Szerelmes vagyok Lisszabonba. Rengeteget olvastam róla, és legszívesebben mindent elmesélnék a barátaimnak – mégis vannak pillanatok, amikor a szó teljesen felesleges.
Azt hiszem, nekem ez a legjobb ebben a városban: az a pillanat, amikor végre lepakolom a terheket. Szó szerint és átvitt értelemben is. Mert a hétköznapokban az ember itt is rohan: munka, határidők, a folytonos késztetés, hogy csinálni kell valamit. De amikor befordulsz egy ilyen utcába, ez a nyomás hirtelen elillan. Már nem fotózok minden sarkot – hiszen úgyis itt élek –, nem sietek sehova. Egyszerűen csak jólesik leülni a langyos kövekre, hallgatni a távoli zajokat, és nézni, ahogy a fények lassan átmásznak a szemközti falon.
Valójában később mindig az ilyen céltalan pillanatokra emlékszem vissza a legszívesebben.
Van valami elképesztően felszabadító az olyan helyekben, ahol nem történtek egetrengető dolgok. Ahol nem állt ki senki a teraszra kikiáltani a köztársaságot, nem forgattak filmet, nem gyilkoltak meg királyokat, és nem írtak Történelmet. Ahol nem áll sorba kétszáz ember egy túlárazott sütiért, és senki sem akar meggyőzni arról, hogy pont innen a legszebb a naplemente. Nem kell emléktáblákat böngészni. Nem akarnak lenyűgözni – és pont ettől leszel hirtelen szabad.
Ez a kis lépcsősor Alfamában, a Rua do Loureiro sarkán pontosan ilyen. Túlélte az 1755-ös nagy földrengést, de azóta sem csináltak belőle látványosságot. Semmi csoda, semmi kötelező program – csak évszázadok óta ott lévő kövek, amik megőrizték a város csendesebb arcát.
Nincs semmi különös ezen a képen. Csak két ember egy utcában, ahol nem történik semmi nagy dolog – csak a száradó ruhák halk csapdosása, egy macska komótos lépteinek emléke van jelen, meg a megszokott ritmusban telő délutánok. Itt ül ez a két lány is a lépcső alján, az árnyékban. Lehet, hogy épp azt böngészik a telefonon, hol kaphatnak egy jó hideg sört vagy kávét, de az is lehet, hogy fogalmuk sincs, merre járnak, és csak élvezik, hogy a lábikra-gyilkos lisszaboni emelkedők után megpihenhetnek.
Tűz a nap, a sárga meg a piros falakból csak úgy árad a meleg, de ott a lépcső alján, az olajfa mellett épp akad egy kis elviselhető sáv. Nincs semmi különös ezen a képen. Abban a pillanatban nekik sincs égvilágon semmi dolguk, csak hogy pihenjenek egyet, mielőtt kitalálnák, merre sétáljanak tovább – ha lehet, inkább lefelé.
Előbb-utóbb persze fel kell állni. De amíg az a kis árnyék kitart, addig maradhat minden úgy, ahogy van – mert néha semmi sem esik jobban, mint elpazarolni egy órát, anélkül, hogy akár csak egy pillanatát is sajnálnánk.
