#tothkinga

TB: A magyar mellett angolul és németül is írsz. Miben befolyásolja a szöveg képi és hangi világát a nyelv, amelyen íródott? Melyik révén tudod legjobban kifejezni magad?

TK: Természetesen az anyanyelvemen, magyarul, de a német a szerelem. Szándékosan használok roncsolt, kódolt nyelvet, ipari kódokat, akár egy kutató bázis kódrendszerét az írásaimban, valamint magyarítom a németet és németesítem a magyart. Az angol a „szükséges rossz”, amivel még mindig barátkoznom kell, de ott pont a saját szkepticizmusomból építkezem. Távol áll tőlem a nyelv krémessége és lágysága, hiszen a hangköltészetemben rengeteg recsegtetés, hörgés, gurgulázás van, mindenféle nazális és orális hangképzések.

Első sorban tudományos németet tanultam egyébként, így az volt a nagyobb kihívás, hogy a hétköznapi nyelvhasználatot elsajátítsam. Mivel a témáim is gépiesek és tudományos hátterűek, passzol hozzájuk az idegen, mesteri német.  

TB: Az egyik Kukoricadalt Corey Taylornak dedikáltad, a Stage Fright című versed pedig egy régi grunge dalt idéz. Hogy fér össze ez a két rétegműfaj és a magasművészet?

TK: A noise-ból és a punkból jövök, úgyhogy komoly kötődéseim vannak a grunge és trash kultúrához. Éppen ezért próbálom összekötni a trash-t és a magas filozófiát, hogy ezzel megüzenjem: ne vegyük már olyan komolyan magunkat! A nyelvnek az a szerepe, hogy élő maradjon, bátran lehet roncsolni, ragasztani, kiforgatni.

TB: Akárcsak a punkra jellemző Do It Yourself-mozgalomban.

TK: Hát hogyne! Minden csúnyán ki van gondolva, és szándékosan el is van rontva. Ez lesz a következő bécsi előadásom témája is: hogy mi a hiba.

TB: Ha már zene: a legtöbb írásodat kísérleti zenével adod elő, amit te magad állítasz elő. Meddig beszélhetünk versekről, miután válik a szöveg dalszöveggé?

TK: Baromi nehéz felvezetőt és refrént találni a dalszövegeimben. Ismerem a szerkezeteket, de nem érdekelnek. Általában koncerteken derül ki, hogy melyik sort felejtem el és melyik marad meg, így körvonalazódnak a refrénjeim. Sokszor megesett már, hogy megpróbáltam előadni egy verset, de elfelejtettem vagy nem működött, így ezekből dalszöveg lett. Most már könnyebben megy, de továbbra is szívesen kísérletezek a színpadon, jó, ha élesben tesztelhetem a szövegeimet. Közben tudományosan is képeznem kell magam, hogy képben legyek aktuális nyelvpszichológiai- és hibridművészeti teóriákkal, és azokat is beépíthessem az alkotásaimba. Szeretem, ha szilárd alapokra épül az őrület. És persze azt sem akarom eltitkolni, hogy állati jól érzem magam ebben. Ennyi önzés van bennem, ezért csinálom.

TB: Visszatérő elem az írásaidban a kórház, a női identitás kérdése és a nyelvek használata. Van terápiás oldala is a művészetednek?

TK: Szeretek tabutémákkal dolgozni, mindig is szociálisan érzékeny ember voltam. Az én testem is a normálistól eltérően működik, és felmerül a kérdés, hogy mi is az a „normális”. Tagadhatatlanul van a verseimben személyes szál, se a munkámban, se az életemben nem tudtam követni a normarendszereket, de ez leginkább csak alapanyag az alkotásaimhoz. Unalmas lenne, ha csak a saját belső dolgaimmal foglalkoznék. A nőiség kérdése azért érdekes, mert míg a nemiségre más nyelvek három szót használnak, azt a magyarban egyetlen hanggal el tudjuk intézni (ő, az). Ha németül írok, rengetegszer kihagyom a személyes névmásokat, mert az általam kreált világban nem fontos a nemi identitás. Új típusú identitások alakulnak ki, amelyeket sokszor betegségek, nyelvi- vagy biológiai változások, utazások alakítanak.

TB: Mire számíthatunk a trafós estén?

TK: Minimunkákat mutatok be az első időszakomtól mostanáig, és az előbb említett kérdéseket boncolgatom. Minden témához készült videó, amikre különféleképpen reagálok – olykor saját magam tárgyiasítom el –, illetve olyan munkám is előkerül, ami a női szerepeket boncolgatja. Ezt a szlovák kukák ihlették meg, ugyanis azokon mindig egy aranyos, szép, fehér kislány intézi a szemeteszsákot. Ez a kép elgondolkodtatott: tényleg csak a nő felel a külső-belső tisztaságért? Mennyire valós ez a szerepkör? Felmerül az identitás kérdése is, és azt vizsgálom, hogyan tud valaki elidegenedni a saját országában, a saját nyelvében, és ezt a belső elidegenedést hogyan veszi észre a külső állapotból. Egy másik projektemhez pedig a test belsejében váltakozó hangokat használtam fel, illetve az ember és a kép kapcsolatát elemzem szétfolyó, jelentésvesztett szövegekkel. És persze konyhaeszközökkel zenélek, például fregolival és mosogatószivaccsal.

TB: Számodra tényleg minden hangszer.

TK: Igen, ez a művészetem másik fő vonulata: az irodalomban is jelen vannak a hangok, és úgy komponáljuk őket, ahogy csak akarjuk. Szeretem a bennünket körülvevő világot használni, abból építkezni: az ember és a környezete is hangszer, csak az a kérdés, hol vannak a határok.

TB: A témák között említetted az elidegenedést is, ezt a kiköltözésed inspirálta?

TK: Igen, jelenleg sok problémám van a saját anyanyelvemmel, úgy érzem, eltűnnek a szavak eredeti jelentései, mérgeződnek, politizálódnak. Nem tudom, hogy ezzel mit lehet kezdeni, de valamit fontos lenne.

TB: Furcsa ambivalencia, hiszen te is szereted összemosni a németet és a magyart.