#saciblogja

Egy hete álmodoztam arról, milyen lesz, mikor végre élőben is meglátlak.

Kétszázszor idéztem fel a hangodat.

Százszor képzeltem el a mosolyodat, az első, élő sziádat.

Kilencvenszer néztem az instádra.

Nyolcvan kilométert futottam le az – „Ok, legyen akkor péntek!” –  óta.

Hetven nyálas dalt hallgattam meg a szerelemről.

Hatvanszor néztem meg, nem írtál–e újból.

Ötvenszer olvastam el a legutolsó üzeneted.

Negyvenszer képzeltem el az első csókunkat.

Harmincszor vigyorogtam el magamat. Csak úgy.

Hússzor igazítottam meg a hajamat.

Tízszer öltöztem át a tükör előtt. Mert nagyon tetszeni akartam neked.

Most itt ülök a padon. Kiöltözve, illatosan, frissen mosott hajjal. A megbeszélt helyen. És az embereket figyelem.

Kétszázszor néztem az órámra.

Százszor vettem elő a mobilomat.

Kilencvenszer ment el előttem fekete cipős nő.

Nyolcvanszor kezdtem neked üzenetet írni, de mindig visszatöröltem.

Hetvenszer volt ujjam a zöld kagyló felett, de egyszer sem érintettem meg.

Hatvanszor ellenőriztem a dátumot.

Ötvenszer köszörültem meg a torkomat.

Negyvenszer hittem, hogy téged látlak jönni a lépcsőn.

Harmincszor láttam csókolózó párt.

Hússzor álltam fel, és ültem vissza.

Tízszer csöngött a mobilom, de egyik sem te voltál.

Ujjam most hetvenegyedszerre a zöld kagyló felett. Megérintem, és azt hallgatom, ahogy hosszasan kicseng.

Csak remélni tudom, nincs semmi bajod.

Mert

Senki. Nem. Veszi. Fel.

Talán csak nincs térerő.

Talán csak a kutyád kellett orvoshoz vinni, hirtelen.

Talán csak beleesett a vécébe a telefonod.

Talán csak rég nem látott nagynénéd érkezett meg váratlanul.