#rockbook

10 anni di lavoro, 160 dischi recensiti, più di 200 immagini tra copertine, manifesti e memorabilia, 6 contributi di illustratori nostrani, 1 preziosa postfazione del mitologico Vittore Baroni e 1 editore storico della stampa musicale italiana, @arcanaedizioni: "I 150 migliori dischi inesistenti della storia del rock" è finalmente qui.

In pre-ordine su Amazon, e dal 23 gennaio in tutte le librerie.

Vannak olyan koncertek, amelyek a zenehallgatónak csak a vágyálmaiban dübörögnek, hagymázas kalandozásoknak gondolja őket, nem, vagy csak alig számít arra, hogy majd egy ilyen bulin is ott lehet. Így voltam én tegnapelőttig a Motor City 5-val, akiket már jó ideje hallgatok, velük együtt ereszkedem le olykor a zenei őrület mélységeibe, s felcsillan a szemem mindannyiszor, ha valamilyen összefüggésben megemlítődnek. Legutóbb a Jarmusch által rendezett Stooges-dokumentumfilmben hangzott el egy mondat, hogy ha a MC5 nem lett volna, akkor a talán a Stooges sem olyan lenne, amilyen. Erre a hívószóra zsinórban háromszor végighallgattam a Kick Out The Jams vinylt, és mit mondjak, nagy volt az én szívemnek gyönyörűsége. De hogy MC5 fog szólni az A38 színpadán, hát arra igazán nem számítottam. És mégis!

Érdemes egy-két mondatot szentelni a ráhangolódásnak is, pláne ha az előzenekar jó és ráadásul magyar; azon kevesek közé tartozik, akik komolyan veszik a rakenrollt, és mindemellé fülbemászó nótákat is írnak. Igen, a Trousers-ről van szó. Nem tudom, mikor hallottam őket utoljára, de most, miközben ment a show, egy pillanatra belém nyilallt, hogy hiányzott egy Trousert-buli az életemből. Noha mintha az énekes hangja falsabb lett volna a kelleténél, és a hangzást is egy kissé üresnek éreztem ezúttal. Nyilván azért is, mert nem akármilyen referencia-zenekar követte őket, na ja.

És midőn az első söröm végére értem, beköszöntött a hatvanas évek alkonya. A hangszórókból közönségzaj áradt, méghozzá az 1968. október végi koncert közönségéé, és Wayne Kramer a színpad gyújtópontjában együtt szavalta ötven esztendővel ezelőtti önmagával: „Brothers and sisters, it's time to testify and I want to know, are you ready to testify? Are you ready?” Aztán annak rendje-módja szerint berobbant az éterbe a Ramblin’ Rose. A dalt pedig egyedül Kramer rekedt, öreges hangja vetette egy kicsit vissza, persze nem annyira, hogy ne legyen így is tökéletes az interpretáció, ne játszódjék le a MC5 átlényegülése huszonegyedik századivá. Mert bizony ez a szám (mint ahogyan az őt követő többi társa) friss volt, mai, por- és pókhálómentes, telve fickós energiával. Nem simogatott, sokkal inkább szúrt, mint a rózsa, mellyel a szerelem e dalban azonosíttatik.

Nem kímélte a közönséget a következő nóta, a Kick Out The Jams sem. Ha bármi kritikát megfogalmazhatnánk vele kapcsolatban, annak célpontja sem a zenekar, sokkal inkább a hangtechnikus lenne, ugyanis a második versszak közepéig nem szólt Marcus Durant (Zen Guerrilla) mikrofonja, ez pedig csökkentette az élvezeti faktort, hiányt generált, amit azonban Motorváros fenegyerekeinek nem volt nagy ügy betölteni. Talán egyszer morogtam még a koncert folyamán amiatt, hogy nem hallok valamit jól, a Motor City Is Burning-ben harmatgyenge volt a herfli, de később annak is megjött a hangja, sőt.

Így haladtunk előre zenével szépen kikövezett utunkon, mígnem elértünk a Rama Lama Fa Fa Fa című örökbecsű szerzeményig, amelynek zárlata, a Wayne Kramer és Kim Thayil (Soundgarden) által celebrált atonális gitárpárbaj alkalmasnak mutatkozott volna arra, hogy az asszonyt kikergesse a koncerttérből. :) Nekem az jutott róla eszembe, milyen hatalmas az ember nyelvalkotó képessége és mennyi benne a közlendő, hogy minden, amihez ér, beszélni képes. Kramer és Thayil gitárjainak párbeszéde egyúttal örömmel is töltött el – a fene tudja, boldog voltam attól, hogy értem és beszélem a rockzene nyelvét, egy olyan nyelvet, amely nem a „feledés latinja”, sohasem válhat holtnyelvvé. A magamba fordult eszmélkedés mély gödréből az I Want You Right Now húzott ki, hogy azután először arra eszméljek rá, Billy Goudl (Faith No More) milyen nagyot tud menni a Borderline-ban, utána meg a Starship-pel lőjem fel magam a világűrbe. Most hogy nézem szombat esti jegyzeteimet, látom, a Starship mellett mindössze ennyi szöveg áll: nincsenek szavak. És valóban… Mi földit lehetne mondani egy nem evilági dalról?

A koncert a Kick Out The Jams lemez anyagával azonban koránt sem ért véget. Csak éppen konszolidálódott valamelyest, hiszen ezután lájtosabb MC5-dalok következtek a stúdiólemezekről (Back in the USA, High Time), a psychedelic rockot felváltották a blues-osabb dallamok.

Egy fontosabb változás történt a koncert második felére: a gitárhős szerepe némileg átruházódott Thayilra. Amikor pedig éppen nem volt „komolyabb dolog”, Kim olyan szépen, egyenletesen hullámzott minden nótára, akár egy bölcs zenmester. Wayne pedig amolyan zenebohóccá vedlett át – minden gesztusában olyan volt, mint egy kedves, sejtelmes nagypapi, akiről nem tudni, milyen új huncutságot eszelt ki az unokáinak. Én ekkorra túl voltam már minden sokkon, és csak Marcuson tudtam kb. percenként meglepődni. Ez az ember, aki a koncert végéhez közeledve már képtelen volt két szám között a közönséggel kommunikálni, fájdalmasan préselte ki torkán a rekedt szavakat, a dalok közben friss volt, akár egy feltámadt isten, újra és újra és újra megváltotta a világot.

Nem csoda, hogy Krameren is úrrá lett a vallási áhítattal elegy lázadó énje, és akár egy rock-prédikátor üvöltötte a mikrofonba: „Bűnözők ülnek a Fehér Házban, és ha jól sejtem, nálatok is bűnözők kormányoznak! De mi ellene mondunk a fasizmusnak, ellene mondunk a nacionalizmusnak, ellene mondunk a nagy bizniszeknek, ellene mondunk a homofóbiának.” S miközben a közönség felváltva skandálta a fight és love szavakat, a Let Me Try elmosott minden indulatot és minden akarathiányt, minden kiszámíthatatlanságot és minden számítást, akár az eső odakünn a rakpartot. És nem maradt semmi az említettek helyén csak zsigeri R’N’R, utána pedig üres, kapaszkodók nélküli csönd. Így kellene minden koncertnek véget érnie. Persze, azt nem bántam volna, ha ez a koncert soha nem ér véget. A koncerten elhangzó dalok:

 1. Ramblin' Rose  2. Kick Out the Jams  3. Come Together  4. Motor City Is Burning  5. Rocket Reducer No. 62 (Rama Lama Fa Fa Fa)  6. Borderline  7. I Want You Right Now  8. Starship  9. Tonight 10. Gotta Keep Movin' 11. I Believe to My Soul (Ray Charles cover) 12. Baby Won't Ya 13. Call Me Animal 14. Sister Anne 15. Let Me Try 16. Looking at You   Barlog Károly (Rockbook.hu)

A világ csak hangulat, mondotta egykor a költő. Hangulat kérdése minden ítélet, minden megnyilvánulásunk, akkor is, ha alapvetően az objektivitásra törekszünk. A hangulat olykor kendőz, máskor meg túl sok mindent takar ki. A hangulat bizonyos helyzetekben veszélyes ingovány.

Innen, a hangulat felől kell közelítenem jelen cikkem tárgyához, Mátyás Attila Lélegzet című akusztikus albumához is. Azért, mert ez egy ízig-vérig „hangulatlemez” – nemcsak abban az értelemben, hogy egy lelki állapot többrészes (tizenegy dalos) lenyomata, de hallgatói szemszögből is az. A hallgatás pillanatában vagy vevők vagyunk rá, vagy sem. Egyszerűen lehetetlen egy-egy daláért rajongani – vagy az egészet szeretjük, vagy en bloc nem jön be. Nincs arany középút. Kapja be Horatius!

Jó párszor végighallgattam a lemezt, és belőlem valami korábban nem tapasztalt kettősséget váltott ki. Volt úgy, hogy észrevétlenül folyt át rajtam, csak a csönd emlékeztetett arra, hogy korábban valami szólt, de az is megtörtént, hogy a padlón fekve doboltam le minden taktusát. Szerencsétek, hogy lemezismertetőmet ez utóbbi tapasztalatok íratják.  

Kezdjük ennek a közel harminckét perces „lélegzetvételnek” az előnyeivel! Ezek közül az első a hangzás. Persze, most mondhatná valaki, hogy miért is ne lenne jó, hiszen az r27 Stúdió, illetve Rozgonyi Péter keze nyomát viseli magán, és aki egy kicsit is ismeri az említett hangmérnök munkáit (tudja, milyen kultikus lemezekhez van köze), az nem csodálkozik ezen a tiszta, sorjamentes, jól kikevert hangzáson. De én hadd csodálkozzam egy cseppet, hadd élvezzem, hogy egy ilyen szempontból igényes korong került a lejátszómba. Tulajdonképpen már emiatt érdemes megvenni a lemezt. És akkor még nem esett szó a külcsínről, amely minimalizmusának és fekete-fehérségének köszönhetően ugyancsak tetszetős.

Bizonyos értelemben fuzionál a dalokkal, hiszen azokról is megállapítható, hogy kevés „színnel” dolgoznak – nagyrészt ugyanarról az élménybokorról szakították le őket. Egyfelől a magány, egyedüllét változatait járják körül, másrészt arra a kérdésre keresik a választ, hogy létezett-e valaha a boldogság, illetőleg, hogy azokból a percekből, amikor jól érezhettük magunkat, sikerült-e a maximumot kihozni. De nyilván nem valódi kérdések ezek, hiszen végül a boldogság utáni vágy megelégszik a boldogság látszatával (lásd például a lemez hatodik trackjét, a Végül címűt).

A fentiek miatt is érezhető, hogy a Lélegzet dalai nagyon egyben vannak, egy saját szótárral dolgoznak, ennél fogva a hallgató úgy érezheti, egy kiforrott koncepciót kapott. A koncepció-jelleget erősíti továbbá a lemezkezdő, majd a későbbiekben is fel-felsejlő lélegzetvétel, ami az igazat megvallva, nekem egy kicsit gagyi volt. Mintha Darth Vader végezne a vállunk fölött légzőgyakorlatokat. Akárhányszor meghallottam, kényszeresen elmosolyodtam. Tény, hogy a folyamatos lélegzetvétel elengedhetetlen ahhoz, hogy élni tudjunk, ám ha egy ilyen evidens dolgot túlhangsúlyozunk (teljesen mindegy, hogy azért-e mert egy lemeznek Lélegzet a címe, vagy valami más okból), akkor egy idő után nem vehető komolyan. Mindenesetre óva inteném olvasóinkat attól, hogy ezután visszatartsák a lélegzetüket.

Mátyás Attila új albuma az indulat lemeze is, és ezt a robbanás közeli érzést általában a vihar, illetve a szél allegóriája hivatott nála kifejezni. Így van ez már az első számban, a Csak egy lélegzet címűben. De ami ennél számomra sokkalta izgalmasabb, hogy zeneileg hogyan tudja megragadni az indulatokat. Erre egyébként kiválónak bizonyul az akusztikus előadásmód, ami mindennél érzékenyebben képes tolmácsolni a finom rezdüléseket, az érzések gyengéd árnyalatait a dinamika modulációinak köszönhetően. Szoktam mondani, hogy a profizmus az akusztikus előadásmódban mutatkozik meg igazán, mert „elektronikusan” lehet mismásolni, az effektek képesek elfedni a hiányosságokat (az effekt ápol és eltakar). Ha ezt nézzük, Mátyás Attila új lemeze (is) kivételes zenészi tehetségről ad számot.

Fel kell azonban hívnom a figyelmet az ilyen jellegű koncepciókban rejlő veszélyekre is. Valahol a cikkem kezdetén írtam, hogy olykor számomra észrevétlenül pörögtek le ezek a track-ek, hogy nem volt különösebb hatásuk rám. Ha jobban belegondolok, talán ez is a homogenitás miatt lehet. Azért, mert a dalok néha túlontúl hasonlítanak egymásra. Illetve azért is, mert sokszor valami másra, korábban hallottra hajaznak. Ismeretlenül is ismerősek. Gondolhatunk itt az Elmosódva című dal refrénjének enyhén klisés zárlatára, vagy például az Olyan jó két refrén közötti vokál-átvezetőjére. Írhattam volna a Szállj című szerzeményt is, de ott egyértelműen népzenei parafrázissal van dolgunk. Nem is akármilyennel!

Körülbelül 20 évvel ezelőtt egy közös zenehallgatás alkalmával, két szám közötti szünetben azt mondta apám, hogy már minden dalt megírtak, hogy innentől (onnantól) minden csak „mentés másként”, ismétlés, utánzat, szinte lehetetlen bármi újat felmutatni a rockzene terén, maximum az előadó, a szerző személyisége, tudása hitelesítheti majd az újonnan születő dalokat. Nem térnék ki arra itt részletesebben, hogy apámnak igaza volt-e vagy tévedett, de abban mindenképp egyet tudok vele érteni, hogy a szerző személye hitelesít. Mátyás Attila eredeti előadásmódja, dalainak letisztultsága, a jól megszerkesztett hangzás és önazonos szövegei legitimitást adnak ezeknek a daloknak, ami ebben az üresfejű mega-gigasztároktól hemzsegő zenei életben (élet?) nagy erény. Mi több, erősíti a Zenébe (így, nagy betűvel!) vetett hitet.

Éppen ezért úgy gondolom, megbocsáthatók a Lélegzetnek ezek a zenei áthallások, s ha épp olyanunk van, akár még a zenei hagyománnyal való játszadozásnak is tekinthetők. Emlékeztek, azt mondtam, ez egy „hangulatlemez”. Hallgassuk is úgy, és hagyjuk, hogy hangulatunkban befolyásoljon! Rosszul nem járhatunk, ha így teszünk.

A Kutya Vacsorája: A szerelem hétszer, Front of House Kft., 2018 

Van a konceptalbumoknak valami diszkrét bája, amelyre vagy fogékony a zenehallgató, vagy nem. Nyilván ez azzal is összefüggésbe hozható, hogy mit várunk a zenétől – hosszú, elnyújtott orgazmust, vagy gyors, fantáziátlan beteljesülést. Aki az előbbire hajt, az inkább a nagylélegzetű, rejtett vagy kifejtett összefüggésrendszerre épülő lemezeket favorizálja (mint amilyen a cikkünk tárgyát képező korong is), míg az utóbbi (népesebb) tábor tagjai holnapra elfelejtik, hogy ma éppen mire rázták a seggüket. 

Persze előfordul az is, hogy egy-egy koncepcióalbum dalai slágerré „nemesülnek”, ezáltal eltávolodnak értelmezési keretüktől, ám a gondosan megkomponált „mondanivalós lemez” mára mégiscsak rétegműfajnak tekinthető, ergo készítői vagy a fanoknak kívánnak kedveskedni vele, vagy kockázatot vállalnak (ha még nincs jól kiépült rajongói bázisuk).

Aki ismeri Varga Livius exkluzív zenei laborját, A Kutya Vacsoráját, az tudja, hogy (1) ők fittyet hánynak a rizikóra, mert mindig azt és úgy játszanak, amit és ahogyan kedvük tartja, illetve (2) amit játszanak, az eleve jó, mert zeneileg cizellált, és szövegileg is ütőképes. Számomra mindig is ez volt a legszimpatikusabb bennük, hogy kompromisszummentes örömzenét csinálnak. Most, a harmadik nagylemezükön is – amely A szerelem hétszer címet viseli – ezt teszik, de még mielőtt elkezdeném ecsetelni, hogy ez milyen jó, célszerű egy percre elidőzni a témában (szerelem) rejlő, a korongon pedig szemmel látható és füllel hallható veszélyek felett. 

Sajnos az van, hogy ha a szerelemről szeretnénk bármit is mondani, urambocsá’ ha ezt az érzést új fénytörésben kívánjuk megmutatni, akkor előbb-utóbb kiderül, hogy tőlünk is csak remake-re futotta. (Persze nem egyszer előfordul, hogy a remake jobb, mint az eredeti.) A Kutya Vacsorája új albumát hallgatva is többször megkörnyékezett az az érzés, hogy már régebbről ismerősek ezek a dalok, és néha már-már mondtam is volna, hogy „ez pont olyan, mintha”… De nem mondtam.

Most sem szeretnék komolyabb komparatisztikai vizsgálódásokat folytatni, helyette a hasonlítgatás ingoványos talaján állva tennék néhány megállapítást, korántsem bántó szándékkal. Ami rögtön az elején szembetűnő volt az egyébként remekbeszabott borítón (Négyessy Nedda munkája), hogy mennyire hasonlít egy másik, (boldogult) alternatív zenekar lemezének borítójára. Lehetne egy betelefonálós játék feladványa is, hogy melyikére, de a technikai lehetőségeink szűkössége miatt inkább leírom: Kispál és a Borz: Velőrózsák. Mintha arról a bizonyos velőről röpült volna át a zöldlégy ide, nem? Abban egyetérthetünk, hogy a rovar mindkét esetben ellenpólus: a tisztasággal szemben a romlandóságot, romlottságot hivatott kifejezni. Úgy alkot párt a borítón lévő szívvel, mint a lemezen szereplő Hinta című dal első és második része egymással. Erre még visszatérek.

Kispál és a Borz-analógiával még egy esetben találkozhatunk, jelesül az Ízbomlás című szerzeményt hallgatva. Túlmagyarázásnak tűnhet, de nekem már az első meghallgatásnál beugrott a De szeretnék című Lovasi-szöveg, amely az Ízbomláshoz hasonlóan választja le a cselekvést/történést a cselekvőről, ezáltal tárgyiasítva azt. Ám ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg, hogy mire is megy ki ennél a dalnál a játék! Egyáltalán határozzuk meg, hogy ki a cselekvő. Nem más, mint az album címében is szereplő szerelem. A dal akár egy vázlatos definíció (vagy recept) sorakoztatja egymás után azokat a mozzanatokat (hozzávalókat), amelyek előidézik (amelyekből kifőzhetjük) ezt az érzést. A főzés hasonlatot ugyan zárójelbe helyeztem, mégis abszolút relevánsnak tűnik, főleg ha megnézzük a dalszöveg második versszakában szereplő „növénykonyha-képet” („Fényfestés, áttetszés, / napsugárral metszés, / pigmenttől elszállás, / hallgató színvallás.”).

Az ébredező szerelem tanúdala után egy olyan szám következik, amely már a kiteljesült, ámde aránytalanul viszonzott érzést ragadja meg. Számomra ez volt az album egyik legizgalmasabb szerzeménye. Egyrészt a kétosztatúsága miatt, amelyre a korábbi bekezdések egyikében már utaltam, de még inkább megfogott a dinamizmusa, amely a tudatos (vagy tudattalan) időmértékes szerkesztettségnek köszönhető. Összességében azt lehet mondani, hogy olyan ez a dal, mint egy Petőfi-vers, a puritánnak ható artikulációból olyan elegánsan bomlanak ki a távlatok, mint teszem azt a Szeptember végén című klasszikus esetében. Ugyanakkor igaza van annak a hallgatónak is, aki a dal hivatalos videója alatti hozzászólásában Weöres Sándor Bóbitáját említi. Sőt, ő áll a legközelebb az igazsághoz! Mert ha jobban megfigyeljük ezt a szöveget, rájöhetünk arra, hogy benne jól megírt, vagy kevésbé sikerült hexameterek követik egymást. Figyeljétek csak:

Ezért pedig egy csillagos ötös illeti a szövegíró Varga Liviust – vagy hát illetné, ha olyan helyzetben lennék, hogy osztályozhatnám. (Bízzunk abban, hogy egyszer majd díjazzák őt ezért.)

A lemez soron következő szerzeménye, az Éji vadász akár egy rockopera betétdalaként is elképzelhető, hiszen zenei szempontból könnyed, kiszámítható, úgy gurul a dalszöveg alá, akár egy hálás, puha szőnyeg. Jól is van ez így, mert itt tényleg a szövegen a hangsúly: a kelleténél nagyobbra hizlalt önképpel rendelkező, fiatal „hódító Vilmosok” dala ez, azoké a tacskóké (csak, hogy stílszerűen egy kutyametaforával éljek), akik még nem eshettek magasabbról pofára, hiszen nem adatott meg nekik a szárnyalás lehetősége. De ahogy mondani szokás: ami késik, nem múlik. Előbb-utóbb mindenkit megtalálnak azok a bizonyos zöld szemek, amelyekről a következő dal szól, előbb vagy utóbb mindenkit megkörnyékez a kétely, egyre szivárog, mint valami ártalmatlannak tűnő, áttetsző sav, hogy azután fájdalmas sóhajban nyerjen hangalakot: „vajon most kit ölel?”

Egy szó, mint száz: a Zöld szemek is egy jól sikerült alkotás. Nemcsak a szövege miatt („Virágokat neveltünk, / én kéjjel tapostam szét. / Ő sóhajtott és így szólt, / miénk még a rét.”), hanem azért is, ahogyan megszólal. Egyébként a teljes lemezre igaz, hogy kiválóra sikeredett a mastering. Vastag Gábor (Vasti) számos egyéb érdeme mellett azt is mindenképp meg kell említeni, hogy kíméletlenül jó munkát végzett e téren. Ilyen csont nélküli, tiszta blues hangzást utoljára talán B.B. King Deuces Wild című lemezén hallottam. 

A korábban említett remake-érzés az Abszolút című szerelem-variáció hallgatása közben is megkörnyékezett. Bár a dalban szerepel a „fegyvertelen vadász” – amely bizonyos szempontból az Éji vadász ellenpólusa –, de nem emiatt, sokkal inkább a zenei koncepció hatására idéződött fel bennem a Hobo Blues Band-féle Vadászat című lemez egyik darabja, A vadászok gyülekezője. Ezzel együtt izgalmas ez a track, főként azok számára, akik szeretik a himnikus halálokat.

A Hurok című dalhoz érve – amely nyilván sokaknak épp a bárdolatlan szövegéért fog tetszeni – gondolkodtam el először azon, hogy a lemez valójában mennyire cizellált, mennyire elüt ez a szám a többitől. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy mekkora lehetőségeket rejt magában ez a dal, és ezeket a ziccereket mennyire nem sikerült kiaknázni. Persze szigorúan a szöveg szintjén, mert zeneileg rendkívül izgalmas darabról van szó. Igazából elfogadható lenne a kurvázás úgy, mint a szerelem egyik arca, de a dal mögül hiányzik az a gazdag kulturális háttér, ami az iparszerű tevékenység és az „érzések legnemesebbike” közötti rokonságért szavatol. Persze, ettől még egy valamirevaló kutyavacsorája-koncerten jól meg lehet pörgetni a lyányokat erre a nótára. A hiányérzet luxusa legfeljebb megmarad a kritikusoknak.

Ők is csak ideig-óráig érezhetik, mert ez a lemez sokféle igényre ad adekvát válaszokat. Aki meghallgatja, jól jár vele. A magam részéről örülök annak, hogy az utóbbi időben sok, A szerelem hétszerhez hasonló, jól átgondolt, értő módon megszerkesztett lemez jelent meg, csak meg ne szakadjon ez a sor! A Kutya Vacsorájának pedig hajrá!