#tanulmany

300 oldalnyi tanulmány, írás Budapestről, a 150. szülinapja alkalmából jelent meg.

Pár hónapja random napokon ebédidőben látunk egy nénit, aki egy parkolóhelyen ül egy hokedlin és látványosan vár valakit.

A héten nem bírtuk tovább, mert már meguntuk a találgatást, hogy mit csinálhat, ezért megkérdeztük, hogy tudunk-e segíteni nomeg mire vár itt a néni. Kiderült, hogy délután majd jön haza a férje ő pedig addig vigyáz a parkolóhelyre. Ez volt délben, 36 fokban.

És ezt csinálja minden nap, nagyjából 11-től.

Mellette néha van egy palack víz, nagyjából ugyanaz az öltözet, ugyanaz a kalap.

Egyet még nem tudunk: a férj egy ekkora állat, aki ezt elvárja szegénytől, vagy a néni ennyire szerelmes, hogy ezt magától csinálja.

2009 - kukáig

                                    –       Sükösd Ferencre emlékezve –

  Május utolsó, nyáriasan meleg vasárnapján a Sóvidéki Találkozón Alsósófalván Sükösd Ferenc emlékszoba-avató ünnepségén a névadó festőre emlékeztünk. Itt született 1933-ban és Marosvásárhelyen halt el 1972-ben. A család és a faluközösség összefogásából jött létre az ugyancsak nevét viselő általános iskola szomszédságában a festő emlékszobája.

         Jó volt ott lenni.

         Soraimmal a reá való emlékezés mellett leginkább a festő üzenetére összpontosítanám mondandómat, melyet a munkáin keresztül küldött felénk.

         Belépve az emlékszobába (itt látható Hunyadi László szobrász ez alkalomra készített plakettje is), majd a klubhelyiség kiállítótermében, újból találkozhattunk alkotásainak egy részével. Festményeivel, rajzaival, grafikáival szembesülve izgalomba jövök, pedig színei nem harsognak, formái nem tombolnak, de van valami szuggesztív erejük. Az esztétikai élmény-élvezet mellett gondolkodásra késztetnek.

         A barbárság és a gőg éveiben a rövidre szabott alkotó időszakában nagyot és maradandót teremtett ízig-vérig Erdély festője. Kiváló személyiségeink soraihoz tartozó festőegyéniség. Tehetséggel tudott bánni a színekkel, a vonalakkal és a kompozícióval. Magas mércével mérte műveit, Valamennyin érződik az őszinteség, a mondandó tömörsége. Kerül minden szótöbbletet. A lényegre koncentrál. Daróc csomagolásba sűríti gyermekkori éveit, a mindennapi kenyérért, sikerért folyó fizikai, szellemi küzdelmeit. Nem selyembe bugyolált életvitel árad képeiből, inkább  nehézségei, gyötrődései és sikolyai.

         Műítészek, művészetírók nem siettek tanulmányban, könyvben feldolgozni művészetét, hogy ezáltal is megfelelő helyet biztosíthassanak számára az erdélyi magyar képzőművészetben. Remélem, el fog jönni ennek is az ideje. De ne késsünk!

         Sükösd Ferenc nem az impressziót, nem a látványt festette. Mélybe nyúlt a gyöngyszemekért. Környezete, a fák, házak, emberek, formák csak  ürügyként szolgáltak gondolatai, érzései megfogalmazásában.

         Fő üzenete a kapaszkodás, legyőzni a távolságot. Ez önmagában is nyitást  jelent a holnap felé. A „ Nagy Bíró” festőnkre is kiosztotta a megfelelő szerepet, mely mi más lehet, mint a hűség. Eleget is tett a feladatnak. Munkái a hűség szellemében szórják fényüket. Hűség a hazai földhöz. Szépet alkotott a rút helyett. Szeretetben élt a gyűlölettel szemben. A művészet mámorában élt. Erőt tudott meríteni a nehézségek leküzdéséhez, még akkor is, ha ökölbe szorult félelemmel járja végig a „fekete ország” pokoljáratait.

         Képei hirdetik, hogy valami itt nincs rendjén. Gyötrődéseinek izgalmi mámorában az igazság erejével építkezik.

         Vergődéseiben dúlnak az erők, a gondolatok, az érzések, melyeket a hűség tiszta tükrével reflektoroz szemünkbe.

         Képein megjelenik a magához ölelő idő, melynek hernyótalpa alatt összepréselődhet rögös életünk is.

         Az élmények zakatolásában meghúzza a vészféket: vagyunk és próbáljunk megmaradni még a hazugságra épülő világban is. És vigyük magunkkal az életreményt.

         A kiállításon újra végigjártam Sükösd Ferenchez vezető szellemidéző utamat. Visszhangzik bennem a művész intelme: Vigyázz a hűségre! Vigyázz a lélekre!.

                             Tisztelt közönség!

              Mondandómnak, ha címet adnék, így hangzana: színek, szavak, melódiák.

            Köszöntöm városunk szülöttjét, a 70 éves Terényi Ede zeneszerzőt, ugyanakkor dilemában vagyok, mert ez alkalommal nem a zeneszerzőt fogom egy-két mondattal méltatni, hanem a festő Terényit, aki igazi művész, igazi alkotó, amint Nagy Miklós Kund jellemezte a Múzsában: „ totális alkotó”. Én, egyszerűen úgy fogalmaznám meg: a „költő”, de a szó nemes értelmében: a hangok költője, a szavak költője, a színek költője.

            Az utóbbit ragadom ki, a színek költőjéről osztanám meg Önökkel gondolataimat, annak ürügyén, hogy itt láthatjuk Terényi Ede 25 munkáját, festményét, melyek a Dante Isteni színjátékából inspirálódtak, mégpedig 7 darab a Pokolból, 9 a Purgatoriumból és  9 munka a Paradicsomból. A munkák külön-külön analizálására az időkeret miatt nincs lehetőségünk.

            Terhelt életünket, néha a pokol bugyrait is megjáró, átélt életünket csak poézissel lehet könnyíteni: poézissel, szép szóval, színnel, hanggal, zenével és főleg harmóniával.

            Amint látjuk és tapasztaljuk, a művészet elválaszthatatlan Terényi életétől. Lépekben álmodja meg azt a diadalmaskodó emberi érzést, érzelmet, a tisztán csengő szeretetet, mely vezet a kínokkal megélt poklon át is, eljutni, a tisztítótűz segítségével, a paradicsomig. Képein a földhöz kötődésünk költői töredékét hozza elénk, a csillagos égbolt kiteljesedését, a földtől az égig érő transzkapcsolatot, valamint az angyalok táncát a téremlék fénycsillagán.

„Ami kimondatlan az lesz a műalkotás” – Honardot idéztem, ami szavakra lefordítva annyit jelent, hogy a műalkotás megmagyarázásához nem elegendő a szókincsünk. Ez vonatkozik a Terényi Ede itt látható, úgy is mondhatnám, absztrahált képeire. Nincs mit belemagyarázni, sokkal inkább próbáljuk megtalálni azt a suhanó szellőt, mely vitte Dantét a fénycsillag felé, Beatrice felé, azt a szellősuhanást, mely magával ragad minket is, és rávezet arra az útra, melyen haladva, az örökkévalóság kapuján bejuthatunk a Paradicsomba, a szép és az elegancia pályaudvarába, ahol a gyönyör birtoklásával életünkbe csempészi magát a tisztán csengő szeretet, majd csapongó fantáziával mozgathatjuk a magunk bábfiguráját.

            Terényi tisztában van küldetésével. A képzőművészeti munkák segítségével igyekszik könnyíteni az emberek millióin, és gyógyítani a lelkiekben szenvedőkön, mert tudatában van annak is, hogy a művész feladata az élet titkainak kutatása, feltárása, hogy azok összefüggésének megtalálásával segítségére lehet az embereknek, amint Oscar Wilde(ejtsd :Vajdl) is mondja: „ a művészet és csakis a művészet védhet meg minket az élet veszedelmeitől.”

            Az itt látható dantei sorozatból is  kiolvasható a művész szemlélete, törekvése, és főleg az, hogy olyan művészetről álmodik, mely érzelmileg megérint, az értelemhez is szól, tettekre buzdít és cselevésre késztet.

            Ezek a képek. Sugallnak és elindítanak.

            Valamennyien külön utakon járunk, de értelme van a közös felismerésnek is: az igazi alkotás értékének kisugárzásával szellemi kalandra vihet bennünket.

            Tisztelt közönség! Az elmondottakat nem megnyitónak szántam, csupán megérinteni, megsuhintani lelkünket pár mondattal, amelyek Terényi Ede emberi, művészi, alkotói, zenetudósi nagyra becsült személyisége váltott ki, vagy válthat ki.

            Kedves Mester! Botladozásaimnak a végén engedje meg, hogy köszöntsem születésének 70-ik évfordulóján: kívánok hosszú életet, alkotói erőt, hogy még a jövőben is sok szép zenei alkotással, színnel, képpel gyönyörködtethessen valamennyiünket.

                                   A múlt évre tervezett kiállítás, melyet Nagy Pál, városunk kiválű festőjének emlékére, mégpedig születésének 70. és tragikus lalálának 20. évfordlójára terveztünk, objektív okok miatt elmaradt. Az okokat nem részletezem. Alapjában véve nem is a kerek évfordulók bírnak kizáró jellegű fontossággal. A lényeg az alkotókat, a tehetségeket, a létrehozott alkotássokat állandó napirenden tartani.

            Szomorú érzésekkel gondolok Nagy Pál festőművész, felesége, Kemény Zsuzsa. Az Új Élet szerkesztője és D. Varga Katalin grafikus tragikus halálára.

             Azóta hányszor tettem fel a kérdést: mi történhetett volna, ha...(?) Ha az én kocsimmal indulunk el 1979. június 18-án, hármasban? Nagy Pállal és Balázs Imrével – amint azt megbeszéltük – a makfalvi képzőművészeti tábor megnyitójára, és ha az utolsó órában Zsuzsa nem másítja meg tervünket a következő szavakkal: „ Hagyjad Zoli, Palit viszem a Volkswagennel. Mert Varga Kati is kijönne Makfalvára.”

            Így is történt.

            Imrével elindultunk az 1100-as Daciával. Meg is érkeztünk. Paliék nem érkeztek meg. Erdőszentgyörgy és Hármasfalu között bekövetkezett a tragikus hármas halál. Újból felteszem magamnak a kérdést: mi történt volna, ha mi hárman indulunk el, megérkeztünk volna-e?

            A kérdésre sosem fogunk választ találni.

            Kegyelettel gondolunk rájuk.

            Nagy Pál festő-tanár, megrakodva színekkel, formákkal, vonalakkal, érzésekkel, gondolatokkal, újabb és újabb kisérleti elképzelésekkel, a végtelenbe távozott. Megszakadt az a folyamat, amelyen keresztül térben és időben a földhöz lapulva szemlélte a végtelen mindenség örök törvényeit, megfejteni óhajtotta a dolgok rejtett titkait, hogy azokkal az ő speciális laboratóriumában az égig emelje..

            Hűséggel dolgozott. A hűség kapuját szélesre kitárta, melyen ki – és besétálhatott mindenki.

            Tevékenységének fontos kihívása volt az idő rögzítése s benne az emberi érzést és gondolatot a világ, az élet megszépítésére felhasználni.

            Képekben álmodta meg rácsodálkozását a tarka világra, az élet drámai játékaira.

            Képzelete sohasem hagyta cserben, száguldott a magasröptű álmok és vágyak felé.

            A mérhetetlen szépség kiművelésében a bölcs cél vezette ecsetjét, mindaddig, míg az elemi erők gúzsba nem kötötték. Racionális gondokodását a ráérzett őszinteségével és ösztönével tette emberivé. Melynek segítségével elindulhatott benne a megfogalmazhatatlan lírai hangulat vagy drámai erő.

            Jöhettek a dolgok a maguk rendje szerint, engedett a hatásoknak, a körülvevő tárgyaknak, eseményeknek, és azokat komolyan kezelte, átgyúrta, átformálta a mondandó érdekében, hogy felhívja rá a műélvező figyelmét. Az emberi értelem hullámhosszára állította be adókészülékét, hogy a közönség a saját vevőkészülékén keresztül foghassa, láthassa a csillagok ragyogását. Kötöttségben élt a földdel, a földrengéssel, a vízzel, az árvízzel, melyek mind – mind csodálatos alkotásokban öltöttek testet vásznain.

            Szenvedéllyel álmodta meg a szabadságot, a Petőfi emlékét is, hogy a képről felfoghassuk a reptérről induló üzeneteket, a történelem adta – kínálta lehetőségeket.

            A kételyek között is diadalt harsogó küzdelemben az igazról, az őszinteségről beszélt, a forma újrateremtéséről.

            A már említett bölcs cél s annak szerepében a szépség is lehet az elemi erő martaléka, gondoljunk a Székelykeresztúrtól Fehéregyházáig című, ’72-.ben festett képére, mely 1977-ben a bukaresti földrengésben megsemmisült.

            Művészetében köti a rend. Lényege meghatározója a kifejezés leegyszerűsítése, mellőzi a túlzsúfoltságot. A téma, modell és a műélvező között kapcsolatot teremtett a szépségben.

            A művelt világ hulladékhalmazán és hamis eszmék szertelenségének labirintusában próbálja megvalósítani a csúcsokat mérő álmait.

            Színeit gondolatai formálják.

            Képei feszültséggel telítettek. Munkáin a csend és a mozdulatlanság is feszültségbe csap át.

            Izgalmas, tiszta művészetet hozott létre.

            Tisztában van azzal, hogy a sorsformáló erők béklyószorításában torzóvá válhat az élet, s éppen ezért nála  a művészet hajnal, test, gondolat, mélység, feltörő láng, varázsélmény, szenvedély, jókedv, csapongás.

            Élesre töltött fegyverrel járt. Párbeszédet folytatott romokban heverő életünkkel, amivel csak akkor lehet kezdeni valamit, ha meg van a nyitás. Nagy Pál a nyitás híve volt.

            Az agyonhajszolt időt, az ábrándot, mely fújja páráját, keserűségét, megmérettetését, a fosztogató kor elherdált szépségeit emelte művészi szintre.

            Gömbbé formált szépségeket hozott létre, gondoljunk a buja női formákra.

            Vallotta, hogy: „ A szorgalom egymagában még nem elegendő művészi alkotások létrehozásához.” Ezt az elvet igyekezett továbbadni évtizedes tanári – nevelői tevékenységében is, felkészítette növendékeit a szorgalom mellett az értelmi, érzelmi hozzáállásra, és tanítványai így váltak egyéniségekké.

            Nem említettem még a nagybetűs „KÖZÖNSÉGET”. A kíváncsi közönséget, a műélvező és műpártoló közönséget, hogy az Ő szavaival éljek. Kíváncsi volt véleményükre, s éppen ezért nagyon odafigyelt.

          Ezt a célt szolgálta  Barangolás a Képzőművészetben című könyve is. Kitűnően összeállított, megírt könyv, mely nem csak didaktikai szempontból, és nem csak a képzőművészetben otthonosan járó alkotók részére íródott, de magába foglalja mindazon jegyeket, ismérveket, melyek révén a képzőművészeti ismeretekkel nem kevésbé rendelkező ember is a jövő műélvezője lehet, az is érdeklődéssel olvashatja, és tanulsággal szolgálhat ismereteinek elsajátításában.

            Befejezésül egy rész az említett könyvből:” „...a művészekre bízzuk, hogy milyen úton keresik a harmóniát és hogyan teremtik meg a rendet, hogy miképpen töltik fel emberi tartalommal az élettelen tárgyakat, vagy esetleg eltárgyiasítják az emberi formákat, levonjuk a tanulságot az egyéni látásmód különös eredményeiből, hogy megoldást keressünk a nagy rejtélyekre, hogy választ kapjunk arra is, a számítógépek feltalálása miatt tényleg fenyegeti-e  az elgépiesedés a művészetet, amikor a művészek képzeletét egyre inkább foglalkoztatja a csodálatos mesevilág, amikor a világvárosok nyüzsgő forgatagából az utca művészetében keresik a kiutat, és amikor egyre bizonytalanabbak lehetünk abban, hogy a tehetségek nem kallódnak el.”