, hogy hogyan tovább? Mit várhatunk ezután a dalszerző-énekesnőtől? Egy újabb akusztikus szólóalbumot, vagy valami egészen mást? (Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki feltette ezeket a kérdéseket.)

Nos, most itt a felelet: ugyanazt, csak másképpen.

Ugyanazt, hiszen a Linóleum című EP ugyanolyan meghitt, bensőséges atmoszférát teremt, mint ami a korábbi dalok sajátja volt, de ehhez más eszközöket használ. Változott a zenei artikuláció, mert közben Noémi mögött kerekedett egy csodálatos zenekar, és ezzel együtt a meditatív dalok is elmozdultak a pop irányába. Mondhatnám, hogy rádióbarát(abb) szerzemények születtek. De akkor rögtön hozzá is kell tennem egy sóhajszerű mondatot: bárcsak ilyen minőségi dalokat játszanának a rádiók, és bárcsak ilyen lenne ma Magyarországon a „pop”.

A Linóleum legvidámabb szerzeménye kétségkívül az első, bár a hallgató gyorsan eljuthat addig a megállapításig, hogy a vidámság itt relatív fogalom. Lehet-e egy dal vidám, ha ihletője és alapállapota a hiány, ha nem a lehetőségek, sokkal inkább a kudarcok lajstroma? Az éjszaka ígéret, tudjuk jól mi, akik Shakespeare drámáin nevelkedtünk, és mi, akiket az éjszaka nevelt. Ebben az összefüggésben pedig az Át az éjszakán az üres ígéretek dala. Mindegy, hogy ételszag vagy parfümillat, határozott cél vagy tévedés, hiba űzi-csalogatja az éjszakán általutazót, a beteljesülésig soha nem juthat el. Ennek a keserű felismerésnek a terhét két dolog képes csak könnyíteni, az egyik az az éterien tiszta, sodró dallam, amely e szerzemény sajátja, a másik pedig a versszakok közötti dúdolós átvezetés.  

A kislemez címadó dala az örök ismeretlen (kiismerhetetlen) éjszakából egy sokkal beláthatóbb, feltérképezhető helyre vezet át bennünket – a lakásba. Barkóczi Noémi dalaiban több esetben a körülhatárolt tér, a lakás a szemlélődés és úgy általában a történések helyszíne. Így volt ez a korábbi albumnál is – gondoljunk csak a Magnószalag vagy a Köd a nappaliban című dalokra. A Linóleum kezdőképében a lírai én (nevezzük így, jobb híján) a konyhában, a padlón tükröződő neonfény vibrálását figyelve elmélkedik. Ha felszínesen közelítünk a dalhoz, azt mondhatjuk, nem nagy dolgokról: az épphogy csak kialakuló, megtapadni vágyó szerelem érzését igyekszik elhessegetni, ezáltal önmagát megóvni az újabb csalódástól. Istenem, hány hasonló dalt hallottunk már? – kérdezhetné ezen a ponton a felszínes zenehallgató, már ha valóban ilyen egyszerű lenne a helyzet. De ennél azért összetettebb. Egyrészt dicséretes a szövegnek a népdalokéhoz hasonló építkezése, ahogy az egyszerű „természeti” kép előrevetíti az egyéni „tragédiát” – a vibráló neon utal a belső zavarokra, a külső rend hiánya a lelki rendezetlenségre. Szintén hatásos irodalmi húzás az, hogy a kis kudarcot univerzálissá tágítja már a dal második megállapításában: „szenved mindenki születéstől”. Összességében elmondhatjuk, hogy a Linóleum egyedi ízét-zamatát az adja, hogy rendkívüli pontossággal váltogat a végletek között: előbb az emberi gyötrődést említve, majd megcáfolva az egyéni szenvedés létjogosultságát, hiszen néhány sorral alább egyértelmű magyarázatot kapunk arra, hogy a dal elbeszélője valójában egy álproblémával viaskodik („Nem viszket semmi, de megvakarom”). Ilyen értelemben a lemezcím-adó szerzemény a “mi lenne, ha” dala.

A Távolabb ehhez képest a szerelemnek egy másik arcát/pofáját mutatja meg. Ha jól emlékszem, a korábbi lemezről írott cikkemben is operáltam némileg Ady költészetével (Héja-nász az avaron), és most újra adja magát a helyzet, hogy előrántsam őt a kalapból (ejha, ráadásul épp tegnap volt a születésének száznegyvenedik évfordulója!). A Távolabb című szám refrénje ugyanis előhív az iskolásszagú emlékek közül néhány Ady-verssort: „Meg akarlak tartani téged, / Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” 

Noémi dalában ugyancsak a távolság az, ami szavatolja a megőrzést, újrafelfedezést, és végső soron a szerelem újbóli feléledését/felélesztését.

És van itt még egy dal: a Pókoké. Jó is, hogy a végére maradt, mert mindenképp szerettem volna visszatérni a lakáshoz, elmagyarázni (vagy csak fecsegni) arról, hogy mennyi minden rejlik ebben a metaforában. Az EP záródalának színtere ugyanis az új lakás.

„Fekszünk az új lakásban, körülöttünk kupleráj…” – ezzel a képpel indít, és talán a szemfüleseknek itt már az is világossá válik, hogy a lakás nem pusztán értelmezési keret, hanem tulajdonképpen maga az emberi élet (ami végső soron értelmezési keret, nem?), és ezen belül az emberi kapcsolatok (minőségüktől függetlenül). Mert mi az élet? – tehetnénk fel a kérdést mímelt filozofikussággal. Hát, pont az, amit egyre csak igyekszünk (több-kevesebb sikerrel) belakni. És mik a problémáink, traumáink? Nagyságuktól és intenzitásuktól függően: izzócserék, csőtörések, letört kilincsek, odakozmált tejbegrízek, na, meg persze rosszul csukódó nyílászárók, amelyeknek köszönhetően mindig betolakszik valami odakintről, vagy éppen eliszkol, amire oly nagy féltékenységgel vigyáztunk. Ebben a lakásban a pókok szövik a múltat, és a jövő egy távoli pontján a jelen sem lesz más, csak sűrű vagy laza szövésű pókfonál. Talán erről is szól(hat) ez a dal – hogy rajtunk áll, hogy milyen lesz a szövet. Talán valami teljesen másról szól – olyasmiről, aminek még csak a közelébe sem sikerült érnie az elmúlt pár percben e sorok írójának.

Egyet mindenesetre elhihetnek nekem: a Linóleum jó, mi több, addiktív szer. Kell belőle még.

Ilyen volt a Nick Cave & The Bad Seeds belgrádi koncertje

Az ismert ausztrál hipnotizőr, Nick Cave néhány napja Belgrádban tett látogatást zenekarával. Nem tudom, hogy az ördöggel vagy az istennel találkoztam-e, annyi bizonyos csak, hogy eladtam neki a lelkem.

Utóbbi mondatot, a lelkem áruba bocsátásáról már négy napja forgatom magamban, képtelen vagyok szabadulni tőle. Nem írtam le sehová, bízva abban, hogy majd szépen elfelejtem, noha azt is tudom, hogy a mondatok – az esetek többségében – semmit sem érnek, ha nincs mögöttük valamilyen (bármilyen) élmény, ha pedig van, akkor hiába is próbálnánk szabadulni tőlük.

Megígértem magamnak, hogy nem fogok a Nick Cave & The Bad Seeds belgrádi koncertjéről írni – nem egyszer, nem kétszer, hanem vagy tízszer azóta, hogy lecsengett a koncert utolsó dalának (Push The Sky Away) utolsó hangja. Azt hittem, a csönd szigorú határ, hogy az, ami odabenn a koncerttérben történt, véget ért, de még mindig koncert van bennem, egyre ismétlődnek a képek, taktusok, egyre csak hallom Nicket, ahogy azt ismételgeti előbb suttogva, majd egyre hangosabban, végül már üvöltve: „Can you feel my heartbeat?”

Írok tehát. Elsőként arról, hogy miféle elvárásokkal indultunk neki. Bátran beszélhetek többes számban, mert a velem utazó cimboráimtól nagyjából ugyanazt hallottam, amit magam is gondoltam. Nem tudtam elképzelni, hogy az idén megjelent Skeleton Tree című lemez dalai hogyan fognak működni egy tizenötezres tömeg előtt, hiszen ez egy kifejezetten bensőséges anyag, amellyel Nick Cave rendkívül közel engedi a hallgatót magához. (Vagy legalábbis könnyen támadhat bennünk ez az illúzió.) Aki azonban több Cave-koncerten megfordult (nem olyan kispályás, mint én), az tudhatja jól, hogy a művészúr minden fájdalmat – legyen az szerelmi, mint amit a The Boatman’s Call közvetít, vagy a saját gyermek elvesztése iránti, amely a legutóbbi lemez alapélménye – közüggyé, tömegkompatibilissé képes tenni.

Amikor felcsendült a koncertkezdő Anthrocene, már pontosan tudtam, hogy otthon vagyok. A zene mindössze néhány hangjával megteremtette számomra azt az otthonosság- és ezzel együtt biztonságérzetet, amelyet más aligha képes így, ebben a formában létrehozni. Maga a dal pedig annyira tiszta, sallangmentes volt, hogy szinte könnyezve súgtam magam elé az énekessel együtt, hogy „all the things we love, we love, we love, we lose…” Mert egyszerre fedeztem föl magamban mindent, amit valaha szerettem, minden veszteséget, és láttam magam előtt azt is, amit (még) elveszíthetek. És ekkor értettem meg, hogy valójában milyen funkciót tölt be számomra Nick Cave zenéje: emlékeztet, és nem feltétlenül kímélő módban.

Az Anthrocenet további két új dal követte, az albumkezdő Jesus Alone, majd pedig a Skeleton Tree leghúzósabb szerzeménye, a Magneto, amely képes olyan mélyre lehúzni a hallgatót, ahonnét fölkapaszkodni már-már lehetetlen. Még szerencse, hogy a 2013-as lemezről ismert Higgs Boson Bluesszal Cave elkapja a kezünket, és magához ránt, föl egészen a szívéhez – és ezt nem(csak) képletesen, hanem a szó szoros értelmében kell értenünk.

A borongós révülést először a From Her To Eternity törte meg, ami most is úgy kúszott a sejtjeimbe, mint amikor először hallgattam meg kazettán. Ez volt ugyanis az első dal, amit zsenge középiskolásként a The Bad Seedstől hallhattam. (Ekkor még hírből sem ismertem azokat a szellemeket, amelyeket a The Birthday Party és az annál korábbi Boys Next Door a világra küldött). Majd következett az ugyancsak legendásnak számító Tupelo, csordultig telve energiával – olyan volt, akár egy jóslat, és most tekintsünk is el attól, hogy alig tizenkét órával később 130 km/h-s szél söpört végig Magyarországon.

Az ezt követő blokkal azután ismét csillapodhattak a kedélyek. Meditatív (Jubilee Street, Girl In Amber) és zongoracentrikus (Into My Arms) dalok váltották egymást éterien, gyúrták össze a közönséget egy hiperszenzitív, hipnotizált masszává, és tették bizonyos értelemben függővé. Bennem minden tökéletesen előadott dal után hatalmas vákuum keletkezett, vártam a következő hangot, hogy betöltse a hiányaimat. De másokban is tanyát verhetett ez az érzés, mert – túl a Red Right Hand, a The Mercy Seat és a Skeleton Tree című szerzeményeken – amikor a zenekar tagjai elhagyták a színpadot, a nézőtéren kis híján elszabadult a pokol (ha szabad ilyen költői túlzásokkal élnem).

Persze, nem vagyunk igazságosak, ha a felelősséget ezekre a remekbe szabott dalokra hárítjuk, hiszen ha valaki tehet arról, hogy függővé, ezáltal kiszolgáltatottá váltunk, az maga az énekes, Nick Cave, és persze az emberei, akik szinte szimbiózisban élve vele lekövették a legapróbb gesztusát is, zenévé transzformálták a zseni szellemét. Néha levegő után kapkodva figyeltem Warren Ellis fenomenális játékát, azt, amit tesz a keze ügyébe kerülő hangszerekkel. Több volt ez, mint zenélés – sokkalta inkább mágia. Maximálisan egyet tudok érteni Vladimir Skočajićtyal, aki a koncertről írva megjegyezte, hogy az angol nyelvszótárban a spiritual kifejezés mellett jelentésként annak kellene szerepelnie: ’Warren Ellis’. De persze dicséretet érdemelnek a többiek is mindazért, amit ebbe a spirituális örömzenébe beletettek – később abban is egyességre jutottunk barátaimmal, hogy a színpadon tulajdonképpen senkinek sem volt saját hangszere, mindenki játszott mindenen. Lehet, épp ettől működött a megfejthetetlen varázs.

Cave pedig olyan volt, mint egy álmából felébredt isten, aki úgy döntött, a hecc kedvéért legitimálja magát, és fanatikus híveit még inkább azzá teszi. Mit is mondhatnánk a visszatérődalokra, a (The) Weeping Songra és a Stagger Lee-re? Színtiszta tömeghipnózis. Nick pedig egy ördögi karmester, akinek alakjában egyszerre lehetett felfedezni Cipollát és Woland professzort – szinte félelmetes volt, de ugyanakkor a legapróbb porcikájáig szerethető.

Persze, ki tudja, mi történt két nappal később Ljubljanában, ki tudja, mi történt tegnap éjjel Bécsben? Ha megismétlődött a csoda, akkor Nick Cave egy vérprofi showman, ha nem, akkor próféta. Mi, belgrádiak, bármelyiket is kaptuk, nem fogok benne csalódni.

De az kétségtelen, hogy valami történt ott Belgrádban, furcsamód összesűrűsödtek az energiák azon a negyvennyolcezer négyzetméteren, amit a térképek úgy jelölnek, Kombank Arena. Több tucat koncerthelyen (jóval) több mint száz előadást hallgattam végig eddigi életem során, de még soha nem éreztem ilyen erős fúziót előadó és közönsége között. És nem mellesleg, soha nem tapasztaltam még ilyen kiváló hangosítást, amelynek köszönhetően a dalok közben még Cave lélegzetvételét is kristálytisztán lehetett hallani.

Hallotta rajtam kívül más is ezt a lélegzetvételt? Ha hallották, jegyezzék meg jól, mert ebből születik meg napról napra, koncertről koncertre a csoda.

Farkas Zoltán – Kiss László: Outcast, Kitaszítottan a világhírig, Athenaeum Kiadó, 2015

Kutatok a megfelelő szó után, hiszen – nem túlzás, ha ezt írom – jelen szövegemnek egyik tétje épp az, hogy meghatározzam minél pontosabban, mi ez a könyv, amelyről írok. Mi az Outcast? Ilyenkor általában – a vicc kedvéért – ellátogatok a könyvtárba, és megnézem, hogy a derék könyvtáros kollégák, hogyan találnak fogást egy-egy köteten. Fantáziájuk határtalanságáról sok esetben precíz képet ad az általuk a polcon (a rendszerben) elhelyezett könyvkínálat. Csak, hogy néhány valós példával támasszam alá mindezt: Cserna-Szabó András és Darida Benedek Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan c. könyve a siófoki könyvtárban a Művelődéstörténet szekcióban lelhető fel, ugyanebben a könyvtárban Kukorelly Ezer és 3-ja az Életmód címszó alatt. De kanyarodjunk vissza az Outcasthoz, amelyre nem tudok hasonlóan frappáns meghatározást hozni, hiszen a siófoki könyvtár – teljes nevén Balatoni Regionális Történeti Kutatóintézet Könyvtára – nem szerezte be. Fájdalom, hogy emiatt metálból nem okulhat a siófoki polgárság.

Szóval, megkérdem újból (magamtól): mi az Outcast? Ha azt írom, interjúkötet vagy beszélgető-könyv, azzal keveset mondanék. Bizonyára az egyikből és a másikból is olvasott már párat a nyájas olvasó, ugyanúgy, ahogy járt már a kezükben zenekarról szóló monográfia is. Ismerjük ezeknek a műfajoknak a jellegzetességeit, van elképzelésünk arról, hogy például mitől jó egy interjúkötet, és mi az, amivel az őrületbe lehet kergetni bennünket.

Farkas Zoltán és Kiss László kötetét közvetlenül azután vettem a kezembe, miután átrágtam magam a Lévai–Lovasi-féle hasonszőrű könyvön (Idáig tudom a történetet). Voltak tehát elvárásaim vele szemben, amelyeket többé-kevésbé be is váltott. Aztán eltelt néhány hónap, és újra lekerült a polcomról ez a könyv. Most sem volt nagyobb szerencséje, hiszen a ’98-as Spiró-interjúkötettel, valamint Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgető-könyvével kellett „vetélkednie”. Másodszor is kiállta a próbát, noha ezúttal is éreztem rajta azt, hogy néha túlcsordul a beszéd. De miért is ne csordulna, hiszen ez egy szubjektív műfaj, itt az emberek megnyílnak, illetve a hangsúlyozottan jó interjúkészítő „megnyitja” őket, aztán megy a szöveg a maga útján, szinte semmi sem vethet neki gátat.

Pontosan ez a Farkas Zoltán – Kiss László páros könyvének az egyik legnagyobb erénye. Hogy tudniillik olyan szépen folyik, csordogál ez az élettörténet, hogy szinte lehetetlen a kötetet letenni. Jómagam egyetlen egyszer torpantam meg az olvasásban (ez az első olvasásnál és az újraolvasásnál is megtörtént), amikor Farkas Zoli eposzi magasságokban dicséri a békéscsabai személyi edzőjét, meg a konditermet. De fontos itt hangsúlyoznom, (talán) ez sem a szöveg, a könyv hibája, nem is az interjúkészítőé, aki szerkeszt, mérlegel, hanem az enyém (olvasóé), aki nem tudok azonosulni ezzel a gondolatfutammal. A mese – miért is ne nevezhetnénk annak, ha elkövetője, Farkas Zotya egy igazi mesélő – kilencvenkilenc százaléka viszont annyira jól megkomponált, hogy nem egyszer eszembe jutott, hogy én is pont ilyen gördülékeny, simára csiszolt történeteket szeretnék írni. Bizonyára Kiss is örül neki, hogy ez számára megadatott.

Bevallom, egy kicsit félek leírni, hogy ez a könyv, illetve az, ami benne foglaltatik: példamutató. Egy efféle kijelentés nekifutásból stigmatizál. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanunk, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely rühelli a (pozitív) példákat, példázatokat. Nekünk aztán senki ne merészelje megmondani, hogy mi a helyes, és mi kevésbé az – hallanók a pusztán a lázadt ember vad keserveit – pláne egy ilyen tetovált, hosszú hajú cigány ipse (egyesek szerint maga az ördög; lásd a kötet idevágó történetét) ne mondja meg! Félek leírni, mégis leírtam, mert végül is ez lenne az igazság.

Miközben olvastam ezt a könyvet, többször eszembe jutott, hogy olyan ez a Farkas Zoli, mint a mesebeli legkisebb királyfi (és akkor már megint a mesénél tartunk): szívós, a végtelenségig kitartó, szándékaiban tiszta, egyenes, érzékeny az igazságra, éppen ezért képtelen elviselni a hazugságot, és adott esetekben a furfangossága is megmutatkozik. Arról nem is beszélve, hogy a mesebeli legkisebb királyfikhoz hasonlóan ő is mindig nyer. Pontosabban, a megfeszített munkának köszönhetően folyvást nyerésre áll, hiszen mind a mai napig derekasan futja a rá „kimért” köröket.

Ugyanilyen fontos az is, hogy önnön létével és élettörténetével rávilágít piciny társadalmunk egyik legjelentősebb problémájára, melyet hosszú évtizedek óta képtelenek vagyunk megoldani. Mindez már az alcímből is kiviláglik: Kitaszítottan a világhírig. Mert mit is mond nekünk ez az alcím? Nagyjából azt, hogy édes hazánkban az igazán nagy tehetségeknek csak korlátozottan adatik meg, hogy a csúcssztrádán suhanjanak (azok igazából nem is nekik épülnek), az esetek többségében be kell érniük a kapaszkodósávval. (És akkor most még finom voltam.) Stílszerűen azt is mondhatnánk – és lényegében ez lenne ennek a könyvnek a nagy tanulsága –, hogy hatalmas a távolság Mezőkovácsháza és a Júeszéj között, de megfeszített munkával és tenni akarással ez a távolság legyőzhető. A metál zene, és az általa létrehozott közösség pedig egy olyan közeg, amely feloldja az ellentéteket, felülemelkedik a faji vagy bármilyen alapú megkülönböztetésen – nem én-ben és te-ben gondolkodik, hanem mi-ben. A zenész feladata pedig az, hogy felhívja a figyelmet az előítéletekre, és segítsen az embereknek felszámolni a kirekesztő gondolkodást.

Az Outcast tehát az előbb említett megfeszített munkáról (is) szól, a folytonos egyéni és „csapatos” harcról, megtalálásokról és elvesztésekről, a zenészlét minden előnyéről és nyűgjéről (hogy melyikből adatik több, ezt döntse el mindenki maga). Egyszerre az Ektomorf és Farkas Zoltán története, melyek lényegében elválaszthatatlanok egymástól (talán ki is mondja az énekes-gitáros egy helyütt á la Fleubert, hogy „az Ektomorf én vagyok”).

Itt szükségszerűnek érzem idézni a kötet második fejezetének egyik mondatát (a közlője a Farkas testvérek édesapja), amely már önmagában is „legendássá” teszi számomra a zenekart: „A cirokfejtésen túl hagymapucolásra is vállalkoztak, hátul, a disznóól mellett pucolta az egész Ektomorf a hagymát…” (37.) Ez egy olyan mondat, amely szentesíti a zenekar munkásságát, és akkor is legitimálná minden törekvésüket, ha soha nem jutottak volna tovább az első demónál. A hagymapucolás egy csodálatos metaforája az Ektomorf történetének, hiszen egyrészt megmutatja, hogy „keserű könnyek” között született ez a zenekar, másrészt megrajzolja a banda útját is, amint az egyes rétegektől megszabadulva dinamikusan haladtak befelé, a metál középpontja felé, hogy végül olyan nagyágyúk mellett találják meg a helyüket, mint a Kreator, a Pro-Pain, vagy a zseniális Max Cavalera (a teljesség igénye nélkül).

Az Outcast jócskán bővelkedik a fentihez hasonló egyszerű, mégis frappáns mondatokban, amelyek különös, barátságos atmoszférát kölcsönöznek ennek a könyvnek – az olvasó szinte az első pillanattól bennfentesnek érzi magát, és egy percig sem vitatja e történetek igaz voltát. Nem is tehetné, hiszen a mesélő „védve van”. Sokan megszólalnak rajta kívül ebben a könyvben: szülők, rokonok, egykori és jelenlegi tagok, technikusok, roadok, sofőr, zenészkollégák, fesztiválszervezők, lemezkiadó-vezetők, és sorolhatnám még hosszasan. Ezek a megszólalások – a nagy történet mozaikjai – erősítik az énekes-frontember által vezetett narratívát. De a mesélő nemcsak mesél, hanem összegez is, tanulságokat von le, mintha ez a könyv a múltjával való szembesülés is lenne, afféle füveskönyv – már ha a metálosok írnak ilyet.

Rendkívül becsülendő az a gesztus is, hogy Farkas Zoli a (nagybetűs) Rajongóinak ajánlja könyvét, hiszen tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyit köszönhet nekik. Hogy a becses publikum nélkül a megfeszített munka gyümölcse sem lenne olyan édes, mint amilyen. Farkas azonban nemcsak a rajongóival szemben alázatos, hanem – akár egy bölcs zen-mester – szinte mindenkit tisztel, akivel összehozta a sors. Tiszteletének pedig minden lehetséges fórumon hangot, sőt képet is ad (gondoljunk csak a tetoválásaira, amelyekkel a zenekara, kiadója, gitár- és erősítőgyártója iránti tiszteletét fejezte ki).

Van mit tanulnunk Farkas Zolitól, és ettől a könyvtől, az Outcasttól is – alázatot a mesterek iránt, tiszteletet minden élővel szemben, kitartást, elfogadást, et cetera. Nem bevett szokás az, hogy a recenzióíró a könyv gyakorlati hasznáról regél a finisben (talán még pszichológusi körökben sem), de szinte adja magát, hogy leírjam: ez a könyv amolyan kötelező olvasmány, Farkas Zoltán és Kiss László munkásságát pedig a jövőben is érdemes lesz figyelni.

Citizen Naiv: S.Q.X., Magánkiadás, 2017

Nem szokásom arról írni, hogyan jutottam hozzá egyik-másik hanganyaghoz, amelyről épp írni szándékozom, de most az egyszer talán elnézhető nekem, hogy ezt teszem. Annál is inkább, mert a Citizen Naiv demójának megszerzésekor elhangzott két olyan fogalom, amellyel írásom elején, s majd a későbbiekben is operálni szeretnék. Amikor Gulisio Tímea, a zenekar klarinétosa-kavalosa-furulyása átadta nekem a lemezt, némileg mentegetőzve mondta, hogy ez még csak egy kísérlet (1), illetve azt, hogy ez a zene még túl sűrű (2), és a továbbiakban várhatóan finomodik, letisztul.

A kérdés mindezek után, hogy jó-e ez nekünk? Hogy kísérlet, hogy sűrű. (Na, meg persze, hogy majd letisztul.)

Utóbbin annyira nem kell csodálkoznunk, hiszen a demók sok esetben „sűrűk” – túl sok mindent akarnak velük egyszerre megmutatni a zenekarok. A sűrűséggel pedig kézen fogva jár az aránytalanság, hogy tudniillik a hallgató néha azt érzi, kevés, néha meg azt, hogy sok. Nem egyszerű a felfutni kívánó zenekarok élete, hej. De a kezdeti nehézségeken simán átlendítheti őket a rutin (ha van).

A Citizen Naiv nagy szerencséje, hogy olyan kipróbált zenészek a tagjai, mint Soós Tamás, a szép múltú Csokonai Vitéz Műhely egykori gitárosa, DJ Kraak (Gulyás András), a hazai underground zenei életben szintén ismert figura, és a szerényebb zenei múlttal rendelkező, ám rendkívül tehetséges, irodalmi és színházi berkekben otthonlévő Fábián Franciska és Gulisio Tímea. (Remélem, nem veszik illetlenségnek a hölgyek, hogy nem velük kezdtem a sort.) Van miből főzni – mondják nálunk, faluhelyen. Minden összetevő adott ahhoz, hogy jó legyen ez a kislemez, amely a S.Q.X. nevet kapta a keresztségben.

Amikor először hallgattam végig az anyagot, az ének nagyjából olyan hatással volt rám, mint amikor elütött a Trabant. Természetesen a Trabant zenekarra gondolok. Törődött női hang, hegynyi világfájdalommal, gondoltam. És erre ráerősíteni látszott a második dal (Kémnőcske) is, a nyávogássá effektezett énekével, bájos hamisságával. Pont ez fogott meg anno Méhes Marietta zenekarában, ez a némileg mímelt esetlenség, és a mögötte húzódó, rejtőzködő, olykor csak stroboszkópszerűen pillanatokra megvillanó zsigeri energia. A Citizen Naivnál stroboszkóp helyett célszerűbb pattogó szikrát, parazsat mondani, mert ez a zene (dacára annak, hogy elektronikus alapokon nyugszik) közelebb áll a természetes(ség)hez, mint a műhöz.

A Kémnőcske esetében is ezzel lehetett engem „bepalizni”, na meg a zenei változatossággal, a dal progresszív építkezésével, azzal, ahogy a dal az egyszerű mollos, kétakkordos váltogatásból átmegy könnyed szvingbe, aztán a fuvolának köszönhetően megjelennek a népzenei motívumok, jellegzetes hajlítások. A fokozatosan felépülő dal pedig végül a magányos, mondhatni öncélú „nyávogást” kiteljesíti, kozmikussá, univerzálissá, közüggyé teszi.

A Kémnőcskén viszonylag egyszerű volt fogást találnom, talán éppen ezért kezdtem ezzel a dallal a S.Q.X. ismertetését. A lemeznyitó Nyugvó fény egy kicsit keményebb dió. Benne kevésbé letapogathatóak a hagyományok, hatások, annál inkább látható a kísérletezés, amelyre a cikkem elején is felhívtam az olvasó figyelmét. Talán a Dušan Kojić (Koja) vezette Disciplin A Kitschme kései zenéjéhez hasonlíthatnánk ezt a dalt, azzal, hogy ott a basszusgitár dominál, itt pedig a fúvósok viszik a prímet. Sok lehetőség van ebben a dalban, és talán pont erre vezethető vissza a kudarca is. Hiszen a sok közül a legegyszerűbben járható utat választja, és megelégszik a zajcentrikus szeleteléssel. Persze, lehet, hogy ami nekem (mint hallgatónak) most kudarc, az egy koncerttérben főnyeremény lesz. Lehet, hogy a hallgatás mikéntje teszi olyan esetlenné ezt a dalt… Na, de ilyenkor azért ott motoszkál az emberben az a gondolat is, hogy ha egy dal jó, akkor minden körülmények közepette jó(nak kell lennie). Viszont a szöveg hálás, jó, és megmenti ezt a dalt. Egyébként a lemez mindhárom dalának szövegére jellemző az igényesség, illetőleg látszik, hogy biztos kézzel írták meg őket. S ha már a Nyugvó fénynél tartunk, had’ idézzek belőle (mintegy a bizonyítás kedvéért): „De múló a pillanat és sík vizű a lét, / Forr bennem lent nyugtalan, ami fent alél.” Be kell vallanom, ez a két sor egy kicsit talán zavarba is hozott, mert egyből veszettül keresni kezdtem az emlékeim között, vajon honnan lehet ismerős, melyik, ma már klasszikusnak számító költőtől származhat. A dalszöveg áldozatává váltam, nincs mese.

A demó utolsó két trackje, a Szerelemfüggő és a Szerelemfüggő csoport ugyanazon dal két különböző artikulációban. Tulajdonképpen ebben a gesztusban mutatkozik meg a leginkább a kísérletezési szellem – mintha ezáltal a dal hatékonyságát próbálnák feltérképezni. Számomra mindkét változat kedves, mert mindkettőben ott vannak azok a zenei morzsák, amelyek szimpatikussá tesznek egy dalt. Az előbbi verzióban az tetszett leginkább, ahogyan összebékítik a pulzáló elektronikus alapot a dinamikus, kissé túltorzított, Hendrix játékára emlékeztető gitárszólókkal. A lemez záródalában pedig a gitár természetes nyerssége, és a furulya adta, olykor sikonyáló zörejek, amelyek a dalt a rituális szertartások szférájába emelik. És helyes is ez így, mert ha jobban belegondolunk a „szerelemfüggő csoport” (szekta) és a szertartásosság fogalmak között eleve felfedezni a tapadást. Csak egyetlen tanácsot adnék a Szerelemfüggő című dallal kapcsolatban: a kilencvenes években divatos Hupikék Törpikék slágerparódia-hangzást az éneknél ildomos lenne elhagyni.

Mindent összevetve izgalmas kísérlet, szerethető anyag a Citizen Naiv demója – érdemes belekóstolni, sőt, megrágni. És élvezni.

avagy ilyen volt a budapesti New Model Army

A New Model Army úgy robbant be R&R című kiváló szerzeményével az éjszakába, mint mélyről jövő, harsány kiáltás a csöndbe. Valahogy így kezdődik el minden, ami igazi, feltámaszt, céloz, majd úgy seggbe rúg, hogy az embernek pislogni sem marad ideje. – Beszámoló a New Model Army budapesti koncertjéről.

In medias res

Egyre mélyebbre kerülünk az éjszakában, amikor hirtelen – nem is tudom honnan – eszembe jut egy pár évvel ezelőtti beszélgetés. Talán akkor is egy koncerten ácsorogtunk épp, akkor is ugyanígy hullámzott körülöttünk a tömeg, a tiszta ösztönök által vezértelt massza, amelynek nyugtalansága hasonlatos az orgazmus előtti izgalomhoz. Szóval, pár évvel ezelőtt ott álltunk valahol, az univerzumba vetve, szólt a zene, és az ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy szerintem milyen egy igazán jó koncert. Gondolkodtam egy kicsit, aztán azt feleltem: amelyikről képtelen lennék írni, vagy erőszakot kellene tennem magamon, hogy írni tudjak. Nagyjából ilyen volt a New Model Army 2017. március 10-i, budapesti koncertje.

„Így vonulunk be”

Daliás idők jutnak eszembe, rongyosra hallgatott lemezek, és egy újvidéki albérlet, melynek nyugalmát teljességgel felkavarta egy tőlem hat évvel idősebb rebellis, egy szociológus, aki szabadidejében dalokat írt, és „Szerbia legjobb metálgitárosa” díjakat nyert, néha pedig kalóz CD-ket és kazettákat árult a búcsúkban. Tőle – nevezzük őt GyN-nek, hiszen tudjuk, a hamisított hangzóanyagok terjesztése elítélendő cselekedet, és semmiképp sem szeretném lebuktatni őt – kaptam meg az első New Model Army lemezt (CD-n), a ’89-es Thunder And Consolation-t, néhány héttel később pedig kölcsönadta (a) The Ghost of Cain címűt bakeliten (!!!), akkor vette meg épp egy, az egyetemvárosban tanyázó használt könyv- és lemezárustól (áldassék még soká társaival együtt, akik időről időre megajándékoztak bennünket valamilyen zenei csemegével).

Hallgattam ezeket az albumokat, és arról ábrándoztam (kis költői túlzással), hogy egyszer majd élőben is láthatom a New Model Armyt, hogy egyszer majd torkom szakadtából üvöltöm egy koncertterem mennyezete felé a Green and Grey refrénjét. Aztán jöttek ilyen-olyan évek, ilyen-olyan koncertélmények, és pénteken este azon kapom magam, hogy Újvidéktől 300 kilométerre suhan a 47-es villamos, rajta GyN, én és még rajtunk kívül páran; megállíthatatlanul suhanunk a Barba Negra felé, mint a parancsolat, hogy ott azután történjen valami – lehetőleg valami eksztatikus, olyan élmény, mint például megismerni a New Model Army zenéjét.

Egy nem is annyira kellemetlen „erőszaktétel” nyitánya

Bizonyára a koncertszervező nem fog örülni ennek a kijelentésnek, de egyszerűen nem értem az elvet, amely alapján összeválogatták a március 10-i buli fellépőit. Mondom is a sorrendet azok kedvéért, akik eleddig nem értesültek az eseményről: Kretens, Vágtázó Halottkémek és New Model Army. Három, egymástól teljességgel eltérő zenei világ. Persze, egy nyári zenei fesztiválon nem lenne annyira meglepő/visszás egy ilyen felhozatal, de a klubkoncertek látogatói véleményem szerint ennél homogénebb zenei attackra vannak hitelesítve. És végső soron az előzenekarok szerepe az, hogy megágyazzak a headliner fellépőnek, hogy egyengessék az utat, amelyen át a közönség eljuthat valamiféle beteljesülésig. De mindenesetre ne „gyengítsék” annak pozícióját. Ezt akkor is elmondtam volna, ha a Kretens nem lép színpadra, mindenesetre a VHK+NMA párossal még sikerült megbarátkoznom.

Nyilván ennek a vaskalapos – vagy inkább nevezzük így: tudatos – koncertlátogatói attitűdnek tudható be, hogy lemaradtunk a Kretensről, és árulók módjára csak akkor osontunk be a Negrába, amikor a VHK a húrok közé csapott.

Meddig sámán a sámán, és véget érhet-e valaha a révülés?

A Vágtázó Halottkémeket három éve láttam utoljára színpadon, nevezetesen a Fekete Zaj Fesztivál „temetésén”, amelyről itt, a Rockbook oldalán is megemlékeztünk. Akkori cikkemben a hangosításra panaszkodtam, na meg arra, hogy épp ezért komolyabb zenei élményektől lettem megfosztva – láttam révülni a sámánt, de nehezen akart kitárulni az a világ, amelyről énekelt. Ám, ami azért fontos, hogy szemeimmel láttam magát a révülést, azt, ahogy Grandpierre Attilának megfeszülnek az izmai minden égbekiáltó mondat közben… Talán most ez a mélyről jövő, ősi energia hiányzott a koncertjükből, és Grandpierreből. Persze az előadásnak voltak jól időzített bombái, amelyek robbanásukkal magasabb szférákba repítették a hallgatót, voltak kiváló riffjei, amelyek karcoltak, sebeket ejtettek, és mindvégig jól működött a kémia is a zenekar tagjai között. Jó érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a VHK megmaradt annak, ami mindig is volt: nem számokat játszanak, hanem spirituális utazásra visznek. Ezt kaphatja a közönség tőlük: „elmeutazást a csillagerőhöz”, ahogyan Grandpierre az Emeletes mesehajó című könyvében fogalmazott. És a koncertjeik nemcsak az elme számára jelenthetnek ajándékot, hanem a tunya test számára is, mert elhihetik a koncert szerény krónikásának (nekem), hogy a VHK mostani koncertjén is patakokban folyt az izzadság.

Fokozatosan kerítette hatalmába a zene a közönséget, mi tagadás, engem is, így egy idő után már azon sem kattogtam, hogy vajon miért van szükség két basszusgitárosra, mit ad hozzá mindez a zenéhez? (Most, hogy így újra eszembe jut, továbbra is annyit mondhatok: nem sokat.) Hagytam magamon átáramolni a hangokat, és gyönyörködtem a sámán táncában, amikor felcsendült a Valaha c. dal az Éden visszahódítása 2-ről. Gyönyörködtem, és egy pillanatra el is hittem, hogy sohasem ér véget ez a révülés, de a következő percben oldalba lökött egy fiatal lány, felé fordultam, mélyen a szemembe nézett, és azt kérdezte: bocsi, te esetleg tudod a wifi-jelszót? Hát, kérem, kell-e ennél nagyobb őrület?

Kell? Hát, volt. A rituálé most is – mint ahogy az elmúlt idők során már oly sokszor – a Halló Mindenség! című klasszikus darabbal zárult, és bizony eljutott addig a felszabadító elmeállapotig, amely édestestvére a tébolynak (szigorúan jó értelemben!). A koncert egy masszív zajterrorral ért véget, mely során percenként cseréltek gazdát a hangszerek, és azt is megtudhattuk, hogyan fest Grandpierre Attila egy nyakába akasztott fehér Stratocasterrel.

Time to dark, time to live

A New Model Army úgy robbant be R&R című kiváló szerzeményével az éjszakába, mint mélyről jövő, harsány kiáltás a csöndbe. Valahogy így kezdődik el minden, ami igazi, feltámaszt, céloz, majd úgy seggbe rúg, hogy az embernek pislogni sem marad ideje. Talán az egyik legnagyobb érdeme ennek a koncertnek az volt, hogy az elejétől a végéig lebegőben tartotta a katarzist, felspannolt és nem hagyott nyugodni. És így is van ez jól.

Utoljára az Eagles Of Death Metal koncertjén mertem megdicsérni a setlist-et, amire az egyik cimborám csak annyit mondott: „amcsik, és az amcsik szeretik a jól megszerkesztett show-t”. Nos, Justin Sullivanék nem amcsik, mégis kiváló érzékük van ahhoz, hogy mivel lehet lázba hozni a közönséget, hogy miből mennyi kell, mi az a lélektani határ, ameddig még el lehet menni. Egy tökéletesen felépített koncertstruktúrát kaptunk, melyre talán csak egyetlen ember panaszkodott, egy alacsony, kopasz alak, akinek (valószínűleg) nem jött el a barátja. Többször odafordult hozzám, olykor idegesen, máskor életvidáman vagy kiábrándultan kérdezte tőlem, mit gondolok, vajon eljátsszák-e az ő kedvenc dalát, amely úgy kezdődik, hogy „pa-paa-pa-páá pa-paa-pa-páá”, de sajnos nem tudtam neki adekvát választ adni. Sztoriban voltam amúgy is, beszélgetést folytattam egy régóta kedvelt zenekarommal, akik a hatás kedvéért olykor neonvérrel árasztották el a színpadot (lásd a színpadképet a Here Comes The War című dal közben), másszor kiropogtatták az idősebb közönség csontjaiból a hosszú hónapok, évek alatt felgyülemlett feszültséget, és volt, hogy egészalakos tükröt tartottak elénk, hogy lám, ilyenek vagyunk. De vajon hányan értettünk a sorokból? Akár az Angry Planet szövegéből, akár a nem sokkal utána következő Higher Wall-ból… Ez utóbbi dal előtt Sallivan is csak ennyit kérdezett: ki gondolta volna, hogy egy harminc évvel ezelőtti dal ilyen aktuálissá válhat? (Engedelmetekkel idézném az első versszakát.) Íme:

We're out here on the borders with our favourite few possessions Traded stories whispered round the fire As shadows in the searchlights, mugshots in the files Waiting in the camps behind the wire Kick the door until it opens, what you have you cannot hold We are young, forever hungry, you are fat and growing old Still every day you try to build a higher wall (Higher Wall)

Ám ha jól belegondolunk, nem is volt olyan dal, amely maradéktalanul mentesíthetett volna bennünket a gondolkodástól, a szembesüléstől. Szinte a koncert teljes időtartama alatt azt éreztem, hogy mély, titkokat rejtő tárna vagyok, amelyből ezek a dalok hozzák felszínre az értékeket, ezzel együtt valami mást, valami kevésbé szükségeset eltemetnek bennem, elrejtik, hogy ne legyen gondom vele többé. Ezért (is) jó volt ott lenni – arról nem is beszélve, hogy végül eljött az a pillanat is, amikor a koncertterem mennyezete felé üvölthettem a Green and Grey refrénjét (lásd a fentebb írtakat), és persze a kopasz ember (akinek nem jött el a barátja) is megnyugodhatott, mert amikor felcsendült a Thunder And Consolation lemez egyik legenergikusabb szerzeménye, a Vagabonds, felüvöltött: ugye, megmondtam, ugye mondtam, mondtam, hogy játszani fogják!!! Pa-paa-pa-páá pa-paa-pa-páá. S ez talán végszónak sem lenne utolsó.

Belső Parancs: Hét szoba, Szerzői kiadás, 2016

Költőből zenész vagy zenészből költő? – teszi fel a kérdést a contextus.hu szerkesztője/újságírója a Belső Parancs első lemezének beharangozójában. Ahhoz, hogy ez a kérdés az olvasó számára is értelmet nyerjen, el kell mondanunk azt, hogy a Belső Parancs az irodalmi és zenei berkekben egyaránt jól ismert Toroczkay András egyszemélyes zenekara, vagy ahogyan az angolok mondják: one-man-band.

Jómagam korábban inkább (vagy kizárólagosan) irodalmárnak gondoltam Toroczkayt. Ennek az az egyszerű oka, hogy csak olvastam – és nem hallgattam, nem is ismertem – őt. Olvastam éleslátó kritikáit, versesköteteit (Napfényvesztés, A labirintusból haza), amelyekben a látás mikéntjének szintén fontos szerepe van. Aki forgatta ezeket a könyveket, tudja, miről beszélek. Ugyancsak élvezettel olvastam a Magvetőnél megjelent Búcsú Éhestől c. novelláskötetét (regényét?) is… És már akkor észrevettem – na, persze nem volt nehéz –, hogy a szerző szereti a nagy formákat: a hosszúverset, a novellaciklust etc. Ugyanígy, ha zenét ír, akkor is nagyobb szerkezetben gondolkodik, nem tiszavirág-életű slágerekben, hanem mondjuk lemez-tetralógiában. A Belső Parancs itt tárgyalt első kislemeze, a Hét szoba ugyanis a Kiegyenlítődés című tetralógia első része. (Kérdésünkre a szerző elárulta, hogy más úton a következő, amelynek címe Külső kényszer lesz.)

Jó ideje írok lemezkritikákat, koncertbeszámolókat, így jól tudom, hogy a művészek azt szeretik a legkevésbé, ha a zenéjüket valami máshoz, korábban hallotthoz hasonlítgatják. Most, ahogy a jegyzeteimet pásztázom, újra és újra megakad a szemem a magamhoz intézett apró betűs parancson: „gondolkodni a hatásokon”. Megakad rajta a szemem, de azzal a lendülettel el is hessegetem a gondolatot. Igazából sokat törtem a fejem azon az elmúlt napokban, miként lehetne megragadni ezt a problémát, de mindannyiszor arra jutottam, hogy meddő dolog a Hét szoba esetében a hatásokat feltérképezni, illetve néhányat azok közül kiemelni, megvizsgálni – pontosabban annyi értelme van ennek, mint gulyáslevest kanalazva arra törekedni, hogy egymástól izoláltan érzékeljük a zeller, a sárgarépa, vagy a vöröshagyma ízét.

Szóval, Toroczkay András kislemezén is jól összefőttek az ízek, elvegyültek a hatások, és együtt egy olyan kombót adtak ki, ami a Belső Parancs és a Hét szoba.

Ami első hallgatásra nekem egyszerre volt üdítő és zavaró, az az eklektikusság. Szinte alig találni közös nevezőt a dalok között, és egy kicsit sántít a logika is, miszerint minden dal egy szoba a hétből, hiszen valójában nyolc dal van ezen a kislemezen (igaz, A család boldog című lemeznyitó dal „összenőtt” a Süteményevéssel). De tudják mit? Fogadjuk most el, játszásiból, hogy ez a szervezőelv. Minden dal egy szoba, amelyek ajtaját a dalszerző egymás után nyitogatja ki a hallgatójának – pontosan úgy, ahogyan a Kékszakállú herceg nyitja ki a vár szobáinak ajtait Judit kérésére. A koncepció (a dalok sorrendje) pedig épp azért jó, mert a hallgató minden kinyitott ajtó, minden meghallgatott zeneszám után tudni akarja, mit rejt a következő szoba, mit tudhatunk meg általa a szerzői énről, és mit önmagunkról.

Jelen idejű helyzetjelentések ezek a dalok. Nem tartalmaznak értékelést, nem vonnak le nagy ívű konklúziókat, csak bemutatnak egy éppen aktuális állapotot. Ahol pedig még ezt sem teszik meg, ott egy virtuális vállrándítás kíséretben csak ennyit mond a dalbeszélő: „Majd megértem, hogyha véget ér”. Az imént idézett mondat egyébként az Atom című dalból származik, ami a kislemez legszűkszavúbb szerzeménye (az instrumentális Lila Kenguru Büfé után). S bár én szeretem a jól megírt, kissé filozofálgatós dalszövegeket, ez a szám szűkszavúsága ellenére is betalált nálam. Talán épp azért mert két ténymegállapítása („Majd megértem, hogyha véget ér. Én nem változom, csak a föld forog.”) hihetetlenül tág horizontot ad az értelmezés számára. A dal egyik lehetséges üzenetét így foglalhatnánk össze a legegyszerűbben: a benne-lét az objektivitás ellenében hat, ezért egy helyzetet, állapotot akkor érdemes kiértékelni, ha már kívül, illetve túl vagyunk rajta.

Más természetűnek tekinthető A család boldog c. Belső Parancs-szerzemény, amelynek fontosságára abból is következtethet az olvasó, hogy lemezajánlónk címét épp ennek a dalnak a szövegéből kölcsönöztük. A megnyilatkozás („Rendben lesz minden, ha éneklünk róla.”) értelmezhető ars poeticaként is, amely minden valószínűség szerint nem csak az elkövetőjére érvényes. Hiszen a legtöbb zenész számára valóban ezt jelenti a dal: önterápiát, az öngyógyítás lehetőségét. Elhagyott a babám, írok egy dalt. Az emberek nem értenek meg, és máris ölemben a gitárom. Stb. Egy kicsit nagyképűnek értékelhetik a következő kijelentést, de eme cikk írója azon a véleményen van, hogy nem élt igazán az, aki nem tapasztalta meg életében legalább egyetlen egyszer azt, amint zenévé transzformálódik a fájdalom.

A dal tartalma szöges ellentétben áll a címével, mert amíg a cím a családi idillt idézi meg, a szöveg sokkal inkább egy traumát mutat be, amely a család mindennapjainak a része, ott verdes föl-le, faltól falig a családi intim szférában: „A konyhánkban táncol / Egy eltévedt lepke. / Meg kell majd ölnöd / Vagy elengedned”. Ebben a mondatban benne van a változás/változtatás igénye is, illetve az is tisztán kiolvasható, hogy az elbeszélő én a másik féltől várja a probléma orvoslását, miközben ő maga a múltba menekül, amelynek lenyomatai, tárgyiasult formái a kekszes dobozban őrzött fényképek. Ez a titokzatos (hiszen nem tudunk meg róla valójában semmit) családi trauma a refrén utáni második részben egy újabb képet is kap: „A kertünk végéből / Felénk tart az alkony”. A kertnek igencsak gazdag irodalma van, és e költői képhez rendre a boldogság, egzotikum jelentése tapad (lásd. Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje, Csáth Géza: A varázsló kertje). Leegyszerűsítve a képet tehát, itt ismételten azt olvashatjuk (pontosabban hallhatjuk) ki, hogy árnyék vetül az önfeledt családi boldogságra. Hosszasan lehetne még időzni A család boldog sorai fölött, elemezni például azt, hogy mit is jelent ebben a kontextusban a gyerekzsúr („a gyerekzsúrnak vége”), de félő, hogy ezzel már az értelmezés kereteit feszegetnénk. Arról nem is beszélve, hogy elvennénk a jövőbeli hallgatótól a szöveg értelmezésének, további költői képek felfedezésének és megfejtésének örömét. Így azzal zárnánk ezt a hosszúra sikerült gondolatfutamot, hogy A család boldog – akárcsak a Tudod, ez a város – egy nagyon jól megírt szövegű dal. Szövegépítkezése egy kicsit emlékeztet a Kispál és a Borz dalaira; Lovasi Andrásnál látni ilyen szépre csiszolt képeket, ilyen gondosan becsomagolt mondanivalót. Remélem, Toroczkay András nem veszi zokon tőlem ezt a párhuzamot.

És ha már egyszer megemlítettük a Tudod, ez a várost, időzzünk el egy másodpercig ennél a szerzeménynél is. Ha jók a megérzéseink (értelmezői kvalitásaink), ez a dal áll a legközelebbi rokonságban az album címével, hiszen főhősének, én-elbeszélőjének mindenféle fényes szobák ajtaját nyitó kulcsok vannak a birtokában: „Mennyi kulcsom van nézd ami csak nekem nyit ki / Mennyi ajtót ami csak nekem fénylik / És az üvegek mögött / Csak én nevetek / Mi ez a határ ahol még jó lehetek / Mi ez a fal ami most elválaszt tőletek”. De annak ellenére, hogy az én-elbeszélő birtokában van ezeknek a fényes ajtóknak, és a mögöttük rejlő talányoknak, ugyanúgy örök magányra ítélt, mint a korábban már említett Kékszakállú.

Hangzásvilágánál, hangulatainál fogva a szerény cikkíró melankolikus albumnak tartja a Hét szobát, de ha ki kellene választani a számok közül a legvidámabbat, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy a Tudod, ez a város a legbulizósabb Belső Parancs-dal. Hallgassák majd meg kellő figyelemmel!

És hallgassák majd meg a Fekszem melletted, a Kísérlet, Süteményevés, a Lila Kenguru Büfé című dalokat, illetve a Paranoidot, a közismert Black Sabbath-szám átiratát is, melyekről inkább a helyhiány miatt, mintsem esztétikai megfontolásból nem írtunk.

Visszatérve a cikkünk elején idézett kérdésre („Költőből zenész vagy zenészből költő?”): Toroczkay Andrást én nem is tudom másképp látni, mint zenész-költőt, aki nem egyikből vedlett át a másikká, hanem eredendően mindkettő, és az alkotás pillanatában hol az írói, hol pedig a rock ’n’ roll energiák szabadulnak fel benne, esetenként pedig a kettő együtt. Pár hónapja, amikor megkérdeztem tőle, „hogy vagy, Tocó?”, ennyit válaszolt: „kurvajól, írtam hat verset, felvettem gitárrészeket, nagyon produktív napom van”. Mit is kívánhatnánk mást neki az írásunk végén, mint sok, eseményteljes, produktív napot. Az olvasónak pedig kellemes zenehallgatást, eredményes botorkálást a Hét szobában.

Barkóczi Noémi: Nem vagyok itt, Circlesound Kiadó, 2016 

Olvastam egy könyvet – így kezdte rádiós könyvismertetőit, -kritikáit hosszú éveken, évtizedeken át Bányai János az Újvidéki Rádióban. Ez a minden szempontból egyszerű nyitómondat azután gazdag, sokszintű világokba vezette be a hallgatót. Ha most a tanár úr mondata nyomán azt írom, meghallgattam egy lemezt, olvasóim zöme nyilván megvonja a vállát: na, és akkor mi van?

Ha a zeneipari statisztikák adatai alapján értékeljük e kijelentést – hagyjuk, hogy az emocionális-esztétikai értékek felett győzedelmeskedjen a hűvös matematika –, valóban nem nagy teljesítményt mutattam fel. A 2015. évi ProArt zeneipari jelentés szerint “Magyarországon évente körülbelül 9700 új hangfelvétel (rögzített zeneszám) készül”. Ha átlagot számítunk, ezt azt jelenti, hogy a derék zenész kollégák naponta 26,5 zeneszámot rögzítenek. Ha ezeknek a daloknak kivétel nélkül az lenne a sorsuk, hogy egy-egy album részeivé váljanak, akkor naponta átlagosan 2 lemezt tudna piacra dobni a magyar zeneipar. Ilyen számok fényében tényleg csekélyke eredménynek tekinthető egy lemez végighallgatása.

Éppen ezért azt mondom inkább: meghallgattam egy lemezt. Százszor.

Minél többször hallgattam meg, annál világosabbá vált számomra, hogy írnom kell róla. Hogy valahogyan meg kell formálnom szavakkal azt az élményt, amit a rajta szereplő daloktól kaptam. Meghallgattam egy lemezt, százszor. Barkóczi Noémi Nem vagyok itt című lemezét hallgattam meg. Meghallgattam reggel, délben és este, villamoson, metrón, irodában és parkban, a hétfői napsütésben és a keddi esőben is, és hallgattam szerdán, miközben az eget kémleltem, lóg-e az eső lába, aztán arra jutottam, hogy ezek a dalok (egy kicsit) belőlem is szólnak – nem új mintázatokat hoznak létre bennem, hanem a már meglévőket töltik ki. Ahogy a csecsemőknek gyártott formaillesztő játékoknál, minden résznek megvan a maga helye, így van ez a zene esetében is. Mindegyik dal megtalálja a neki rendelt formát, és ha valami valahová nem passzol, akkor meg felesleges is erőltetni.

Az, hogy a lemez tetszett, minden valószínűség szerint azzal is magyarázható, hogy egyik daltól sem vitatható el az őszinteség, ezáltal pedig a dalszerző-énekes rendkívül közel engedi a hallgatóját magához. Vagy legalábbis a hallgató ezt érzi, amíg pörög ez a közel 29 perces „magnószalag”. Na, és hogy mi lesz aztán? Nem marad más, csak hosszan tartó belső sistergés.

Valami ilyesmiről szól az albumnyitó első szám is, a Magnószalag című (nem véletlen az előbbi szóhasználat), amelynek szövegépítkezése magán viseli a Bereményi Géza-féle szövegalkotási technika egynémely karakterjegyét. Miközben a harmadik versszak – látszólag – objektív ténymegállapításait hallgattam („A szemközti házban / Egy fiatalember állt / Keményen nézett, / Majd autóba szállt”), reflexszerűen beugrott a Cseh–Bereményi páros Álomfejtés című dala, annak is a kezdő sorai („Elmondom egy álmomat. / Először egy férfi jött, / velem csak kezet fogott, / majd eltűnt egy ház mögött.”). Ám ha a hallgató nem ismerné az imént idézett Álomfejtést, akkor is bizonyára felkapná a fejét arra a megállapításra, ami az objektív „történetmesélés” végén következik: [a férfi] „Idegen volt annak lenni, / Aki éppen volt”. Ez a mondat szinte maradéktalanul előrevetíti azt, hogy miről fog szólni a teljes lemez: az idegenségről, és – ahogyan az a lemezcímből kikövetkeztethető – a hiányról. Némi túlzással mondhatnánk azt is, hogy Barkóczi Noémi első albuma az idegenség/hiány/kizárás/magány lemeze.

Miért írom azt, hogy túlzással? Azért, mert a második dal, a Téli álom speciel nem a hiányról, hanem a zavaró meglétről, együttlétről szól. Akárcsak Ady Endre közismert verse, a Héja-nász az avaron, amely minden valószínűség szerint e dal ihletője, vagy mondhatjuk azt is, hogy a Téli álom az Ady-vers továbbgondolása. „Csak a zavarom zavarod / Fekszünk az avaron / Jön a tél, újra húsodba harapok” – hallhatjuk Noémi dalának refrénjében. „Egymás husába beletépünk / S lehullunk az őszi avaron” – így a költő. De, bár hihetetlen erős a fúzió a két szöveg között, azért semmiképp se gondolja azt a nyájas hallgató, hogy koppintásról, ismétlésről van szó. Mert bizony vannak itt erős sorok is: „Amikor magányos vagyok melletted / Az a magány a legkegyetlenebb / Mert mindig árulás is egyben”. Versnek ez még ugyan gyengécske lenne, de dalszövegnek – a szerény újságíró véleménye szerint – kiváló. Ugyanez mondható el A világ végén c. szerzeményről is, ahol a hívórímeket tartalmazó erős kezdősorokat – a rímkényszer miatt – esztétikailag közepes minőségű sorok követik. Ettől függetlenül a dal meditatív hangulatával magába szippantja a zenehallgatót, és egésszé válik az élmény.

Bár személyesen nem ismerem a dalszerző-énekesnőt, de van egy olyan érzésem, hogy sok Cseh–Bereményi-dalt hallgat(hat)(ott). És az előbbi mondatom után titkon bízom is abban, hogy gyanakvásom nem alaptalan, hogy ezek az áthallások nem valami téves fixáció eredményei. A Bor című szerzeményben is van egy jó adag csetamás, szinte felkínálja magát, hogy eljátszadozzunk a gondolattal, hogyan szólna a „jó Január hercege” orgánumán, gitárjátékával ez a dal. A Bor azért is érdekes, mert sokat hozzátesz a lemez magány/hiány-narratívájához. Akárcsak a Magnószalag hőse, a Bor elbeszélője is eljut addig a megállapításig, hogy az én nem azonos önmagával („Belül valaki / Valaki kuporog / Aki nem is én, / Nem is én vagyok”), a mindentől lecsupaszított szubjektum mégsem önmagát mutatja meg, hanem valami számára is ismeretlent.

Ezzel szemben a hiány, a kivonulás, a világtól való eltávolodás a lemezcím-adó dalban vágyként jelenik meg: „Csak eltűnni lassan, / Hát az lenne szép” vagy „A világot megkérném / fáradjon ki”. Egy paradoxonnal élve, a dalok beszélője a külső világ szűkössége helyett a belső tágasságát választja, annak feltérképezésére indul a „Gnóthi szeauton!” jelmondattól vezérelten. Ebben a megközelítésben pedig ez az album a belső kalandozás állomásait, fontosabb mérföldköveit jeleníti meg.

Feltétlenül szólnunk kell még az Üzenet a nyúlnak, illetve a Köd a nappaliban című dalokról. Mindkét szerzemény értelmezhető egy párkapcsolat kudarcának artikulációjaként, s míg az előbbi összegez, tanulságokat von le, azokat próbálja eljuttatni a kalap biztonságában lapuló nyúlnak (Lehet-e biztonságban a nyúl egy cilinderben? A bűvésznek való kiszolgáltatottsága vajon nem cáfol-e rá erre?), addig az utóbbi egy dinamikus képsorban mutatja be azt, hogyan szivárog be ködként a bizonytalanság, a kétely a párkapcsolatba, és hogyan adja át magát neki a kapcsolat egyik szereplője, miközben a másik tudomást sem szerez az egészről („Te nem keltél fel, aludtál / Pedig reméltem, hogy észreveszed”). A dal beszélője kíváncsian, már-már élvezettel forgatja magában ezt a tárgyiasult (köd képében gomolygó, minden zugot betöltő) bizonytalanságot, és csak a végtől való félelmében hajlandó elengedni azt („Kérlek, menj el, késő van / Gyűlnek a varjak az ablakban”). A Köd a nappaliban nekem személy szerint nagy kedvencem – azért, mert tudatosan, pedánsan végiggondolja és végig is viszi a dalszöveg a köd-szimbólumot, és azt mutatja, hogy Barkóczi Noémi tehetséges szövegíró.

Végezetül ejtsünk még pár szót a Nem vagyok itt stílusáról. E szempontból iránymutató, hogy a szerző hogyan határozza meg önmagát – a legtöbb helyütt azt olvashatjuk, hogy Noémi folk-zenét játszik. Amikor először találkoztam ezzel a meghatározással, hosszasabban elidőztem felette. Próbáltam kikezdeni, viszonyítani, jobban körülhatárolni a műfaji megjelölést, természetesen azért, hogy minél jobban megértsem, miről is van itt szó.  Végül arra jutottam, hogy ennél pontosabban aligha definiálható ez a zene, hiszen ha megnézzük az előbbiekben már említett Magnószalagot, vagy az albumon negyedikként és ötödikként szereplő Félek, illetve Gondolat c. dalokat – de bizonyos értelemben ide sorolható az Üzenet a nyúlnak is –, ezek bizony „nagyvárosi népdalok”, igazi folksong-ok.

Lemezismertetőmben sokszor használtam olyan szavakat, amelyekhez alapvetően negatív érzetek társulnak (hiány, magány, kudarc és tsai.), ez azonban egy percre se vegye el az olvasóm kedvét attól, hogy meghallgassa a Nem vagyok itt-et, mert nincsen ezeknek a daloknak nehéz bánat-teste, annál inkább – a Gondolatból vett idézettel élve – „felemelő mélabúja”.