#thekeyvr

Nem az első VR játék volt amivel játszottam, de az első olyan ami egy történetet próbált átadni, és narratív eszközként használta a VR műfaját.

Inkább egy interaktív rövidfilmnek, vagy élménynek hívnám mint játéknak. Volt egy egyedi hangulata a történetnek, és szépen építette fel a végén lévő csattanót. Bár a csattanó ismeretében szerintem nem lenne már kedvem újra játszani a játékot, mégis elég határozottan át tudta adni milyen lehet menekültként kiszolgáltatott helyzetben lenni.

Nagyon emberi és nagyon közeli ez a kulcs szimbólum, ami köré épült a fő narratíva. Nem tudom a kis gömb pajtások a testvérek megfelelői-e, vagy a családtagok, barátok esetleg utazó társak, de így még durvább az egész.

Azért is jó ez a darab, mert egy fantázia világ köntösében beszél a menekültválság problémáiról, és intuitívan, nem dehumanizálóan tudja bemutatni a menekültek oldalát. Hitelesnek és őszintének érződik az egész történet, és szívbemarkoló belegondolni, hogy emberek évekig tartogatják a régi házuk, szobájuk kulcsát ahova már sosem fognak visszatérni.

Technikailag a fantázia jelenetektől és a felépített világtól nem voltam elájulva. Kicsit megrémített a nyelves szörnyeteg a liftnél, de a kezdeti ijedelem után kihagyott ziccernek éreztem, hogy nem próbál meg közelebb jönni hozzám, vagy valami ilyesmi. A szemes kérvény elutasító szörny se volt rossz, de az inkább semleges érzéseket hagyott bennem.

Főleg az utolsó helyszínre érkezve éreztem, hogy ez volt az egész út célja. A romos szoba nagyon szépen volt megcsinálva, és reálisan közel hozta, egy lerombolt otthon képét, ahol már felismerhetetlenek az élet nyomai. Ezt látva úgy éreztem hogy a játék korábbi jelenetei mind félgőzzel készültek, és csak a legvégébe rakták bele a maximumot. Nyilván így nagyobb volt a kontraszt és még nagyobbat tudott ütni a csattanó.

Hosszúságában szerintem jól volt ütemezve, valószínűleg az szimbolikus fantázia jelenetek már unalmasak lettek volna hosszabb ideig, éppen akkor jött a vége amikor már kicsit belefáradtam a játékba. Végülis interaktív volt tényleg, de semmilyen változást nem tudtam előidézni, nem voltak döntések, semmit nem kellett megtalálni stb. Valószínűleg a játékmenet része azért is volt ilyen limitált, mert a technológia elérhetetlensége miatt, az alkotó olyan élményt csinált, mely egy olyan ember számára is játszható, aki először vesz fel a fejére VR szemüveget.

Mindent egybe vetve inspiráló volt, hogy olyan témához mert nyúlni, ami eléggé aktuális, és tudott olyan személyes élményt csinálni belőle, melynek megtapasztalásával emberibben kezelik majd a játékosok a menekülteket.