Késő elkezdeni. Késő abbahagyni. Elmértem magam, nem volt minta – századiknak ezen nyöszörögni olyan sablonos. Egymáshoz mérjük magunkat, amatőr asztalosok. Már hullanak a korombeliek.

Este az egyik még mesélt a gyereknek. Úgy volt összetéveszthetetlen a másik, hogy még csak nem is ismételte magát. Az meg a legyet megbaszta röpében. Emléke szívünkben örökké él.

De én nem érek rá erre, mondatban vagyok. A boldogság ennyi, bűntudatra semmi ok, apámnak volt igaza mégis: ilyen negyvenévesnek kell lenni, mert negyven évesnek ilyen lenni, hogy még el sem kezdődött.

Egy nagy öleléssel a másikra kenni – ez az a dörgölődzés, ami nélkülözhetetlenné tesz. Vagy megöregedni tanúk nélkül, szálegyedül.

Ott állnak tornasorban, egymás fülébe sugdos a tíz, a húsz, a negyvenéves Krisztián. És mire a sor végéig ér a mondat, kihull belőle minden fontosabb szó.