#lisboacolorida

Pedig ezúttal nincs szó kókányolásról, a kép mögött tudatos koncepció áll. A lisszaboni metró 1993-as felújításakor Eduardo Nery képzőművész döntött úgy, hogy kicsit szétkapja a portugál csempehagyományt. A képen látható hölgy eredetileg egy úgynevezett figura de convite, azaz üdvözlőalak. A barokk korban a paloták bejáratánál meg a lépcsőházakban rakosgattak ki ilyen életnagyságú nemeseket meg katonákat, hogy ünnepélyesen köszöntsék az érkező vendégeket.

A Jacaranda mimosifolia Dél-Amerikából, közelebbről Brazíliából, Argentínából és Bolíviából származik. Portugáliába a 19. század elején érkeztek az első példányok.

Lisszaboni történetük kulcsszereplője Félix de Avelar Brotero, a híres portugál botanikus, a Coimbrai Egyetem professzora, aki később a lisszaboni Ajuda Botanikus Kert (Jardim Botânico de Ajuda) igazgatója lett.

1813-ban Brotero kapott egy adag jacarandamagot Brazíliából (amely ekkor még portugál gyarmat volt).

A magokat az Ajuda Botanikus Kertben ültették el, ahol a fák a lisszaboni mikroklímának – a sok napsütésnek és a fagymentes, enyhe télnek – köszönhetően rendkívül gyorsan otthonra leltek.

A botanikus kert falain kívül a 19. század végén és a 20. század elején kezdtek el tömegesen megjelenni az utcákon. Lisszabon akkori főkertésze előszeretettel ültette őket a város különböző pontjain (mint például a Parque Eduardo VII, a Largo do Carmo, vagy a képen is látható Belém környéki utcák), mivel a fa koronája tökéletes árnyékot biztosít a nyári hőségben, tavasszal pedig lenyűgöző látványt nyújt. Télen pedig, ha eső éri őket, a lombok hihetetlen finom illatot árasztanak, ezzel is ígérve: mindjárt itt a tavasz.

szép. (Nem fárasztalak titeket hosszú szöveggel, már biztosan így is túltengek a posztjaimmal.)

Lisszabon tavaszi arca egyszerűen lenyűgöző.

Képzeld el, ahogy sétálsz ezek alatt a dús, lila lombkoronák alatt, a fejed fölött virágtenger, a lábad alatt pedig egy puha, illatos szőnyeg a lehullott szirmokból.

Bár a Jacaranda mimosifolia eredetileg Dél-Amerikából (főként Argentína, Bolívia és Paraguay területéről) származik, Lisszabonba Brazílián keresztül érkezett a 19. század elején. A honosítás kulcsfigurája Félix de Avelar Brotero volt, akit a portugál botanika atyjaként tisztelnek. 1811 és 1826 között ő vezette a Jardim Botânico da Ajuda-t (az ország első botanikus kertjét), és ő ültettette el az első példányokat. Brotero nem tartotta meg magának a különlegességet: lelkesen osztogatta a magvakat bárkinek a városban, aki kedvet érzett a termesztésükhöz.

Több oka is volt annak, hogy ez a fa lett Lisszabon egyik jelképe:

A királyi hatalom szimbóluma: Amikor a portugál udvar a napóleoni háborúk idején Brazíliába menekült, majd visszatért, a jacaranda egzotikuma a monarchia erejét és a tengerentúli birodalom gazdagságát jelképezte. A virágok lila/kék színe akkoriban rendkívül értékes pigmentnek számított, ami tovább emelte a fa státuszát.

Klimatikus hasonlóság: A jacaranda melegigényes, és Lisszabon mediterrán éghajlata (enyhe telek, forró nyarak) tökéletesen megfelel neki. Érdekesség, hogy a Tejo folyótól északra már sokkal nehezebben marad meg, ezért Lisszabon az egyik legészakibb európai pont, ahol ilyen tömegben látható.

Van valami egészen varázslatos abban, ahogy a jacarandák minden tavasszal megváltoztatják a várost. A lisszaboni utcák ilyenkor nemcsak a sárga villamosoktól, hanem a szinte már valószínűtlen, élénk lila virágszőnyegtől válnak felejthetetlenné. Ahogy a korona dús, harang alakú virágai fölénk borulnak, az egész környezet egy kicsit álomszerűvé válik. Nemcsak a fákon csodálatosak, hanem a földre hullva is, ahol illatos, lila "szőnyeget" alkotnak a macskaköves utakon. Egy rövid időre a város minden sarka egy lila álommá válik – a természet legszebb díszlete, amellyel Lisszabon minden évben megajándékoz bennünket.

Persze van , aki másképp látja ezt.

Minden a szokásos rendben zajlik. A város lassan rátalál a saját ritmusára.

Még soha sehol nem éreztem ennyire otthon magam, mint itt.

Boldog vagyok.

Ahol a macskaköves, meredek utcákon megfér egymás mellett a patinás 28-as villamos, a jövő-menő tuk-tukok és a száradó ruhák illata a tipikus csempés falak tövében. A háttérben büszkén magasodó Sé de Lisboa pedig már a XII. század óta emlékeztet minket, hogy ezek az utcák évszázadok óta mesélnek a föniciaiakról, keltákról, mórokról, spanyolokról, angolokról - és persze a portugálokról. Ebben az utcában szinte minden épület suttog nekünk valami izgalmasat - és ezekből a történetekből egyre többet tudok. Találkozik itt a hősiesség, a horror, az irodalom. Élénk a fantáziám, úgyhogy bármelyik korba oda tudom képzelni magam, és talán meg sem lepne, ha egy utcasarkon I. Afonso király, Luís Camões Szent Antal, Vasco da Gama, Magellán vagy Fernando Pessoa toppanna elém. (Camões-sal egyébként személyes elszámolnivalóm is lenne. Nem csak azért, mert vagy 300 méterre van utolsó lakóhelye az otthonunktól, de úgy megcsavarta a portugál nyelvet, hogy semmilyen latin nyelv ismerete nem segít az elsajátításában.)

Egyszerűen képtelenség megunni ezt a lüktetést. ❤️

Van abban valami különleges kiváltság, amikor az embernek ilyen saját „páholya” van a városra, mint ez az ablak itt a Sant’Ana dombon.

Szép vasárnapot mindenkinek, aki ma tartja!

📌 Colina de Sant'Ana - Lisboa