#stereoakt

TB: Hogyan lehet nézőbaráttá tenni egy interaktív előadást?

BM: Nehéz erre a kérdésre választ adni, hiszen ugyanúgy tízmillió féle oka és megvalósítási módja lehet az interakciónak, mint a fény-, zene- és videóhasználatnak, egy karakter megölésének, vagy egy szerelmi kapcsolat ábrázolásának. Mint minden effekt, az interakció is rossz, ha felesleges és agresszív, vagy forszírozott. A kortárs alkotó folyamatosan gondolkodik a néző pozíciójáról, a néző szerepéről, és számításba veszi, mi történik vele az előadás folyamán.

Általános szabály szerintem, hogy nem szabad a nézőt bizonytalan ingoványra terelni. Itt  úgy érezheti, hogy meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak, produkálnia kell magát, nagy határt kell átlépnie a nézőtér és a színpad között. Észrevétlenül kell létrejönnie a párbeszédnek, úgy, hogy szinte észre sem veszi, hogy már a történet része. Jó, ha többféle bevonódási lehetőség közül lehet választani, és a néző ezekkel szabadon élhet, vagy akár el is utasíthatja azokat. Ha elutasítja, akkor se érezze úgy, hogy elrontja a játékot.. De mint mondtam, minden helyzet egyedi.

TB: Mégis rengeteg olyan kortárs előadót láthatunk, aki kényelmetlen helyzetbe hozza a közönséget. A provokáció lenne a szemléletesség eszköze?

BM: Van különbség öncélú provokáció és aközött, amikor egy előadás kimozdítja a nézőt a komfortzónájából. Személy szerint nem tudok közösséget vállalni olyan alkotókkal, akiknél a provokáció, a kellemetlenség okozása a puszta cél. De meg kell mondanom, nem is nagyon ismerek ilyet. Maximum elhibázott koncepcióval találkoztam. Az azonban fontos, hogy az előadás releváns kérdéseket feszegessen. Sok néző vágyik rá, hogy egy darab konfrontálja a saját előítéleteivel, és hogy máshogyan távozzon az előadásról, mint ahogy bement. Nézőként hálás vagyok az ilyesmiért, és úgy is gondolom, az erre való törekvés művészként a feladatunk. De a néző biztonságérzetével, idejével, fizikai komfortjával nem tisztességes játszani.

TB: A kerekasztalbeszélgetés során a politikai témájú előadások is szóba kerülnek majd. Mekkora a művész, mint influencer szerepe? Elvárás-e egy alkotóval szemben, hogy politikai kérdésekben állást foglaljon?

BM: Körülbelül akkora a művészek felelőssége, mint a médiáé. Ideális esetben sem a média, sem a művészet nem mondhatja meg, hogy mit gondolj, csak azt, hogy miről gondolkozz. Az én színházi eszményem szerint nem minősül jó fajta politizálásnak, ha az előadás hatása  hasonló a kedvenc hírújságod olvasásának hatásához. Az is érdekes kérdés, hogy politizálásnak számít-e, ha a darab kikacsintó módon, kettős beszéddel utal egy aktuális eseményre a közönség hálás bólogatása mellett.

Szerintem minden előadás politikus, ami társadalmi-közösségi struktúrákra, folyamatokra reflektál – legyen szó akár előítéletekről, szabadságról, egy közösség boldogulásáról,  demokráciáról, perifériáról, kisebbségi érzésről vagy hatalommal való visszaélésről. De mindenfajta politizálás csak akkor bátor tett, ha nem evidenciákat prezentál, hanem szembesít a felelősségemmel. Az a valódi bevállalás.

TB: Azt feltételezném, hogy egy társulat közönsége hasonló nézeteket vall, mint az előadók.

BM: Ez komoly alkotói dilemma és nincsen jó recept. Valamilyen szinten a közönség is meghatározza a színház témáit, esztétikáit, ahogyan a színház is az emberek nézeteit. Folyamatos a kölcsönhatás, és valóban minden színház közönsége kicsit olyan, mint maga a társulat. Ennek ellenére sok olyan kérdés merül fel az életben, amiben noha látszólag egy oldalon állunk, a gyakorlat mégis mást mutat. Ezt akár a családunk vagy a barátaink körében is megfigyelhetjük. Szerintem mindenkin van felelősség a saját társadalmi közegében, függetlenül a nézeteitől. A jó politikai előadás nem konkrét állítás köré épül, hanem  dilemmát állít a középpontba, valamint arra reflektál; eléggé aktív vagy-e a mindennapokban, eléggé képviseled-e az értékeket, amikben hiszel.

TB: A dokumentumszínházról is szó esik majd a konferencián, és szintén felmerül a művészi felelősségvállalás kérdése. Itt milyen témákat feszegettek majd?

BM: A dokumentumszínház természetéből adódóan sokszor elesett embereket, szerencsétlen sorsokat mutat be. Az a legfőbb kérdés, hogy egy nehéz sorsú cigány család története csupán jó téma-e, vagy nekik is származik hasznuk az alkotásból. Komoly dilemma, hogy mennyire szabad beavatkozni az életükbe, meddig tart a külső szem pozíciója, és mikor jöhet létre barátság az alkotó és az alanyok között. És persze az is érdekes, hogy az adott darab milyen hatást gyakorol a nézőkre: pusztán az érzékenyítés a cél, vagy lehet hosszútávú hatása az életükre?

TB: A sikersztorik kevésbé érintik meg az embereket?

BM: Azt gondolom, hogy igen. Az irodalomban és a filmekben is mindig konfliktusokon alapszik a történet. A legtöbb művész vágya, hogy egy problémafelvetéssel bezavarjon a rendbe, izgalomba hozza a nézőket. Steve Jobs Apple-történetében sem az az érdekes, hogyan válik multimilliárdossá, hanem az, hogy közben hogyan teszi tönkre a személyes kapcsolatait.

TB: Mit vársz ettől a konferenciától?

BM: Ritkán van részem olyan fórumban, ahol a mai és a következő évtized meghatározó alkotói beszélgetnek egymással. Az már önmagában fantasztikus dolog, hogy közösen megvitathatjuk ezeket a mindannyiunkat érintő kérdéseket. Sok olyan témában érdekel a többiek álláspontja, mint amikről az interjú során beszéltünk, és általában fontosnak tartom a szakmai önreflexiót is. Lépjünk egyet hátra, és nézzük meg a folyamatokat, amikben benne vagyunk.

Szeretném tisztázni, hogy ez nem  független színházas konferencia – felelősségvállalásról, témaválasztásról, módszerekről, dilemmákról, társadalmi szerepvállalásról szeretnénk beszélgetni. Az a célom, hogy szakítsunk azzal a diskurzussal, ami a független, vagy még rosszabb esetben úgynevezett „alternatív” színházra esztétikai minőségként hivatkozik. A kortársról szeretnénk beszélni, mert az igazi vízválasztó ez: valami csak életben van, vagy élő is.