#orrmanyos

Az van, hogy ilyen hiperaktív fajta vagyok, nem tudok megülni a seggemen és muszáj mindig valami olyannal próbálkoznom, amivel akár egy kicsivel is jobb hellyé tehetem a közvetlen környezetemet, a közösségemet, Debrecent.

Kezdődött az egész a cserediákságnak köszönhetően a Rotaracttal 2012-ben, ahol hat évet húztam le, több cikluson át mint elnök, majd kincstárnok is, miután bő másfél év tetszhalál után az én kezdeményezésemre hoztuk vissza a szervezetet 2016-ban. Rengeteget tanultam a projekt és eseményszervezésről, csapatépítésről, rengeteg ismerettséget halmoztam fel a Rotaractnak hála és ezek mind nagyszerűen megalapozták a későbbi kis kezdeményezéseimet.

Utána a zene iránti örök szeretetemnek köszönhetően és az elég földalatti ízlésemet képviselő This is Bihar! elhalása miatt következett a Racka Noise, amit @arendszerellenlazadokkal indítottunk el mostmár több, mint két éve és azóta is csináljuk hármasban Nórival. Semmi tapasztalattal ugrottunk neki, rengeteget tanultunk már az első pillanatban. A Rackán keresztül felgyűlt tudásnak a mai napig egyre több hasznát veszem, segítettem már egyéb helyeknek és embereknek, kezdeményezéseknek koncertet szervezni, a felgyűlt kapcsolati tőkét is egyre több alkalommal és több dologra tudom mozgósítani.

A Rackának köszönhetően pár hónappal az indulás után a Sofar Sounds Debrecenbe is elkezdtek bevonni és mostmár több, mint egy éve ott is robogok. Sikerült már megvalósítani egy koncertet az évek óta kinézett álomhelyszínemen, kedvenc ismeretlen zenekaraimat tudtam megszerettetni emberekkel és mindezek mellé ismét összehozott a sors újabb tenniakaró, /bármennyire is elcsépelt szó/ inspiráló emberekkel. A Racka Noise-nak és a Sofarnak köszönhetően már színpadmesterként is működtem és a MODEMben is megjelentem, mint tárlatvezető.

És ezzel elérkeztem a legfrissebb, negyedik fejezethez: jó ideje követem a budapesti Food Not Bombs-ot és nyáron végre sikerült eljutnom hozzájuk. Amikor elkezdtem belefáradni a Rotaractba, tudtam, hogy egy fix projekttel szeretném folytatni és azt is tudtam, hogy melyikkel. November 10. óta a Debrecen Bike Maffia támogatásával már három gyűjtést és négy főzést tudtunk le a Debrecen Vega Maffia béta név alatt. Minden alkalommal temérdek alapanyagot gyűjtöttünk össze és 50-80 adag melegételt tudtunk elkészíteni. A mai nap zajlott/lik a negyedik főzés, az eddig beérkezett legtöbb felajánlásból, amit épp hogy volt kapacitás feldolgozni. És a mai nappal kiléptünk a tesztüzemmódból és hivatalosan is becsatlakoztunk a Food Not Bombs zászlója alá az FNB Debrecennel.

Gyerekkorom óta szerettem vezetni, nagyapám tanítgatott, először az ölében talán hat évesen, csak kormányoztam, aztán amikor már nem fértem el, kb 12 évesen, már magamtól is pedálok, meg váltó. Összetákolt kockalada földutakon, max hármasban. Dehát már ennyi is elég volt, hogy a jövőben hobbivá, szenvedéllyé nőjje ki magát a dolog.

Az USAban végig vártam, hogy hazaérjek és egyből elkezdhessem a jogosítványt. Gyorsan meg is csináltam, párszor vezettem szülők mellett a Golfot, de pár alkalom után rámbízták bármelyik autót. Aztán átvettem az utakat a nagyszülőkhöz is, Ungvárra. Az utakat Budapestre. Majd a síeléseket, nyaralásokat. Hazahoztam a családot Olaszorszgból a horvát hegyeken át, meg Ausztriából boxszal szakadó hóban nem egyszer. Szerettem vezetni, mindig kerestem és vártam az alkalmakat. Mennyiségre, minőségre és élvezetre is többet mentem, mint a korosztályom és ezt hamar észrevették a barátaim is, szeretnek mellettem lenni a kocsiban.

Aztán az elmúlt időszakban fél év különbséggel két kocsit is sikerült lekoccolnom. Elég szar portfólió 23 évesen, eléggé össze is tört. Ami még inkább, a szüleim szájából hallani, hogy mégsem adnák oda a kocsit Pécsre és hiába mondtam, hogy tudják, hogy gond nélkül levezetem, a válasz csak annyi, hogy mostmár nem. De aztán valahogy mégis megenyhültek.

Mindjárt indulok, három emberért felelek. Életemben először tartok egy úttól. Zaklatottan aludtam, háromnegyed négykor arra riadtam, hogy kicsúsztam egy hajtűkanyarban a Jettaval, három utassal együtt.

Nem is szeretem a hógömböket… De amikor a 2011-est - amit az első fogadócsaládomtól kaptam karácsonyra - levertem talán két éve télen egy ablaknyitáskor és eltört, nagyon szomorú voltam, még anyáéknak is elpanaszoltam. Aztán Mikulásra vagy Karácsonyra, már nem is emlékszem, a jobb oldali várt az egyik csomag alján. Ahogy megláttam, tudtam, hogy ez ilyen búfeledtető kedveskedés, de a nagycsaládi zsivaj közepette ezt annyira nem sikerült értékelnem. Annyira nem, hogy anya még rá is kérdezett, hogy láttam-e a hógömböt, amit csak csendben odébtettem, és hogy örülök-e neki. Én meg szégyenkezve mondtam, hogy igen, nagyon szép tényleg, köszönöm. Felvittem a szobámba és felkerült a másik mellé az ablakpárkányra. Néha még eszembe jut, amikor kibámulok felette az ablakon. Valamiért nagyon belémégett a pillanat, amikor egy ennyire őszinte, figyelmes kedveskedés felett érzéketlenül elsiklottam. Lehet ez az emlék alapozta meg, hogy amúgy teljesen hidegen hagynak és a poroláson kívül sosincsenek a kezemben.

Na mindegy. Szóval azóta egyre csak gyűlnek, minden évben jön egy új, meg van Rómából is. Idén Schladmingból kaptam, ami az asztalon van most. Gondolom az utóbbi kettő azért jött, mert nem voltam ott velük. De február óta ugyanott áll az asztalon, mert a párkányra amúgy már nem fér fel: koncertszalagokat gyűjtök oda, meg mindenféle passokat a munkákból, meg matricákat, amiket sose ragasztok fel sehova. A másik irányba meg nem lehet épitkezni, mert le lesznek verve, mint az első, anyának meg már nem merem mondani, hogy amúgy nem is kellenek és már nincs is hová tenni. Mert akkor kiderül, hogy az egész végig egy félreértés volt és fölöslegesen keresi, veszi, hozza őket.

Ezt február huszonötödikén lőttem és utána elfelejtettem feltölteni és megírni...