Hat hónap telt el és azért szoktunk beszélni. Bár ez most nagyon más volt mint a korábbiak. Szakítottunk, elköltöztünk, kifizettük egymást, és egy részünk meghalt. Mást akarunk, picit máshogyan, úgyhogy muszáj.
Persze beszélünk azóta is, 7 év nagy idő. Egymás legjobb barátai vagyunk és igencsak megcsappant a szociális háló. Van ebben valami természetszerű, nem csak a külföldre költözés miatt, hanem más életszakaszok, például családalapítások miatt. Eltűnik a barátok zöme harminc körül. Persze mindig vannak igéretek, de ezek ígéretek maradnak. Az itteni pár barát közül három költözött el az elmúlt másfél évben. Ausztria, Németország, Svédország, Magyarország.
Mi pedig néha azért beszélünk, hétvégék, kirándulások, ki hogyan tovább. "Nálam maradt ez vagy az", "segíts ebben te jobban tudod" vagy "nincs e kedved mindig is el akartunk menni". Most hogy Vágó úr megállította a zenét, a jó dolgok jobbak lettek, a kevésbé jók meg eltűntek. Nincs nyomás, nincs feladat, nincsenek szabályok. Nem kell jól csinálni, mert már nincs mit. Úgyhogy gyereknevekről beszélgetünk, meg hogy milyen jó szülők lennénk. Én tudom, és nem emiatt nem lesz gyerek soha, se vele, se senkivel. Persze ezeket már megbeszéltük milliószor. De most gyereknevek. Hát akkor gyereknevek.
Ő most éppen dolgozik, be kellett ugrani online, én meg ülök egy padon valahol Wales közepén egy településen aminek a nevét nem tudom kimondani és kurvára nem tudom mit és hogyan kellene. Nem a szokásos szomorú melankólia vagy elveszett szorongás, csak pusztán üresség.
Természetes, hogy beszélünk, mi ismerjük a legjobban egymást mindenki közül. Nincs köztünk keserűség vagy elidegenedés, csupán szeretet amivel egyikünk sem tud mit kezdeni. Sem megfojtani, sem levegőt adni neki. Fuldoklunk, de együtt fuldoklunk. Nem úgy mint a BoJackben, de majdnem. Én viszont nem tudom hogyan tovább. Ő sem.
Viszont bárhogyan is lesz, beszélni, valószínűleg mindig is fogunk. Végülis miért ne beszélnénk? Pont mi.
titsay
tangentwithtanner
gummygunk
areudirty
