#sipolo

Senza doverti sentire madre senza doverti sentire moglie senza doverti sentire serva senza doverti calmar le voglie senza doverti sentire troia senza doverti sentire pura senza doverti sposare un boia senza doverci provare ancora.”

Sípoló országot álmodtam én, ahol minden sípoló volt, minden sípoló, de nem csak kívül: csontig, velőig sípoló, sípoló, sípoló, sípoló, sípoló. Sípoló ég és sípoló tenger, sípoló fák és sípoló ház, sípoló állat, sípoló ember, sípoló öröm, sípoló gyász, sípoló érc és sípoló kő és sípoló föld és sípoló fák, sípoló férfi, sípoló nő és sípoló, sípoló, sípoló világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, sípoló földbe, sípoló hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még sípolóbban árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, sípoló, sípoló, sípoló sípoló kelme s sípoló elme, sípoló arc és sípoló gond, sípoló ér és sípoló vér és sípoló velő és sípoló csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: sípoló bellül a földnek váza, nem a fény festi a sípoló szint karcsu sugárecsetével nem: sípoló az anyag rejtett lelke, jaj, sípoló, sípoló, sípoló.