Egy perc, egy csönd

Csörömp csörömp

Kicsi hó, kicsi lány

Mi a jó francot csinál?

Zománcos lábosokba öntöm az irántad táplált érzelmeim, és megfőzöm bennük a szünni nem akaró magányom.

A szívem feketébbik felét egy teszkós szatyorban a kilincsedre akasztom, hogy majd tudd már nem kellesz, de nem haragszom.

A másik jól átsült feléhez pedig, disznó szívet ragasztok és szomorúság fonallal varrom újra össze, a hegek mentén.

De tudd, nem veled van bajom, csak nem tudom leküzdeni az önutálatom,

Tudjuk milyen, ismerjük a magány gyötrő, szűnni nem akaró, édes hálóját, mely körbe öleli testünk mindenegyes idegszálát, és megfeszít akárhányszor szeretni próbálunk. És vajon amikor szerelmbe esünk, mivel is tesszük azt? A párunkkal? Vagy esetleg a diadallal, hogy legyőztük a zsarnok magányt és megmutattuk neki, minket is szerethet valaki? Már tényleg nem tudom.. Szeretni akarunk és azt akarjuk hogy minket is szeressenek, és ez örömmel tölti meg a szívünk.. egy idejig. Aztán jön az a csúnya, csúnya rögöcske ami útját állja az örömnek, és szép lassan elrohasztja a szívedben a szerelem minden szövetét. Az a bizonyos rög.. egy rossz mondat vagy szó, de éppenséggel lehet egy félre értett mozdulat, és arckifejezés is. De van az a bizonyos rózsasínköd ami mindent megszépít, és persze a diadalból táplálkozik amit a magány és az önutálatod felett aratott győzelmed táplál. Aztán hirtelen huss...persze nem egyik napról a másikra, de ráeszmélsz hogy most nincs kedved hozzá, már a szex sem olyan szenvedélytől fűtött, csupán a megszokás hajtja és nincs benne semmi igazi érzelem. Kapaszkodnál a tudatba hogy valaki szeret, és ugyan már ne hisztizz annyit, inkább örülj hogy legalább ő ott van.. egy ideig ki is tarthatsz az elméleted mellett, de rá kell jönnöd hogy valószínűleg ő is ugyanazt érzi mint te. Már nem tudtok új értékeket beletolni a kapcsolatba, hiszen elértétek a plafont. Így a hajó megáll, és reszkettek mind a ketten, mert ha nem indul el újra, be kell valljátok hogy ismét a zsarnokoskodó magány nyerte meg, a valójában meg sem vívott csatát.

\torokluca\

Te. Ki megtanítottál szeretni.

Itt vagy még?

Én itt ülök, szerelmünk peremén.

ahova régen hazajártunk.

Egymás lelkének tökéletes szimbiontája.

Úgy akartalak téged látni, hogy közben magamat is láthassam.

De már nem akar,

Te vagy az otthon, a mélység,

Melletted semmi sem mostoha.

Ölel karod,

Elbújok mellkasodban.

Itt már nem ér el a világ zaja.

Kúszik a kéz, gágog a bőr,

Simogatsz, gyászolsz, fojtogatsz.

szúrja a bőröm a pillantásod.

Egymásnak esünk, mint akik nem ettek soha.

Meleg van, feszül a mellkas,