#minta

if we wanna get technical, in my mind it’s because the…. innards of sky kids seem to be this blue crystal matter, as seen by this mask ⤵️

BOCSKAI KORONA - Hungarian local currency / 2000 korona

I've put them by denominations to show the differences of various sets, that exist on the market. Mostly they are: various crowns in various places of the notes + various reverses + various serial ## + perforated word MINTA (=> SPECIMEN), as it is shown below:

Gondolom, amikor kialakul az én tudat, a gyerek/mi fokozatosan leválasztjuk magunkat a környezetünkről, úgy gondolom ez nem egycsapásra történik, ezért is nem emlékszünk rá, szóval az énünk meghatározása mi más lenne, mint az amit a szüleink mondanak nekünk rólunk? És amit nem mondanak, csak másolunk, mint az egyetlen elérhető és meghatározó minta. És a kisgyerekben nincsen kritika, mert ahoz tapasztalat kéne, éppen az amit éppen akkor szerez meg. Ezen gondolkodtam hajnalban, az ágy leszállópályáján végig a falnyi ablakon át kibámulva a városra. Hogy akár szeretjük, akár nem, valószínűleg minden rossz tulajdonságunk és minden jó is, ott gyökerezik a gyerekkorunkban. Hogy mit gondolunk magunkról, hogy kik vagyunk, az akkor lett megformálva, 1-3 évesen. Hát mi más lennénk? Ha van is valami más, amit genetikusan hoztunk magunkkal, valami új variáció, ami egészen újszerűnek tűnik az adott közegben, azt kemény meló kivirágoztatni, ha bennük nincs vagy nekik nem sikerült magukban megnöveszteni azt. Szóval haragudhatunk rájuk, akár utálhatjuk őket, de az vagyunk, annak hisszük magunkat, amit ők tükröztek vissza, amit ők vártak tőlünk, amit ők akartak a világtól. Nem tudunk valós kritikával élni csak azzal kapcsolatban amit már öntudatosan vagy felnőttként fel tudtunk/tudunk mérni. Okozhattak károkat úgy, hogy nem is tudtak róla, a legjobb szándék vezérelte őket. Egészen biztosan nem akartak szándékosan fájdalmat okozni. mert azért az emberek nagy része nem gonosz. Tényleg egy életen át tudunk haragudni rájuk amiért nem voltak mellettünk amikor úgy éreztük, hogy kéne. Én azt hiszem azt szerettem volna megélni, hogy az anyám hálás nekem. Hogy értékeli amit érte teszek. Más meg másféle elismerésre vár egy életen át. A pszichológia azt mondja, nagyon nehéz elfogadni, hogy ezt már nem kaphatja meg az ember. Hogy visszafelé nem lehet betölteni a hiányokat. Vagy amikor a szülő meghal, akkor azt, hogy a lelkünk mélyén levő apró remény is meghal. Már soha nem fog megtörténni amire vágytunk. Felerészben az anyám vagyok, felerészben a nevelőapám. Sok mindenben olyan amilyen az anyám, miközben mindent amiben alulértékelem magam vagy amiben blokkolva vagyok, azt is neki köszönhetem. A gyerekkori csodálatom feléjük töretlen. És ez szépen meg is alapozta az összes felnőttkori pszichózisomat. Valójában azon gondolkodtam, hogy mindegy, hogy valaki miféle álomvilágban él, hogy mit gondol magáról. Tarthatja magát racionálisnak vagy emocionálisnak vagy bárminek. Akármit gondolunk, az ugyanúgy csak egy összelegózott álomvilág. És a legokockáink nagyobb részét a szüleink ajándékozták nekünk. Alig-alig van, amit mi vásároltunk magunknak, és még azt se biztos, hogy valóban „mi magunk” tettük, mert ki is az az én? Hát, részben csak az a kisgyerek, akit az apja/anyja nem vett fel.

Persze, ezen a filozófusok meg a pszichológusok már sokat agyaltak, én meg nem olvastam utána a sok okosságnak, csak írtam mert nem akartam még kibújni az ágyból. De jó volt ez a reggeli béke, hogy már mindegy. :)