Nevezd ahogy akarod

Egy történet újszülötteknek. Hallgatom Halász Juditot és Kovács Patríciát, ahogy egy beszélgetésben a pályájukról beszélnek, a két "budai úrilányt", aki gyönyörűen tud megfogni egy teás csészét, de proliasszony szerepekről álmodik, amit soha nem osztanak rájuk :) Két egymást szerető pályatárs.

Halász Jutka mesél a Vígszínház daliás éveiről, Várkonyiról, aki azokban az időkben akkora ikon volt, ami manapság szinte elképzelhetetlen. Megemlít egy esetet, mikor hívták a Nemzeti Színházba, és valakitől hallotta, hogy öt évenként érdemes társulatot cserélni egy fiatal színésznek, hogy gazdagabb, érettebb legyen a pályája a különféle munkatapasztalatok, más-más rendezők által, de ő annyira imádott a Vígban lenni, olyan jó színész gárda gyűlt ott össze akkor, hogy maradni akart, de a vezérhangya mégis hangoskodott a fülében, úgyhogy bement Várkonyihoz (aki a főiskolán anno osztályfőnöke is volt) azzal a kérdéssel, hogy "nem kellene nekem innen elmenni ?" A történet szerint Várkonyi feje paprikavörös lett, kirohant Judit munkakönyvéért, az asztalra vágta, és azt dörögte: majd elmész, ha lejárt a szerződésed. Ezután felhívta a Nemzeti Színház akkori igazgatóját, Marton Endrét, és azt mondta neki: ha megpróbálod elcsalogatni a színészeimet, akkor én csak odaállok a színházad elé, füttyentek egyet, és kiürül a Nemzeti.

Akkoriban a Nemzetiben gyülekeztek a "komoly" színészek, oda szakmai presztízs volt bekerülni. A Víg viszont valami olyan üde, lázadó szellemiséget képviselt, hogy a vasfüggöny korszakában minden fiatal színész álma az volt, hogy oda szerződhessen.

Hallok mostani fiatalokat fanyalogni a Képzelt riporton, de azt ma már elképzelni sem tudják, mit jelentett akkoriban egyáltalán egy amerikai témájú darab egy színházban, hogy a Woodstock-fílingről eshet szó, kábítószerekről (ringasd el magad), hogy elhangozhat olyan szövegrész Eszter keresése közben, hogy "erőszakot követnek el rajta" vagy "szájába nyomják az első marihuána cigarettát, vagy májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől"... hogy rockzene betétek vannak, egyáltalán hogy megszülethet egy magyar musical. Arculcsapása volt ez akkor a puha diktatúrának, légy a levesben, kavics a cipőben, tüske a köröm alatt. És mindezt legálisan, szinte tüntetőleg az ország legnépszerűbb színházában. Egy ilyen színdarabra beülni is lázadás volt. És besötétített szobákban, a földön ülve a lemezjátszón pörgő bakelittal együtt lehetett üvöltve énekelni a cimborákkal, hogy MENNI KÉNE.

Más korszellem volt. Várkonyi történelmi filmjeinek nézettsége és kedveltsége az egekben (én sem olvastam el a Kőszívűt, hanem megnéztem a filmet), egy hihetetlenül tehetséges színész nemzedék a színházában, és mindez alig pár száz méternyire az Országháztól. Mintha a felcsúti stadion közepén létesítenének egy kutyaillemhelyet.

Hogy ezt most itt miért? Kordokumentum. Akkor még azt hittük, a nyugat maga a kánaán, valami távoli, megfoghatatlan, elérhetetlen ígéretföld, ahol bármit és mindent szabad. Igen, ebben van azért egy kis fájó nosztalgia is egy olyan évtized után, amikor volt a diktatúra, meg voltunk mi magyarok, a nép így együtt, összekacsintva, mert mindenki tudta, hogy tudjuk, hogy a többiek is tudják, és ismerik az összes rejtett szimbólumot a dalszövegekben.

És nem volt kétféle nép, mint manapság.

Itt van hozzá a nyomtatvány!

1956 Ferrari 410 Superamerica Series II Scaglietti