Twerkin' in Antwerp

bejegyzésem. Aki még nem tudná: 5 hónapot töltöttem Belgiumban az Erasmus+ programmal; 161 napot. 

Tavaly márciusban mikor úticélt kellett választanom nagyon tanácstalan voltam, ugyanis a kezembe nyomtak egy hatalmas listát az európai országok különböző művészeti egyetemeivel. Két várost jelölhettem, de a határidő előtt egy órával még mindig kételkedve próbáltam eldönteni, hogy melyik kettő legyen. Olyan helyre szerettem volna menni, ahol jó az oktatás, az emberek beszélnek angolul, és persze nincs nagy drágaság. Annak ellenére, hogy nem tudtam sokat a városról vagy az országról, Antwerpent jelöltem elsőként. Még utána is kételkedtem kicsit, de mikor arra került a sor, hogy lemondjam a kollégiumi bentlakást a következő félévre, akkor éreztem igazán, hogy ez mostmár komoly: fél évet külföldön fogok tanulni.

Szeretnék egy átfogó véleményt alkotni erről az egész tapasztalatról, de elég nehéz megfogalmazni. Hatalmas ambícióval és energiával ültem fel a repülőre januárban, nekivágva az ismeretlennek. Velem mindig az van, hogy amikor valamiről kialakítok egy képet a fejemben, az sose úgy történik ahogy én azt elgondolom; ez a legjelentéktelenebb dolgokra is igaz. Belgiumról azonban nem volt tiszta kép a fejemben, minden ismeretlen volt, és ez tetszett benne. Egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem jártam és ez egy kihívás volt. Az Erasmus program nem más, mint egy kihívás: vannak akik szeretik a kihívásokat mert már hozzászoktak, vannak akik nem. Én mindig azokat a lehetőségeket keresem, amelyek esélyt adnak arra, hogy kilépjek a komfortzónámból és kipróbáljak valami újat. Az Erasmus egy ilyen lehetőség.

Volt-e rossz élményem Antwerpenben? Persze, hogy volt. A rossz dolgok bárhol utolérnek, nem muszáj elutaznod külföldre. A lehető legrosszabbkor történtek szerencsétlen dolgok velem és körülöttem, de ez is benne van a pakliban. Ha visszagörgetsz a blogomon meglátod, hogy miről beszélek. Ezek a balszerencsés esetek, bénaságok mind átalakulnak vicces vagy szomorú történetekké és ettől lesz színes az egész tapasztalat.

Rengeteg embert megismertem a világ minden tájáról. Több mint 150 féle nemzetiségű ember él a városban és ez teszi annyira változatossá. Először meglepődve, majd csodálva figyeltem, hogy hogyan tud ennyi féle ember, ennyi különböző kultúrális háttérrel egymás mellett békében meglenni. Ezek az emberek alkotják a várost. Azért szerettem ott élni, mert az emberek elfogadóak. A két kezemen nem is tudom megszámolni hányszor próbáltam elmagyarázni a kultúrális hátteremet. Román, de magyar, mert erdélyi... A végén már viccelődtek is ezzel a lakótársaim, mert nem értették. Elmagyaráztam újra, pedig még az én fejemben se tiszta. De pont azért mert nem volt jelentősége, európaibbnak éreztem magamat.

5 hónap alatt 5 országban jártam, 5 fővárosban és 5 városban (+Antwerpen). Számtalan embert ismertem meg, rengeteg múzeumot meglátogattam, eljutottam kedvenc énekeseim koncertjeire, kipróbáltam új ételeket és italokat. Sokat stoppoltam, amit azelőtt sose csináltam, mindenhova biciklivel jártam és asszem még sose vonatoztam annyit mint ezalatt az 5 hónap alatt. Új fotó témákat kerestem (azt hiszem találtam is), és láttam, hogy hogyan lehet más fajta módon megközelíteni a fotográfiát.

Mindvégig hiányzott Budapest, a MOME, az osztálytársaim, a barátaim, természetesen a családom, a kutyám de ez is ugyanúgy hozzátartozott a kihíváshoz. Valamit valamiért. Ha tehetném, minden félévben elutaznék valahova, és igen, könnyeztem kicsit mikor felültem a repülőre.

egy csodás város. Amikor a központban sétálgattam és nézegettem a házakat, üzleteket, embereket az volt az érzésem, mintha itt mindenki túl jól élne: rendezett és tiszta házak, növényekkel teli utcák, nyugodtság és jókedv. Persze az is lehet, hogy csak rengeteg turistát láttam, de akkor is. Az emberek kiülnek az ablakba, olvasnak vagy füveznek vagy mindkettő- semmi gond az élet. Amikor jó idő van a csatornák megtelnek hajókázó turistákkal, az utcákon alíg van hely járni, és folyton arra kell ügyelni, nehogy elüssön egy biciklis. Ennyi biciklit még életemben nem láttam.

6 napot töltöttem a városban, és ezt Noortje barátomnak köszönhetem, akit Antwerpenben ismertem meg. Ő is ott erasmusozott és felajánlta, hogy lakhatok nála, ugyanis lehetetlen volt couchsurfing-en host-ot találni. Összejártuk a várost, elvitt egy csomó menő helyre, bicikliztünk, sétáltunk és egyik este még bulizni is voltunk. Mivel első nap bőrig áztam és a bulin hangosan “kellett” ordibálnom, ezért a hangomat Amszterdamban felejtettem - még most is be vagyok rekedve. Utolsó este sushit ettünk, amit már nagyon régóta kívántam.

A múzeumok felháborítóan drágák voltak, de mindegyik megéri a pénzét. A Van Gogh múzeum például 17€ diákoknak, de az valóban gyönyörű volt. A Rijksmuseum-al szerencsém volt mert aznap ingyenes volt a belépő, és annak ellenére hogy egymilliárd ember volt, sikerült nekem is bejutnom. A FOAM múzeumtól egy kissé többet vártam: Helmut Newton kiállítás volt amit Berlinben is láttam már, de maga a kiállítás jobb volt mint a berlini. Oda is sikerült ingyen bejutnom, mert az egyik osztálytársamnak volt valami speciális kártyája. Az egyedüli múzeum amit nem sikerült megnéznem, az Anne Frank ház: 15:30-kor kezdik a jegyárusítást és 15:20-kor kilóméteres sor volt a múzeum előtt - inkább sétáltam.

mindjárt vége az erasmusomnak. Ez hogy történhetett?

Lejárt a kiállítás, lejártak a vizsgák, minden barátom lassan-lassan elpárolog vakációzni... az utolsó pár napomat töltöm Antwerpenben. Csütörtökön irány Amszterdam - vagy inkább AmsterDAMN - végre valahára. Úgy gondolom, hogy méltó lezárása lesz a félévemnek.

No de előtte el kell mesélnem a csütörtök estémet. Elindultunk páran a harmadévesek fotókiállítás megnyitójára, az Antwerp - tower-ba és kiderült, hogy a 22. emeleten van egy másik esemény: a mesterisek festmény kiállítása. Elég fancynek tűnt, nem voltam nagyon kiöltözve, de nem is érdekelt. Volt egy külön terem, ahol lehetett borozni és a pincérek folyton ilyen kis ízelítőket hoztak. Ott kezdődött minden. Elkezdtünk borozni, de nem ilyen olcsó bor volt, hanem az a bizonyos “jófajta”. Az emberek lassan kezdtek eltűnni de mi még mindig ott iszikéltünk, folyton újratöltötték a poharakat. Csodás kilátás volt, épp ment le a nap. Beszélgettünk egy csomót: az amszterdami lánnyal és a magyar divatszakos sráccal voltunk.

én néztem a magyar-portugál focimeccset. 

repülök haza Erdélybe. Hihetetlen. Az elején mintha lassabban telt volna az idő, de az utóbbi két hónap nagyon gyorsan elszaladt. 

Pontosan egy hete járt le az egyetlen vizsgám, a fotótöri. Örülök, hogy túl vagyok rajta, mert elég sok energiát és időt öltem bele, de hasznos volt. A tanárnő megdícsérte a 12 oldalas esszémet, azt mondta jó író vagyok. A teszten William Klein és Stephen Shore munkásságát kellett összehasonlítanunk. Mostmár csak a kipak van hátra.

Tegnap kinyomtattam a fotóimat: jövőhéten lesz a kiállításunk. Itt úgy működik, hogy minden évfolyam magának kell keressen és béreljen helyet, ahol a félév végén kiállítják a munkáikat, ami pár napig lesz megtekinthető. Ebben a suliban mindenki hatalmas méretekben printel... sorra jönnek ki a 110x80-as méretű képek, ami kissé fura. Holnap installáljuk a fotókat, majd mutatok képeket. A galéria amit kibéreltünk egy hatalmas, labirintusszerű, 2 emeletes, lepukkadt épület amit meg fogunk tölteni fotókkal. Izgi lesz... főleg azért mert a legtöbb osztálytársamnak nem is ismerem a munkáit... van olyan akitől konkrétan még egy fotót se láttam, ugyanis több az egyéni konzultáció mint a csoportos és szerintem ez nem a legjobb, na de mindegy.

Hétfőn Adele koncerten voltam. Az a nő egy csoda! Le a kalappal előtte. Teljesen más kategória - nem szórakozni mész, hanem feltöltődni. Nagyon jó humorérzéke van, a nevetése az valami haláli; amikor énekel akkor sírsz, amikor beszél, kacagsz. Látszik rajta, hogy szereti amit csinál és szívből énekel. A koncert napján sikerült jegyet szereznem, és még én sem értem, hogy lehettem ennyire szerencsés. Egyik kedvenc koncertem marad.

Ugyancsak hétfőn egy itteni magyar textiles srácnak a végzős kollekcióját fotóztam. Véletlenül talált rám az antwerpeni magyarok facebook oldalon. Hamarosan megosztom a fotókat, csudijók lettek. 

elég kevés volt, hogy véleményt tudjak alkotni Londonról, de így első látásra nagyon tetszett. Szeretem a sok nyüzsgést és azt, hogy mennyi féle ember él ott. Minden negyednek megvan a maga hangulata, az egyetlen közös tényező, hogy minden nagyon drága... hihetetlenül drága. Szivesen élnék ott, de csak akkor ha lenne egy biztos munkahelyem. 

Két emberkénél szálltam meg, míg ott voltam: az első host-om egy cseh lány volt, aki az antwerpeni erasmus társam egyik legjobb barátnője. Nagyon hálás vagyok, hogy befogadott, mert már kezdtem lemondani az utazásról. Mikor végre megérkeztem és kiültünk teázni a hátsó kertbe, akkor éreztem, hogy Londonban vagyok. 

Az első két nap gyönyörű idő volt, rengeteget sétáltam. Nem gondoltam volna, hogy Londonban ilyen sok zöld park van. Teljesen beleszerettem a házakba, minden olyan kis aranyos... nagyon odafigyelnek a részletekre: cserepes virágok mindenfele, kockás lépcsők, színes bejárati ajtók... Nagyon hangulatos volt.

Jártam a Big Ben-nél, A Buckingham Palotánál, a Trafalgar Square-en, Camden Town-ban és a Brick Lane utcán de az egyik kedvenc élményem az volt, mikor egy este Karolínával kiültünk egy közeli parkba ahonnan teljesen rá lehetett látni Londonra, és több mint 2 órát beszélgettünk és söröztünk. Nagyon fáztunk, de megérte. Mögöttünk egy fiatalokból álló csoport híres rock számokat énekelt, tipikus angol, Dr. Martens-szerű számokat. Miután elmentek, a mellettünk ülő lányok Adele-t hallgattak, úgyhogy teljes volt a zenei élmény.

A második host-om egy angol srác volt, akit couchsurfing-en találtam. Nagyon kedves és jólnevelt gyerek; csak egy ágya volt és nem engedte, hogy a földön aludjak. Az utolsó nap együtt lógtunk London utcáin, mert volt egy kis szabad ideje: elnéztünk pár kiállításra és nevetségesen finom kajákat ettünk. A Leon nevű hely volt a kedvencem: egészséges fast-food, és még az ára is tűrhető. Camden Town-ban ettem életem legfinomabb hamburgerét. Nyamm.

A múzeumok szerencsére ingyen voltak, kivéve az ideiglenes kiállításokat. A Tate Modern fantasztikus volt; az egyik kedvenc Dali festményem ki volt állítva. A túrista áradat Londonban is megszokott jelenség, már hogy is ne lenne. A Westminster hídon arra kell koncentrálni, hogy nehogy valaki leüssön egy selfie stick-el.

...

mentem Londonba. Nem volt nagyon időm megtervezni ezt a kiruccanást, szerettem volna ha spontán történnek a dolgok, csakúgy mint a 2 eurós buszjeggyel.

Az utazásom azzal kezdődött, hogy otthon felejtettem a töltőmet, így vennem kellett egy újat. A legjobb az egészben az, hogy Angliában minden másképp működik, tehát nem is tudtam használni az ottani konnektorral. Szerencsére mindkét host-omnak iPhone-ja volt.

Körülbelül tizenketten utaztunk a buszon, amiből 5 román volt. Egy lány és egy srác egész úton veszekedett, nem is sejtve, hogy én mindent értek a nonsense vitáikból. Néha szeretem ezeket a helyzeteket, mert olyan mintha nagyobb hatalmam lenne, de egy idő után kezdett idegesítő lenni, hogy mindenféle hülyeségen összekaptak, így inkább hátraültem.

A La Manche csatorna érdekes élmény volt: a busz beszállt egy vonatba és úgy utaztunk 35 percet az óceán alatt; és még a lélegzetemet se kellett visszatartsam. Nem tűnt hosszúnak az út, és arrafele “nyertem” is egy órát. A gond csak az volt, hogy a busz pont a host-om háza közelében haladt el, és nem engedték, hogy leszálljak. Elvitt a város másik felébe, és onnan még vissza kellett vonatozzak.

5 óra körül lejár a munkaidő és mindenki hazaindul, ilyenkor jobb elkerülni a forgalmasabb helyeket, de nekem erről fogalmam sem volt. Rengeteg stresszes, káromkodó emberrel találkoztam... mindenki robbant fel.