Untitled

Hanem a cigarettákra, amikből soha nem szívok boltit, mert azok nem fájnak eléggé.

A kezeimre, amiket addig szorítok ökölbe, míg a körmeim a tenyereim húsába nem vágnak.

A szám belsejére, amit vérzésig rágok.

A becsmérlő szavakra, amiket bárkitől elfogadok.

A szavakra, amelyekkel önmagamat húzom le a mélybe.

A terápiára, amit már tíz éve tagadok meg önmagamtól makacsul.

A maró gondolatokra, amiket képtelen vagyok elengedni.

A kiáltásokra, amiket még mindig hagyok a mellkasomban feszíteni.

Azokra a dolgokra gondolok, amiket minden nap megteszek, így váltak már a számomra is teljesen hétköznapivá.

Azokra a dolgokra, amik már annyira a részemmé váltak, hogy észre sem veszem őket.

Nem a szomorúság,mert az idő múlva,elhalványodik.

A depresszió egy folytogató,megmagyarázhatatlan érzés.

Amikor már magad sem tudod,mi a baj.

Folyamatosan szoronsz,kialvatlan vagy,pedig az éjszakát át aludtad.

Folyamatosan rettegsz, félsz mindentől, s már magadnak sem tudod elmondani a fájdalmaid.

A depresszió,évekig is tarthat,felemészthet.

Folyamatosan azt érzed nem vagy elég jó,bezárkozol lelkileg,nem mész sehová,nem társalogsz senkivel.

Befeszült vagy a családod,barátaid,ismerőseid között.

Félsz a megnyílvánulástól,félsz kiadni az érzéseid,szűknek érzel mindent,s minden fekete fehér.

Nem tudod,hol vagy,ha jó emberek között is vagy,feszengsz.

Rettegsz a szavaktól,az újabb napoktól,a reggeltől.

A múlton rágodsz,az embereken akik elhagytak,csak a hibáidat kergeted újra meg újra.

Nem találsz már szépet a napokban,amik elsuhannak melletted.

Magadba zuhansz,és nem találod a kiutat.

Talán ez a legmagányosabb érzés a földön.