#robertweinraub

bejegyzésem. Aki még nem tudná: 5 hónapot töltöttem Belgiumban az Erasmus+ programmal; 161 napot. 

Tavaly márciusban mikor úticélt kellett választanom nagyon tanácstalan voltam, ugyanis a kezembe nyomtak egy hatalmas listát az európai országok különböző művészeti egyetemeivel. Két várost jelölhettem, de a határidő előtt egy órával még mindig kételkedve próbáltam eldönteni, hogy melyik kettő legyen. Olyan helyre szerettem volna menni, ahol jó az oktatás, az emberek beszélnek angolul, és persze nincs nagy drágaság. Annak ellenére, hogy nem tudtam sokat a városról vagy az országról, Antwerpent jelöltem elsőként. Még utána is kételkedtem kicsit, de mikor arra került a sor, hogy lemondjam a kollégiumi bentlakást a következő félévre, akkor éreztem igazán, hogy ez mostmár komoly: fél évet külföldön fogok tanulni.

Szeretnék egy átfogó véleményt alkotni erről az egész tapasztalatról, de elég nehéz megfogalmazni. Hatalmas ambícióval és energiával ültem fel a repülőre januárban, nekivágva az ismeretlennek. Velem mindig az van, hogy amikor valamiről kialakítok egy képet a fejemben, az sose úgy történik ahogy én azt elgondolom; ez a legjelentéktelenebb dolgokra is igaz. Belgiumról azonban nem volt tiszta kép a fejemben, minden ismeretlen volt, és ez tetszett benne. Egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem jártam és ez egy kihívás volt. Az Erasmus program nem más, mint egy kihívás: vannak akik szeretik a kihívásokat mert már hozzászoktak, vannak akik nem. Én mindig azokat a lehetőségeket keresem, amelyek esélyt adnak arra, hogy kilépjek a komfortzónámból és kipróbáljak valami újat. Az Erasmus egy ilyen lehetőség.

Volt-e rossz élményem Antwerpenben? Persze, hogy volt. A rossz dolgok bárhol utolérnek, nem muszáj elutaznod külföldre. A lehető legrosszabbkor történtek szerencsétlen dolgok velem és körülöttem, de ez is benne van a pakliban. Ha visszagörgetsz a blogomon meglátod, hogy miről beszélek. Ezek a balszerencsés esetek, bénaságok mind átalakulnak vicces vagy szomorú történetekké és ettől lesz színes az egész tapasztalat.

Rengeteg embert megismertem a világ minden tájáról. Több mint 150 féle nemzetiségű ember él a városban és ez teszi annyira változatossá. Először meglepődve, majd csodálva figyeltem, hogy hogyan tud ennyi féle ember, ennyi különböző kultúrális háttérrel egymás mellett békében meglenni. Ezek az emberek alkotják a várost. Azért szerettem ott élni, mert az emberek elfogadóak. A két kezemen nem is tudom megszámolni hányszor próbáltam elmagyarázni a kultúrális hátteremet. Román, de magyar, mert erdélyi... A végén már viccelődtek is ezzel a lakótársaim, mert nem értették. Elmagyaráztam újra, pedig még az én fejemben se tiszta. De pont azért mert nem volt jelentősége, európaibbnak éreztem magamat.

5 hónap alatt 5 országban jártam, 5 fővárosban és 5 városban (+Antwerpen). Számtalan embert ismertem meg, rengeteg múzeumot meglátogattam, eljutottam kedvenc énekeseim koncertjeire, kipróbáltam új ételeket és italokat. Sokat stoppoltam, amit azelőtt sose csináltam, mindenhova biciklivel jártam és asszem még sose vonatoztam annyit mint ezalatt az 5 hónap alatt. Új fotó témákat kerestem (azt hiszem találtam is), és láttam, hogy hogyan lehet más fajta módon megközelíteni a fotográfiát.

Mindvégig hiányzott Budapest, a MOME, az osztálytársaim, a barátaim, természetesen a családom, a kutyám de ez is ugyanúgy hozzátartozott a kihíváshoz. Valamit valamiért. Ha tehetném, minden félévben elutaznék valahova, és igen, könnyeztem kicsit mikor felültem a repülőre.