Útilapu Hálózat

2012.01.04-2012.01.13

“Invisible acting for visible changes” volt a címe és egyben a koncepciója annak a tréningnek, amin magyarként másodmagammal vettem részt az év elején (2012.01.04-2012.01.13). A program helyszíne a Berlin mellett fekvő Potsdamban volt, ahol a német partner biztosított számunkra egy olyan hostelt, ahol minden adott volt a feladatunk teljesítésére. Az egyik épületszárnyban volt a szállásunk és az ebédlő, és amint átsétáltunk a kis belső udvaron keresztül a másik szárnyba, máris elénk tárultak azok a termek, ahol az előadások és a gyakorlatok folytak.  Ahogy a cím (“Invisible acting for visible changes”=láthatatlan színházi játék látható változásokért) is mutatja, a tréningünk eléggé összetett volt, mivel először a láthatatlan színházzal, mint műfajjal kellett megismerkednünk, mert ez volt a későbbiekben a módszer, amivel megpróbáltuk láttatni  a diszkrimináció különböző fajtáit. Persze nem egyből ezzel kezdtünk, hanem szépen lépésről lépésre haladtunk. Az első naptól fogva mindig volt egy energizer a foglalkozások elején, hogy mindenki készen álljon az információk befogadására, és, hogy kicsit össze/felrázódjon a csapat. Körülbelül húszan voltunk, úgyhogy szükség volt erre a gyakorlatra, hogy mindenki ráhangolódjon az adott napi programra. A kezdetekben délelőtt mindig valamilyen elmélet volt: a színházról, a diszkriminációról, vagy a különböző nemzetek kisebbségi helyzetéről. Délután voltak a gyakorlatiasabb jellegű feladatok, akkor ismerkedtünk meg a színjátszás (nagyon) alapjaival. Különböző érzéseket kellett kihoznunk magunkból (szomorúság, düh, boldogság,…) kollektívan, párban és egyenként is. A színházra való ráhangolódást segítette az MB (mind and body) training, aminek a lényege, hogy a testet és a szellemet is előkészítse a munkára. Ezután sokat tanultunk a brazil Augusto Boalról, aki gyakorlatilag a láthatatlan színház kitalálója. Ennek a férfinek van egy könyve, amiben színházi gyakorlatokat ír le mind színészeknek mind amatőr színjátszóknak. Ebből a műből mutattak nekünk is néhány feladatot, amit meg kellett csinálnunk. Megnéztük egyik este a Noviembre című spanyol fals dokumentumfilmet, ami példát statuált a láthatatlan színházra, aminek az a lényege, hogy a helyszín bármi lehet, csak ne a színház legyen, és a közönség ne tudja, hogy éppen egy színjátékban részesül. A látottaknak olyan indirekt és intenzív hatást kell hordozniuk, hogy a “néző” gondolkodásra kényszerüljön, és esetleg rádöbbenjen valamire, ami a látható változások forrása lehet.

Miután ráhangolódtunk a láthatatlan színházra, mind elméletben mind gyakorlatban, elkezdtünk kisebb csoportokat alkotva különféle jeleneteket kitalálni (a diszkrimináció fogalmi körén belül), előadni, majd közösen megvitattuk a látottakat. Az utolsó két napon azzal foglalkoztunk, hogy három csapatra osztódva elő tudjunk adni egy-egy hosszabb szimulációt. Szerencsére minden csapatnak sikerült megoldania a feladatot.

Örülök, hogy részt vehettem ezen a tréningen, mert sokat tanultam úgy általában a színjátszásról, és megismerkedhettem a színjátszás eme Magyarországon még kevéssé ismert formájával. Az is hasznos volt, hogy hallottam, milyen más országokban a kisebbségi kérdés.. Különösen érdekes volt bukaresti lányokkal beszélgetni az erdélyi helyzetről.

Összességében ajánlanám a kapcsolattartást a Mostar Friedensprojekt-tel, mert nagyon jól volt megszervezve ez a tréning, kiváló helyszínt és végtelenül ügyes trénert talált a projekt megvalósítója. Véleményem szerint mindenki sokat profitált ebből a programból.

2011-14-21 october

  In october our volunteers took part on an exchange in Bulgaria. The name of the project was „Come on, come on! A little more action!” It was about active citizenhip. To make the youth people more active. And give them chances and skills to make an own project. Which could be training, exchange, small camp or local initiative in their area.

The youth people were from 6 different countries. Malta, Romania, Bulgaria, Türkey, Latvia, Hungary. The place was in a small village not far from a bigger city int he central of Bulgaria, called Stara Zagora.

It was only one week but full with programs. We had every night different cultural nights. The days were well organized, we gone also for a little trip int he neighborhood. The first three days were group buildings, the last three were the work. Between the one day we’ve been to travel to a nice church. At the last three days we had volunteer day with disabled and orphan children. We gave them small presents and we played and singed and paint and made music with them.

Let me show you come pictures about the sessions:

Türkish cultural night: 

Study part about intercultural learning: 

   Volunteer day with the orphan and disabled children:

  Hungarian cultural night: 

Work in small groups, to make our own project: 

Boldog karácsonyt és még annál is boldogabb újévet kíván mindenkinek az Útilapu!

„Ebben a házban nincs zuhanyzó… csak jacuzzik vannak.” Így kezdődött az egyhetes, önkéntes managementről szóló tréningünk Novi Sadban/Újvidéken, a Vajdaság fővárosában. Ugyan a kezdeti lelkesedésünk a jacuzzikkal kapcsolatban hamar elmúlt, mikor az egyik fő csővezeték eltört, és egész héten nem volt víznyomás, ami miatt a fürdés szinte luxusnak számított, ám a színes társaság, a szervezők hozzáértése és az egész héten át tartó jó hangulat hamar elfeledtette velünk ezt a kis kellemetlenséget. 

Darko Sarič ex-maffia tag elkobzott házában átélhettük, milyen is lehet a Big Brotherben szerepelni (kamerák nélkül ugyan, legalábbis remélhetőleg  ). Tíz különböző nemzetiségű résztvevő dolgozott egy héten keresztül azon, hogy összerakjon egy kézikönyvet non-profit szervezetek számára, amellyel remélhetőleg hatékonyabbá tehetik önkénteseik irányítását. Húszan összezárva egy luxusvillába hamar egységes csoporttá váltunk, és könnyen ment a munka. 

A csoportunk nagyon vegyes volt, tapasztalat és életkor tekintetében egyaránt. Voltak egészen kezdők (pl. mi), és olyanok is, akik már rengeteg projektben részt vettek. Legidősebb résztvevőnk 65 éves volt, 20 éve végez önkéntes munkát, legutoljára akkor járt Szerbiában, amikor az még Jugoszlávia része volt, épp élelmiszersegélyt szállítottak Irakba. Mire visszajött, Jugoszlávia felbomlott. Olyan is volt, akit max. 28 évesnek néztem, és kiderült, hogy 40. A hét folyamán a korhatárok azonban eltűntek, hiszen lélekben mindenki huszonéves volt. 

Egyszóval tényleg vegyes társaság voltunk, így érdekes beszélgetések (és néha viták) kerekedtek például arról, a non-profit szervezeteknek együtt kell-e működniük a kormánnyal, vagy létezik-e kényszerített önkéntes munka (= ha pl régebben valaki katonai szolgálat helyett „önkéntesen” közösségi munkát végzett, az önkéntességnek tekinthető-e). Volt szó az önkéntesség fogalmáról, egy kis elméleti kitekintőt kaptunk a motivációról, a képzés további részében pedig gyakorlatiasabb témákkal foglalkoztunk, mint pl. a szervezetek hogyan írjanak jó projektismertetőt, milyen szempontokat kell figyelembe venni a jelentkezők kiválasztásánál, ill. hogyan lehet rávenni az önkénteseket arra, hogy egyetlen tábor után ne hagyják ott a szervezetet, hanem kapcsolódjanak be egyéb munkákba is. A képzés végére elkészítettünk egy gyakorlati útmutatót, amely tanácsokat és tippeket ad szervezeteknek a fentebbi témákban.

Nekem, kezdő önkéntes számára nagyon nagy élményt jelentett olyanok tapasztalatait hallgatni, akik már régóta a „szakmában” vannak. A tréningen tanultak alapján pedig el kell mondanom, dicséret illeti az Útilaput, az önkéntesek megtartására kiváló stratégia rögtön elküldeni őket egy ilyen tréningre, azt hiszem, mindhármunk számára nagy löketet adott ez az egy hét, alig várjuk, hogy mást is csinálhassunk. 

Számomra a tábor egyik legnagyobb meglepetését a már említett 65 éves résztvevő jelentette. Azt hittem, kicsit kívülálló lesz a sok fiatal között, ám ez egyáltalán nem így történt – sőt, sokszor pont az ő történeteit hallgattuk a legfigyelmesebben, tátott szájú ovisok módjára. Így, ha egyetlen konklúziót kell választanom a tréningről, akkor az a következő (mert ugye ez itt a reklám helye): az önkénteskedés fiatalít!!

Eszti

Az őszi találkozó után elhatároztam, hogy nekem is részt kell vennem egy trainingen. A lehetőség adódott is. Szerbia. A válasz a szervezők részéről kicsit későn érkezett, mindössze pár nappal az indulás előtt, így hát másra nem is maradt idő mint gyors találkozás a többiekkel,  egyeztetés hogy ki mit is hoz és már ülünk is a vonaton hárman, útban Új vidékre.

Általában akik közelről jönnek azok érkeznek a legkésőbb így volt ez velünk is, már szinte mindenki ott volt mikor megérkeztünk. Még az olaszok és finnek is. Gyors körül pillantás. Megakad a szemem egy idős nénin. „Biztos valaki innen a házból” gondolom. Bemutatkozás. Finnországból jött egy másik lánnyal együtt.  „ Ez a lány elhozta a nagymamáját?”. De nem. Kiderül a repülőtéren látták egymást először. Az elkövetkező napokban mindenki tátott szájjal hallgatja a történeteit, arról hogy merre járt, miket csinált. Bejárta a fél világot önkéntesként , meséli elment Irakig autóval, Romániában gyermek otthonokban dolgozott, három hónapig lakott menekült táborban menekültekkel amikor azok segítséget kértek tőle. És mindezt úgy adja elő, hogy volt aki el is sírja magát. Persze a fiúk nem. Ők kemények  .

A szállást Mr. Šarić szolgáltatta, önszántán kívül. Szerbiában mindenki ismeri a nevét apró fehér portékájának köszönhetően, amit meglehetősen drágán árult a helyiek körében. Később mikor a rendőrség megelégelte a ténykedését menekülni kényszerült hátrahagyva házait. Az állam ezeket elkobozta és jótékony célra különböző szervezetek rendelkezésére bocsátotta. Mi csak a vendégházban lakhattunk, ami három szintes volt és minden hálószobához külön jakuzzi...

Megérkezés utáni nap pár névtanulós, ismerkedős játék után kezdődött a program. Nagy élmény volt a képzés módja. Tapasztaltabb tréningezők már biztosan hozzászoktak, de nekem nagyon tetszett a játékokon, és egymás élményeiből, tapasztalataiból való tanulás. És tapasztalat volt bőven. Mint később megtudtuk az átlagéletkor 28-30 év körül volt, sok-sok táborral, munkával, trainingel a résztvevők háta mögött.  Így hát volt bőven tanulnivalónk tőlük.

 De hogy mit is csináltunk ott? 

Röviden Önkéntesek koordinálásáról tanultunk, beszélgettünk. 

Hosszabban megbeszéltük hogyan kell jó, és találó job discriptiont írni. Hogyan lehet a legalkalmasabb önkéntest kiválasztani a szervezetünk számára, támogatni, segíteni őket munkájuk során. Szóba került a motiváció, ki miért kezdett el önkénteskedni. Ez mindenkinél más volt, de abban egyet értettünk hogy megtartása nagyon fontos, és hogy ehhez a fejlődési lehetőség, a változatos projectek nagyban hozzájárulnak. Ezek a dolgok segítenek megtartani az önkénteseket, hogy később is aktívak maradjanak.

A keményen átdolgozott napok után jött a pihenés esténként. Egy nagyon vidám társaság gyűlt össze így a programok mindig jó hangulatban teltek. Tartottunk  International night-ot ahol mindenki bemutatta az országát, és pár nevezetességet amit onnan hozott. Több estét közösen töltöttünk a városban.  Utolsó nap még Belgrádra is maradt idő.

Egy nappal tovább maradtam és így az utolsó estét, egy a nyári táboromban szerzett barátomnál tölthettem. Ez jól mutatja hogy az ilyen programoknak egy nagy előnye hogy egy idő után bárhova megy az ember mindenhol lesznek barátai, és így egész Európában, sőt akár az egész világban otthon érezheti magát .

(Szerbia, Újvidék, 2011.10.28-11.04.) 

Beszámolómat azzal kell kezdenem, hogy ez volt az első önkéntes táborom, így a továbbképzés témája mellett számtalan új élmény ért. Ezek az élmények szinte kivétel nélkül pozitívak voltak. 

Amikor jelentkeztem a szemináriumra elsődleges motivációm - angoltudásom fejlesztése mellett - az volt, hogy megismerkedjem az önkéntes mozgalommal, s olyan "menedzseri" ismeretekre tehessek szert, amit reményeim szerint hasznosítani tudok a jövőben akár az Útilapuban, akár másutt. Úgy érzem ezek az elvárásaim teljesültek. Először a mozgalommal kapcsolatos benyomásaim leírásával kezdeném, hogy a második részben rákanyarodhassam a táborban tanultakra. Végül pedig a tábor szervezésével való észrevételeimet foglalnám röviden össze. 

Szerettem volna általános benyomást szerezni az SCI és más önkéntes programokról. A táborban nem csak rengeteg hasznos információt szereztem be ezekkel kapcsolatban, hanem úgy érzem az számos olyan az önkénteseket mozgató mélyebb emberi motivációt és érzelmet is sikerült megértenem, amelyekre előzetesen talán nem is számítottam. Mivel nem "sokat próbált" önkéntesként érkeztem oda, (a tábor egyik résztvevője például egy 53 éves finn néni volt, aki számos élménye, tapasztalata megosztásával is hozzáadta tudását a trénighez), ennek ellenére senki nem csinált ebből problémát, sőt mindenben a segítségemre volt mindenki. Úgy vélem sokat kaptam a nyitottságuktól, s ez segített abban, hogy én is nyitott legyek feléjük, sok mindent megtanuljak a mások iránti tolerancia finomságairól, annak ellenére, hogy alapvetően toleránsnak tartom magam. Úgy érzem a tábor résztvevőinek tőlem is sikerült kapniuk valamit, s ez elégedettséggel tölt el. 

A tréningen résszint sikerült átlátnom az önkéntes szervezetek működését, hogy milyen egységekre oszlik egy szervezet s azoknak mi a feladatok, ill. az egyes önkénteseknek hol a helye ebben, ki mit vállalhat képességei szerint. Sikerült elsajátítanom, hogy hogyan kell kiírni egy új állást a szervezeten belül, milyen kritériumokat kell támasztani, majd a jelentkezők közül hogyan kell választani, hogyan kell eligazítani, menedzselni az állásra érkező új tagot. Ezeket az ismereteket tágabbra kiterjesztve is kiterjesztettem: sikerült néhány konfliktus kezelési lehetőséget elsajátítanom, ill. hogy miként motiválhatom egy-egy feladat kapcsán az önkénteseket akár a szervezet helyinél, akár egy tábor keretében. Az önkéntesek foglalkoztatását, a tőlük elvárható kötelezettségekkel kapcsolatos etikai kérdésekkel is meg ismerkedtem: pl. milyen jogok és kötelességek listát szoktak az önkéntes szervezetek megszabni. 

A trénerek felkészültek voltak, szerintem jól bár az is igaz, kicsit egykedvűem tartották a foglalkozásokat. A szervezéssel is elégedett voltam, a szállás, kiszolgálás első osztályú volt, a szabadidős programok megszervezése flott volt. Egyedül az étel volt kifogásolható, legalábbis engem zavart, hogy junk food jellege volt. Ettől függetlenül meglehetett enni és sosem éheztünk :) --- Vég András 

Ebben az évben szervezek először tábort itthon, Csobánkán, így be kell vallanom, minden izgalom ellenére vannak félelmeim az üggyel kapcsolatban. Azt gondoltam, hogy ezt csökkenthetem, ha elmegyek egy táborvezető képzésre, és Luca segítségével sikerült is rábukkanni egy megfelelőnek tűnőre a németországi Wustrowban.

Először is el kell mondanom, hogy habár valószínűleg az emberek nagy része még életében nem hallott Wustrowból, nem is egy van belőle, hanem három! Hetekig azt hittem, hogy a Balti tengerhez megyek, amíg meg nem érkezett az infosheet, és ki nem derült, hogy egy másikba. Így végül én sikeresen a jó Wustrowba érkeztem, persze volt olyan is, aki nem volt ilyen szerencsés (bizony, volt aki elmesélje nekünk milyen szép hely is a másik Wustrow).

Itt találkoztam a 18 másik résztvevővel és két trénerünkkel, Matteoval Olaszországból és Georggal Németországból. A tréning témája alapvetően az erőszakmentes kommunikáció és a béke volt, amit nagyon jól sikerült összeépíteni a táborvezető képzéssel. Már az első napon kerekedett egy békés vita arról, hogy szükségünk van-e agendára, azaz tudnunk kell-e feltétlenül a tréning pontos menetét. A csapat végül úgy döntött, hogy rábízzuk magunkat a trénerek hozzáértésére, és a spontaneitás varázsára, és a tábor jelszava így a „no agenda” lett. És milyen jó, hogy így történt, mert valahogy ez mindenkiben megnyitott egy kaput, hogy bedobja, amije van, legyen az játék, energizer, vagy valamilyen tapasztalat, feladat, úgyhogy a „no agenda” nagyon pozitív értelmet kapott ezekben a napokban, és visszatekintve a tréning menetére, semmi olyan témát nem hagytunk ki, amiről az első nap beszéltünk! Így volt szó az erőszakmentes kommunikációról, az első táborról, amit Pierre Ceresole szervezett Esnes-ben (és amiről egy kedves study part-nak beillő szerepjátékot is hoztam, amit szívesen megosztok bárkivel :) ), a „NO MORE WAR” mozgalomról és munkacsoportról az SCI-ban, a „theater of the opressed”-ről, a jövő évi Peace Caravanról, általános táborvezetői  feladatokról (infosheetről, időbeosztásról, agendáról, konfliktuskezelésről), identitásról, nemi kérdésekről, szóval elég színes volt a paletta. Emellett abban a „szerencsés” helyzetben voltunk, hogy ottlétünk alatt tört ki Görögországban és Spanyolországban az a mozgalom, amit most Greek Revolution-nek, és a május 15-ei dátumra utalva M15-nek neveznek. Ebben a spontán alakult értekezésben aktualitás szinten esett szó mindarról, amiről addig csak elméletben beszéltünk: lehetséges a konfliktuskezelés erőszakmentes úton? El lehet érni a tömeg erejével dolgokat anélkül, hogy az erőszakhoz vezessen bármelyik fél részéről is? Ebben a témában sor került egy olyan feladatra is, amelyben szimuláltuk a rendőrök és tüntetők harcát, és amiben hősiesen egy hatalmas kék foltot szereztem, de nem kell megijedni, alapvetően az SCI legbékésebb emberei között történt ez a műharc, úgyhogy utána nem győztük egymást kiengesztelni az akaratlan bántalmazásért. Azt hiszem, hogy a feladat során kis csapatunk, ha lehet, még erősebbé vált, mert olyan összetartó kis társaság lettünk a végére, hogy a búcsúzás- valószínűleg életem leghosszabbja- nagyon nehéz volt! Néhányan még maradtunk egy pár napot Berlinben (ami egyébként hihetetlenül jó volt), hatan couchsurfingeltünk egy helyen (igaz, hogy öten egy ágyban aludtunk, de ilyen sok jó ember tényleg elfér egy kicsi helyen!) és minden egyes nap elbúcsúztunk valakitől, énekléssel, béna tánccal, órákig tartó tömegöleléssel, úgyhogy fájdalmas, de fantasztikus 3 napot töltöttünk a fővárosban.

Úgyhogy köszönöm ismét, Útilapu, hogy ilyen jó élményben lehetett részem, és köszönöm Luca a sok lehetőséget, meg a szervezést! Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat kaptam ebben az egy hétben, és nem csak információkat, és tudásalapot, amit minden bizonnyal fel tudok majd használni Csobánkán, hanem motivációt a táborhoz, bátorságot, hogy ne féljek tőle, kicsi önbizalmat is, és persze sok új élményt és hihetetlen barátot, akiket alig várom, hogy újra lássak augusztus végén az utótalálkozón Horvátországban. Úgyhogy mindenkit, aki még nem volt ilyenen, csak bíztatni tudok, hogy menjen, mert ha csak fele ennyi jó élménnyel zárul, mint az enyém, már nem panaszkodhat!

A szigetcsoport hét szigetből áll, Afrika partjaitól 125-200 km-re található az északi szélesség 27. és 30. foka között. Tenerife (=hófehér magas hegy), ahogy a többi sziget is, komoly vulkáni tevékenységnek köszönheti létrejöttét, ami a szigeten most is mindenre hatással van. Mielőtt elutaztam, igyekeztem jól felkészülni földrajzból, mert sejtettem, hogy nagyon szuper lesz az egész. Az táborban végig tavaszias időjárás volt a jellemző, kivéve a sziget közepén a vulkáni kráterben. Ott nem valószínű, hogy egy csepp eső is fog esni valaha. Tenerifén teljesen egyedi és gyönyörű természet található. Még az útszéli gaz is valami pompás növény. Végig el voltam varázsolva, különösen azért, mert imádok kirándulni, és szerencsére sok lehetőségünk volt – bejártuk az egész szigetet: tömegközlekedéssel, busszal, kocsival, gyalog, úszva és hajóval. Sőt még a repülőről is jól rá lehetett pillantani a tájra. Szóval minden feltétel adott volt, hogy egy jó csapat kovácsolódjon össze, és tanuljunk egymástól. 

A spanyol DeAmicita (NGO) szervezte a képzést. A szállás menedékházakban volt, 12 ágyas szobákban aludtunk. Kellett egy kis találékonyság első nap, hogy eljussunk a tábor első helyszínére, két buszra plusz egy kocsira volt szükségünk a célig, mert nem járnak valami gyakran a Gua-Guák (buszok). Angol volt a tábor nyelve, de jó sok más nyelvet is hallhattunk: Bulgária 5, Franciaország 5, Szlovákia 5, Magyarország 4, Portugália 3, Spanyolország pedig 2 fővel vett részt. A DeAmicitától 4-en voltak, közülük volt a két táborvezető. Nemsokkal a tábor kezdete előtt változás volt a táborvezetők személyét illetően. Ezért igencsak izgalmas volt az első néhány nap, mi is segítettünk az ötleteinkkel nekik, hogy mit melyik nap csináljunk.

Mindenki hozott vagy valamilyen témáról prezentációt, vagy játékokat (én ezt választottam). Minden nap előadtak néhányan, meghallgattuk egymást. A topikok alapvetően az aktív állampolgárság és a környezeti tudatosság köré csoportosultak. Sokat játszottunk, és új játékokat tanultunk. Összekeveredve alkottunk csapatokat. A főzést és a reggeli előkészítést is így oldottuk meg. Szerintem nagyon fontos, hogy egy táborban közös legyen a kajálás előkészítése is, mert az nagyon össze tudja hozni a társaságot, jól is működött. : ) 

Az első szállásunk Las Portelasban volt, az El Bolico szálláson. Remek hely volt a csapatjátékokhoz. A szabadidőnkben sokat sétáltunk, egyik nap elmentünk Mascába, egy elzárt kis falucskába (alsó bal oldali kép). Onnan sétáltunk le nagy sziklákon a tengerpartra, 4 óra volt az út. A tengerparton fürödtünk, aztán elhajóztunk Los Gigantes hatalmas sziklái mellett (alsó jobb oldali kép). Közben még delfineket is láttunk a parttól távolabb. A teliholdas éjszakán a vállalkozó szelleműek elindultak kirándulni. 

A szálláshoz közeli hegyekbe mentünk, gyönyörű kilátás volt a tengerre, a távolabbi városokra és egy másik szigetre is.

Meglátogattuk a Teide Nemzeti Parkot (alsó kép). A Teide az Atlanti-óceán legmagasabb pontja – 3718m magas. Az ágasegyházi Európa Napra a nemzeti parkos plakátot ezen park alapján gondoltam ki, kinn van az Útilapu irodában. Nagyon magával ragadóak voltak a különböző sziklás képződmények. 

A tábor vége felé átbuszoztunk Tenerife északi részére, Anagába. Ott is megszálltunk. Itt már voltak, akiknek haza kellett repülni. Másnap öten lesétáltunk a tengerparthoz a Las Teresitas strandra. Voltunk még La Laguna és Santa Cruz városában is a tábor után. El Médanoban töltöttem az utolsó éjszakát a bolgárokkal. 

Ryanairrel repültem haza először Londonba. Mivel áttették a járat indulását jóval korábbra, volt időm a Luton reptérről bemenni a London belvárosába, megkoronázva az egész utazást. :) 

Csodás élmény volt. Köszönöm az Útilapu Hálózatnak és a DeAmicita szervezetnek a lehetőséget. Úgy érzem, hogy nagyon sok hasznosat tanulhattam, örök barátságok és sok-sok szép emlék született itt a két hét alatt. Sok motivációt és erőt kaptam a nyári táborvezetéshez. Nagyon tudom ajánlani ezt a képzést! (Minden második évben szervezik ide.)

Leendő táborvezetőként Tenerifén vettem részt képzésen áprilisban, a spanyol DeAmiticia szervezésében. Bokros teendőim miatt csak egy nappal a többiek után értem a program helyszínére,  Las Portelasba, az El Bolico hostelbe, de szerencsére nem maradtam le semmiről.  

Hat ország képviseltette magát a csereprogramban, Bulgáriából, Franciaországból és Szlovákiából öt, Magyarországról négy, Portugáliából három, Spanyolországból pedig két fő érkezett. A munkanyelv az angol volt.

Az első napon mindenki ismerkedett mindenkivel, és a szállás körüli vidéket fedezte fel, majd a második napon indult a közös munka, ami a programok áttekintéséről es „együttélésünk” szabályainak lefektetéséről szólt. Megbeszéltük a játékokat (pl. üzenetek írása egymásnak), és megkaptuk a csapatbeosztást, hogy ki, mikor, miben segít be a házimunkában. A nap folyamán mindenkiről készült profilfotó is.

Esténként nemzeti estet tartottunk, ahol minden küldöttség bemutatta saját konyhaművészetét és kultúráját.

Reggelente energizerekkel kezdtük a napot, amik előre megalapozták a jó hangulatot. Sok kreatív jatékot megismertünk így, ezek sok helyzetben alkalmazhatóak lesznek. A „kemény munkával” telő napok során rengeteg gyakorlatot végigcsináltunk, ezekből sokat tanulhattunk magunkról, a csoportműködésről es a csapatépítésről. Betekintést nyerhettünk egymás küldő szervezeteinek a működésébe is, tapasztalatokat cserélhettünk. Nagyon jó társaság alakult ki, nem okozott nehézséget együttműködni, kreatív  megoldásokkal befejezni egy-egy feladatot. Az együtt töltött idő alatt kialakult a csoport maga kreálta szlengje, sztorijai, viccei, amik rengeteg derűs percet okoznak meg ma, a facebookos levelezőlistán is, akár egy-egy szó említése által.   

A képzés mellett szerencsére a kirándulásokra is bőven jutott idő, meglátogattuk többek között Masca-t, a los Gigantes-t es a Teide nemzeti parkot, fantasztikus élmény volt mind. A csereprogram vége felé különböző csoportokban jártuk be a szigetet, érdeklődéstől és a hazautazás időpontjától függően, mi a bolgárokkal, majd a projektet koordináló Jack es Paolo társaságában töltöttük az utolsó napokat, szintén nagyon jó hangulatban. 

Rengeteg tapasztalatot adott ez a két hét, a táborvezetésre való felkészítésen túl is. Remélem, hogy az itt megismert emberekkel is lesz szerencsém még találkozni, informális és formális keretek között egyaránt.  

Köszönöm az útilapunak es a DeAmiticiának, hogy lehetővé tették számomra a részvételt.

Tenerife Spanyolországhoz tartozik. Az Afrikához közel lévő Kanári-szigetek hét nagyobb szigete közül az egyik. Rajta Spanyolország legmagasabb pontjával a Teidével, ami 3718 méterrel emelkedik az óceán szintje felé. A sziget kialakulásában a forrópontos vulkánosság játszott szerepet. Így a felszíni kőzetek nagy része vulkáni eredetű. A felszín és a növényzet rendkívül változatos. Láthatunk több száz méter magas függőleges sziklákat, lávafolyásokat, terméketlen holdbéli tájat, félsivatagos területeket szárazságtűrő növényzettel, trópusi és szubtrópusi növényzetet, a magasságtól függően lombos- és fenyőerdőt. Érdekes megfigyelni a tengerpartról a növényzet változásait: a parton pálmafákat látunk, az alacsonyabb domboldalon kaktuszokat, a felhősávban lombos erdőt, felette fenyőerdőt, legfelül pedig a kopár havas hegycsúcsot. Tenerifén 140 endemikus, azaz csak itt előforduló növényfaj él. A sziget fő terménye a banán, a szőlő, a dohány és a kávé.

Hát igen megérkeztünk erre a paradicsomi szigetre. Gyönyörű, el kell ide menni.

A majdnem két hetes táborra a szlovákokkal egy időben érkeztünk. A többi nemzet ki-ki hogy oldotta meg később jött. A résztvevők között voltak franciák, portugálok, bolgárok, szlovákok, spanyolok és magyarok. A tömegközlekedés nem túl jó a szigeten, így az északkeleti csücsökbe, ahol a szállásunk volt. (El Bolíco Hostel) úgy jutottunk, hogy a Déli reptérről megkerültük a sziget háromnegyedét északkelet felé. A buszban szinte rátapadtunk az ablakra a táj szépsége miatt. A szálláshelyre Jack az angol EVS vitt fel minket autóval. Közlekedési szempontból is ez a legjobb, ha autót bérlünk.

A napok nagy része workshopokkal telt. Egymásnak készítettünk elő mindenféle játékos foglalkozást és az egymás megismerésére szolgáló prezentációkat. A közös munkát nagyban nehezítette a résztvevők tájékozatlansága, demotiváltsága. A tábor eredetileg olyan az SCI-ban is részt vevő tagszervezetek önkénteseinek szól, akik táborvezetői funkciót is ellátnak. De sajnos akadtak olyanok, akik nem hogy még életükben nem voltak workcampen, de azt sem tudták mi az az SCI, vagy a workcamp, nemhogy táborvezetők lettek volna. Sajnos ez nagy probléma a civil munkában, hogy a résztvevő fiatalok kiválasztásánál nem igazán figyelnek erre, hogy a táborban majd hogy fognak megfelelni. Általában kiküldenek levelezőlistákra egy szöveget, hogy gyere ingyen táborozni, de ez korántsem jelenti ezt…. Ezért nehéz néha összeegyeztetni a közös érdekeket, értékeket. Mivel mindig akad 1-2 ember, aki nem beszéli a nyelvet, vagy nem érdekli a téma, vagy nincs tisztában a táborok érdemi eredményeivel. Hát ez a tábor is így indult, de ahhoz képest, nagyon jól sikerült, ami a jó szervezés és a gyönyörű hely miatt jöhetett szerintem létre. No meg az aktív résztvevők szorgos munkájával.

  Az idő nagy része ezzel ment is el, hogy bemutattuk az SCI-t a workcampeket, kicsit promóztuk a saját egyesületünket. Próbáltunk új csereötleteket kieszelni és persze közben élvezni az ottlétet.

A két hétben két napot is töltöttünk kirándulással. Persze szinte minden nap kirándulás volt a maga módján, mivel a természetvédelmi terület szélén volt a szállásunk. Így csak ma ki akartunk menni egyet sétálni a természetbe az ajtón kilépve már ott is voltunk. Madarak, az őserdő jellegű táj.

Az egyik napon, amikor kirándulni mentünk egy gyalogtúrát tettünk a hegyről lefelé egy pici sziklás öbölbe. Az elfeledett városig (Mascáig) vettünk buszjegyet és onnan gyalogoltunk. A szurdokvölgyben fenn még két pulcsiban voltam, lenn pedig már az óceánban úszkáltunk.

A másik napon pedig a hegyet látogattuk meg, Spanyolország csúcsát a Teidét. Nem mentünk teljesen a tetejére sajnos, de innen a félútról is jól látszódott a Teide laposabb csúcsa. A hegy dóm szerűen emelkedik ki, s a vulkán legutóbbi 1909-es lávafolyása óta nem működött.

Az utolsó napokban egy napot egy másik panorámás hostelben töltöttünk a sziget északkeleti csücskében.

Zsuzsival a tábor végén még maradtunk 2-3 napot pluszban, hogy megismerhessük a szigetet jobban. Aminek nagy részét a még ottmaradó két EVS önkéntes (Javck és Paoulo)  társaságában töltöttünk. A sziget különböző pontjain. Az idő nagy részét lubickolással, piknikezéssel és egy kis chillezéssel. Ami jól esett nekik is a tábor fárasztósága miatt, hiszen ők voltak a főszervezői ennek a csodaszép két hétnek!

Köszönöm nekik és az egész spanyol csapatnak, hogy létrehozták ezt a élményteli tábort.

Találkozunk Paulináéknál Bulgáriában!

Service Civil International szervezésében ezennel Ukrajnában vehettem részt egy tábor vezetői képzésen. A 14 órás vonatút után már nagyon vártam a találkozást, bár már a vonaton találkoztam néhány résztvevővel, mégis kíváncsi voltam a csapat légkörére, és magára Ukrajnára is, hisz még soha nem jártam előtte arrafelé. Megérkezésünk után, a tréning és a szállás helyszínére érkeztünk, ami Lviv mellett egy kis falu szélén elhelyezkedő szálloda és rendezvény központ volt. Sajnos nem tudom jobban megfogalmazni turisztikailag hogy mi is volt ez, a területhez tartozott konferencia terem, étterem, játszótér, mini állatkert, tóparti fürdőhely, szauna és maga a szálláshely. A táborban körülbelül 20-an lehettünk, a szervező az ukrán származású, de Belgiumban, az SCI központjában Antwerpenben élő és dolgozó Julia volt, két segédje a két svéd lány: Maud és Josefin volt. Rajtuk kívül mi résztvevők Ausztriából, Magyarországról, Csehországból, Olaszországból, Szerbiából, Oroszországból és Ukrajnából érkeztünk.                                         

     A képzés célja, hogy minél hatékonyabb legyen nekünk, jövendőbeli táborvezetők munkája, az élvezetes és hasznos önkéntes táborok jegyében. Számomra ez igen fontos volt, hogy minél többet tudhassak meg a tábor vezetés rejtelmeiről, a kialakulható esetleges problémákról, vitákról. A tábor sok mindenre kitért ezen belül, tisztáztuk a felelősség kérdését a táborvezetők, az önkéntesek, a helyi partner és maga az SCI körében. Véleményem szerint ez valóban fontos dolog, hisz sokszor nem mindig egyértelmű ezek a felelősség körök. A tábor további részeiben különböző vezetői stratégiákat-módszereket ismerhettünk meg, illetve sajátíthattunk el a kitalált szituációkban, egyfajta szerepjáték ként. Minden programot teljes mértékben élvezetesnek és hasznosnak találtam, zárásképp nem bírom megkerülni, hogy ne említsem meg - valószínűleg édesanyám hatására van ez, kisgyerekként a legelső kérdései mindig ezek voltak, ha valahonnan haza érkeztem: “Jól érezted magad? Jó volt a kaja? Mit ettél?” Számomra eddigi legkülönösebb ételeket egy szomszédos országban ettem, Ukrajnában. Nem mondom, hogy mindig jól laktam, de legtöbbször elpusztítottam mindent a tányéromon. 

Két dolgot  ki kell emeljek, a céklalevest, aminél finomabb leves nincs, és amit minden étkezéshez kaptunk, az ukrán kompót, ami a füstölve aszalt gyümölcsökből készült főzet, füstízű gyümölcstea rövidebben. Annál viszont van finomabb. 

                                                  Összességében jónak értékelem az életem első tréningjét, jó társaság, jó programokkal. A gyönyörű táj és a helyiek vendégszeretete mind-mind csak fokozták ezt az érzést. Az ukrán vodkáról nem is beszélve. Nazda rovje (akár hogy is kell írni)