#kiskertemben

2026.04.16.

Még nem merek nagy levegőt venni. Ujjongani sem tudok, pedig van minek örülni: a magyar emberek a változásra szavaztak. Leváltottuk az ország kirekesztő, bántalmazó, cserbenhagyó vezetőit.

A választások utáni reggel van. Fáradt vagyok a hajnalig tartó utcabáltól, de örömmel megyek be a munkahelyemre, hogy megölelhessem a munkatársaimat, akikkel együtt rengeteget dolgoztunk azért, hogy Magyarország jobb hely legyen. Az utazáshoz jó ötletnek tűnik betenni a Szabadság című playlistemet. Olyan zenéket gyűjtöttem oda, amik (nekem) a szabadságról szólnak. Néha elővettem, amikor szabadnak akartam érezni magam.

Fábián Juli énekel elsőként a Free című számban. Borzongatóan szép hangját már csak felvételről hallhatjuk, mert fájdalmasan fiatalon meghalt. És ahelyett, hogy felszabadultan élvezném a szabadságot, ami most közelebb van, mint 16 éve bármikor, folynak a könnyeim megállíthatatlanul. Nemcsak egy szám erejéig, hanem egész úton. Nemcsak Juli miatt, hanem mindenki miatt, aki meghalt az elmúlt 16 évben, nem kis részben Orbán bandájának "köszönhetően". Vagy nem halt meg, "csak" nem kapott ellátást, méltatlan körülmények között volt beteg. Nem vették fel, nem kapott segítséget, támogatást, fejlesztést, ellátást, gyógyszert, hitelt. Elküldték, megalázták, kigúnyolták, hibáztatták, magára hagyták, elutasították vagy megpróbálták láthatatlanná tenni. Mennyien vannak. Mennyien vagyunk. Mennyi fájdalom, hiábavaló próbálkozás, szégyen, félelem, szorongás, magány, kudarc, összeomlás, betegség.

Soha nem bocsátom meg nektek.

A választás utáni estén, a kádban ülve elképzeltem a 16 évvel ezelőtti önmagunkat.

16 éve, mikor hatalomra kerültetek, 33 éves voltam, és éppen kertesházat kerestünk a családommal. Féltem, de izgatott és bizakodó is voltam. Nemrég diplomàztam szociológusként.

Egy évvel később megtaláltuk a csodálatos házunkat Pécelen. A gyerekeim óvodába és iskolába kerültek. Már akkor sem volt tökéletes az oktatási rendszer, de kifogtunk jó pedagógusokat. Én az első végzettségemnek megfelelően még kommunikációs tanácsadóként dolgoztam, de egyre jobban foglalkoztattak a társadalmi problémák. Különösen a gyerekek sorsa.

Mikor a kisebbik gyerekem is megkezdte az iskolát, lett egy barátja, aki a helyi szegregátumban élt. Jártunk náluk, ők is nálunk. Mi középosztálybeli családnak számítottunk, régi autónk, régi hàzunk volt, turkálóban vettük a ruhâinkat, mégis mérhetetlenül gazdagok voltunk hozzájuk képest. Iszonyú igazságtalannak éreztem.

Akkor már önkénteskedtem időnként - a Habitat Magyarországnál, a Heti Betevőnél, a Kontúr Egyesületnél -, mert nem tudtam tétlenül nézni, ahogy a rendszer magára hagy embereket, gyerekeket. Aztán eszembe jutott, hogy talán önkénteskedhetnék a saját lakóhelyemen is. Választhatnék olyan ügyet magamnak, amit a leginkább magaménak érzek.

10 évvel ezelőtt megalapítottam a Varázskulcs Közösséget. Fejlesztő foglalkozásokat tartunk mélyszegénységben élő gyerekeknek Pécelen. Ezalatt volt már, hogy elvették a termünket, amit korábban kaptunk, bújtatott vagy nyílt rasszizmussal kellett szembenéznünk, de többnyire fent tudtuk tartani magunkat támogatásokból.

Az egyesülettel nem csak a közvetlen segítés volt a célom. Példát is akartam mutatni, megmutatni, hogy nem lehetetlen változásokat elérni. Akartam egy jól működő csatornát létrehozni, amin keresztül az emberek jószándéka egy problémás területre irányulhat, ahol aztán kézzelfogható változásokat tudunk elérni. Miközben megfogalmazunk kritikát és konstruktív javaslatokat is a hatalom felé.

Ezen a csatornán azonban csak nagyon vékonyan csordogált a jószándék, és a tenni akarás. Állami, önkormányzati pályázatokon éves szinten néhány 100 ezer forin támogatásra tettünk szert, a külföldi alapokat kitessékelték az országból. Az emberek, akik segíthettek volna, félni kezdtek, fáradtak voltak a saját harcaiktól, elaprózták a jószándékukat sokfelé, mert annyi helyen kellett segíteni. Vagy magukra zárták az ajtót, esetleg elmentek. Eközben az oktatási rendszer egyre jobban leépült, a szociális szolgáltatások már annyi támogatást se tudtak nyújtani a rászorulóknak, köztük a hozzánk járó gyerekeknek, mint addig.

Nagyon sok erőfeszítésünk van abban, hogy 10-15 gyereknek alternatívát, motivációt adtunk. Másik 5-6 gyereket viszont elveszítettünk. Nem tudtuk megvédeni attól, hogy kiemeljék őket a családjukból, nagylétszámú, gyakran bántalmazó intézményekbe kerüljenek, végzettség nélkül elhagyják az iskolarendszert, a képernyő vagy más függőség rabjává váljanak, elkallódjanak.

Sosem bocsátom meg nektek.

Ahogy azt sem, hogy 16 év erőfeszítései ennyire kevéssé láthatóak. Mert a hatalom egyre több embert, gyereket hagyott magára: hajléktalan embereket, romákat, LMBTQI+ embereket, kisvállalkozókat, tanárokat, egészségügyi dolgozókat, állami gondozott fiatalokat, SNI-s gyerekeket, fogyatékkal élőket, csecsemőket, bántalmazott nőket, mentális betegeket, függőket, és még sorolhatnám. Ahogy sokan mások is, én is úgy reagáltam, hogy még több energiát tettem abba, hogy jobb legyen a világ körülöttünk. Hogy megmutassam, megmutassuk, lehet változást elérni.

Nagyon sok tüntetésen voltam, vittem magammal a gyerekeimet, nyilvánosan posztoltam róla, hogy minél több emberhez elérjen. Aztán olyan munkahelyet választottam, ahol közvetlenül is segíthetek. Egy gyerekjóléti szolgálatnál iskolai szociális munkásként támogattam gyerekeket, kamaszokat. Prevenciós foglalkozásokat tartottam, hogy békésebbek legyenek a közösségeik, ki tudjanak állni magukért, felismerjék a függőség kockázatait, nagyobb önbizalmuk legyen, hiteles információik legyenek a szexről. Felnőtt szakembereknek mutattuk meg, hogyan ismerjék fel a családon belüli erőszakot, és hogyan támogassák az erőszak áldozatait. Azt a mennyiségű fájdalmat, amivel ott találkoztam, nem bírtam néhány évnél tovább. Én is cserbenhagytam őket.

Sosem bocsátom meg nektek, amit azokban az években tapasztaltam.

Negyedik éve dolgozom az Amnesty Magyarország munkatársaként. Még mindig segítek gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek, hogy békésebbek legyenek a közösségeik, ki tudjanak állni magukért és egymásért. Képzéseket, kiállásokat, kampányokat szervezünk olyan emberekért, akiket megfoszt jogaitól a hatalom. Kiállunk a nők, az LMBTQI+ emberek jogaiért, a jogállamiságért, megmutatjuk másoknak is, hogyan álljanak ki. Sokat bántottak minket és azokat, akik velünk együtt tenni akarnak egy igazságosabb világért. Vannak, akik már a támogatásunkat sem merték elfogadni, mert a hatalom árulónak, csalónak, kártékony poloskának állított be minket.

Ezt sem bocsátom meg nektek soha.

Nagyon sok erőfeszítést tettem, tettünk azért, hogy ellensúlyozzuk a hatalom egyre durvább, egyre bántalmazóbb, egyre kirekesztőbb működését. Nagyon sok erőfeszítést tettem bele abba, hogy közben harmóniában és többé-kevésbé boldogságban éljek a családommal és a barátaimmal, hiteles és egészséges maradjak. Most itt állok 49 évesen, fájnak az ízületeim, rosszul alszom és nagyon-nagyon fáradt vagyok. És tudom, hogy sokkal kevésbé lennék fáradt, ha az elmúlt 16 évet nem ellenszélben, támadások, gáncsolások után újra megrázva magam, kétkedőktől, kritikusoktól, rettegő, elfáradt, kiábrándult emberektől kísérve kellett volna végigcsinálnom.

Sosem bocsátom meg a miattatok elvesztegetett életerőmet.

Látom, hogy most minden eddiginél több a lehetőség a változásra. Látom, hogy van remény. De azt is látom, hogy még mindig nagyon mélyen vagyunk, és nagyon sok munka lesz ebből kimászni. Azt viszont nem látom, hogy lesz-e még egyszer ugyanannyi erőm, mint amennyit az elmúlt 16 évben elhasználtam.

2026.04.30.

Varázslatos egy tanév volt. Az első tanév, amely során egy csodás kis csoportot kísértem egy önismereti utazáson, miközben igyekeztem átadni azt, amit a meseterápiáról tanultam a Wesley János Főiskola oktatójaként, csoportvezetőjeként.

Talán nem bánják, ha megosztok néhányat név nélkül a tanítványaim alkotásai közül, mert vizuálisan ezek az alkotások mutatják meg legjobban, hogy ez egy nagy mélységeket és magasságokat is megjáró út volt. Hálás vagyok, hogy nemcsak az alkotások, hanem a beszélgetések és beszédes csöndek emlékét is eltehettem a szívembe.

Indulás jó alapokkal és némi bizonytalansággal

Amikor elkezdtem a csoporttal a közös munkát a föiskola Komplex művészetterapeuta képzésén, én már tudtam, hogy mesékkel bejárni a tudattalan tájait egy felejthetetlen utazás. Tudtam, hiszen Kovács Csilla meseterapeuta - tanárom, mesterem - és egy másik csodás kis csoport támogatása mellett én is végigjàrtam ennek az útnak egy kicsivel hosszabb változatát. Erről az útról sok megkönnyebbülést és fájdalmat hozó felismerést hoztam magammal, melyek következtében súlyos, de szükséges döntéseket is meg tudtam hozni.

Tudtam tehát, hogy a meseterápia működik. Arról is volt tapasztalatom, hogy tudok jól meseterápiás foglalkozást, folyamatot vinni. Meg arról is, hogy tudok csoportot vezetni, élvezetes és hatékony módszerekkel tudást átadni. Együtt mind nem csináltam még ezeket, különösen ilyen hosszan, ilyen mélyen.

Megérkezni a szerepbe

Az első félév végére sikerült megszelidíteni a félelmeimet és az önmagammal kapcsolatban érzett kételyt. Magam is úgy éreztem: megérkeztem a szerepbe. Persze kellett a szerencse is ahhoz, hogy tényleg egy csodálatos csoportot kaptam.

A második félév jutalom volt. Jutalom azért, amiért megküzdöttem. Jutalom a sok tanulásért, a félelmetes helyzetekbe is beleállásért, a mèlyre merülésért, a súlyos döntésekért, a nem alkuvásért.

A második félévben már félelem nélkül tudtam a csoportom elé állni, tudva, hogy értékes, amit adok, nyitottan arra, hogy magam is tanuljak és fejlesszem az önismeretem, gyarapítsam a tudásom, és elfogadva, hogy - keveset, de - hibázhatok.

Jutalom volt a lehetőség, hogy csinálhatom, jutalom a csoport, akiket kaptam, és jutalom a saját további gyógyulásom is. Mert a mese akkor is gyógyítólag hat, mikor én adom át. Ráadásul nemcsak a magamban átszűrt, majd átadot mese hat rám, hanem a csoport is behoz új szempontokat, amikre addig nem is gondoltam.

Új átjárók nyílnak meg a mesében és a tudattalanban

Az új emberek új szempontjai például segítettek továbblépni egy mesei képen, amiben én már a megoldást sejtettem. Az ő segítségükkel azonban rájöttem, hogy bár fontos állomás, amikor megérkezünk a gyógyító szerelem puha, védett barlangjába, de ahhoz, hogy szabadon doboghasson a szívünk, előbb ki kell engednünk könnyeink folyóját. (A Csontváz Asszony)

Vagy amikor egy sokadszor olvasott mesében nem tudok többé a jó lánnyal azonosulni, mert most már látom, hogy gyerekként nem dolgunk apánk szomorú álarcát vidámra festeni. (Az ördögálarc). A másik ilyenből meg rájövök, hogy a királylánynak hozzám képest mennyivel magától értetődőbb bátran, szabadon, a szabályokkal is szembeszállva dönteni úgy, hogy az apja mindenben támogatta, hitt benne. (Napleánya királykisasszony) És végül, hogy mennyit tud adni a legegyszerűbb "gyerekmese" is, például most azt, hogy felnőttként is szabad, sőt szükséges semmit tenni, tét nélkül álmodozni, (Pityi Palkó és Erős János), és hogy a könnyedség, humor is tud akkora erő lenni, amivel megszerezhetjük a "fele királyságot." (Aranyszőrű bárány) Sorolhatnám a végtelenségig, hogy korábban és most mennyit kaptam a meséktől, de most visszahozom a fókuszt erre a tanévre, és a tanításra.

Hála

Mert rengeteget kaptam ettől a tanévtől! Elmondhatatlanul hálás vagyok például Benyó Tamásnak, aki már előttem elhitte, hogy képes vagyok ezt megcsinálni. A meseterápiás oktató társaimnak, Papp Évának és Gáti Annának. A semmiből kinőtt alkotóműhelyünkben - legyőzve távolságot, különböző élethelyzeteket - olyan szakmai programot hoztunk létre, amiben szabadok lehettünk, a csoportjaink mégis egyformán magas színvonalú képzésen és önismereti munkában vehettek részt.

Hálás vagyok a tanítványaimnak a csoportban, és azoknak, akik konzulensnek választottak. Utóbbiak terepmunkájának, szakdolgozat írásának kísérése közben lehetőséget kaptam arra is, hogy belepillanthassak többféle célcsoporttal végzett mese- és müvészetterápiás munkába. Ez pedig megint segített megerősödni abban, hogy azok a mentális egészség helyreállítását támogató módszerek - mint a mese- vagy művészetterápia -, amelyek nem vagy kevésbé a verbalitáson alapulnak, nemcsak kiegészítésként alkalmazhatók, hanem önállóan is. Például ott, ahol a klienshez nem érnek el a szavak, vagy maga nem tudja szavakba önteni az érzéseit, vagy csak egyszerűen a mese szimbólumai, az alkotás, a tánc, a zene a kulcs az ő lelke felnyitásához és gyógyításához.

Nem túl elavultak a népmesék?

Sokszor jön az a kritika, hogy a népmesék sztereotipikus képeket közvetítenek, a hagyományos nemi szerepeket erősítik meg, melyekben a nők legtöbbször másodrendűek. Bár vannak nagyon erős női karakterek, sok mesében valóban a feleség szerep jut nekik. Ez azért van, mert a mesék akkor születtek, amikor a nemi szerepeket még kőbe vésték. Meg akkor, amikor a félelmet például egy sárkány testesítette meg, a spiritualitással kapcsolódó, törvényen kívüli nőt a boszorkány. Vagy ott van a mesebeli apa, aki odaadja a lányát az ördögnek, meg a mostoha, aki egy almával megmérgezi nevelt lányát. Ezekkel a szélsőséges, végletes, sokszor földöntúli figurákkal a valóságban ritkán találkozunk, de mint archetipikus, szimbolikus képek igenis velünk vannak, megszólítanak bennünk valamit. És ha dühösek leszünk, hogy a szorgalmas lány azért kap jutalmat, mert takarít, az egyrészt jogos, másrészt azzal a dühvel lehet dolgozni.

Hogy alkalmasak-e arra a mesék, hogy megtanítsanak jól élni? Mindenre nem jók természetesen, de ezek a szélsőséges, szimbolikus figurák alaposan megmozgatják a tudattalanunkban őrzött képeket. Segítenek ránézni: hol van bennünk a sötét és világos, lágy és kemény, befogadó és meghódító, éltető és pusztító, szorgalmas és semmittevő, elengedő és fogvatartó, és még sorolhatnám. Ha pedig megláttuk, megpróbálhatjuk megérteni, elfogadni és megszeretni magunkat azzal a tulajdonsággal vagy hiánnyal együtt. Végül pedig dolgozhatunk azzal, amivel szeretnénk: elkezdhetjük beépíteni, leépíteni, hagyni, táplálni, gyakorolni, megtanulni...

Tökéletes kombináció: tanítva tanulni

Átadni valamit, amiben hiszek, tanulni magamról, és ebben másokat is támogatni, az egy elég tökéletes együttállás. Amikor együtt tanulunk magunkról és egymásról, próbáljuk érteni, elfogadni magunkat és a többieket, az eredményezet egy kegyelmi állapotot, amiben nekem most részem volt.

Hogy nekem eljön-e egyszer a megérkezettség, amikor már megtanultam és elfogadtam magam, azt nem tudom. Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy folyton jön egy újabb kihívás, életszakasz, amiben újra el kell fogadni magamat. De ha marad egy kis kétely, az nem árt. Éppen elég az elég jó szintet megcélozni ebben is.

Ha nem is minden szerepemben jutottam el az elég jóig, most például ebben a meseterapeuta és meseterápiát oktató szakember szerepben - ameddig racionálisan el lehetett jutni mostanáig - eljutottam. És ez elég jó.

A végére beteszek még egy dolgot, ami nem állt meg az elég jónál, hanem elment a tökéletesig. Ez a csodálatos gesztenyefa a főiskola udvarán áll. Ősszel is szerettem, de onnantól, hogy elkezdett virágozni, és egyre jobban kibomlottak apró, de őrületesen szép és erőteljes virágai, alig bírtam levenni róla a tekintetemet. Így aztán megörökítettem a virágokat és magamat. Értük is hálás vagyok.

2025.10.30.

Fájdalmas felismerés rájönni arra közel 50 évesen, hogy gyerekkoromban akár tenyéren hordozott királykisasszony, fékevesztett boszorka, huncut kópé, elmélyülten bíbelődő kis manó is lehettem volna. Ezek helyett okos és csendes jókislány voltam, aki csak kevés gondot okoz. És nem tudtam, hogy hiába igyekszem olyan jó kislány lenni, amilyen csak tudok, hogy több figyelmet, elismerést, rajongást vívjak ki, ez egy hatalmas csapda. A rossz gyerekekre jobban figyelnek. Persze ők sem azt kapják, amit ettől remélnek. De a jógyerekek is hiába igyekeznek mindig jók lenni. Amire igazán vágyunk, és amire minden gyereknek szüksége lenne, az osztatlan figyelem, a rajongva, feltétlenül szeretés, a jelenlét, amikor szükség van rá, nem érkezik meg. De akkor még nem tudjuk, hogy ezt nem is kellene kiérdemelnünk, mert ez csakúgy jár.

Most, közel 50 évesen már nem lehetek egyik megosztó mesehős sem. Különösen, ha nem akarom kiírni magam a szerepeimből, kapcsolataimból, amiknek nagy részét amúgy szeretem. Mégis jó lenne kijönni ebből a jókislányságból, mert kurvára unom már. De nem egyszerű. Azért nem egyszerű, mert nem tudom, nem tapasztaltam meg: bármelyik másik alakomban is elég jó és szerethető vagyok. Vannak, pillanatok, mikor megérkezem ebbe a bizonyosságba, de csak ritkán. Most leginkább olyan, mintha sehogy sem állnék ezzel a dologgal.

Selejtezzük Édesapám holmiját. Fényképeken az az élet, amiben mi kislányok, aztán kamaszok voltunk a húgommal. Az életet, amit dobozokba zárt és a garázs mélyére rejtett, mikor lett egy új családja. Minket is bezárt oda. Nem beszéltünk róla, nekem is kevés az emlékem azokról az időkről. Tudom vagy sokáig tudni akartam, hogy voltak benne szép pillanatok. Erősen kapaszkodtam ezekbe a pillanatokba. Szerettem volna, ha ezek a pillanatok jelentik a valóságot. De ha próbálom felidézni az érzéseket, amik bennem akkor jelen voltak, a hangulatomat, a hogylétemet... Nincsenek éles képeim, de a szívem és a gyomrom tájékán erős szorítást érzek. Bizonytalan vagyok, félek, próbálok megfelelni, keresem a helyem Apám kislányaként, de nem találom. Apám függő volt. Ma már tudom, hogy nem volt lehetőségem átjutni az alkohol homályos fátyolán.

Elszomorító felidézni azt, ahogy kislányként szorongva igyekszem jó lenni, rettegve attól, hogy talán mégis elrontok valamit. Nemcsak az Apám házára emlékezve jelenik meg a nehéz kő a mellkasomban. Ha az iskolára gondolok, ott is így vagyok. Igyekszem jó lenni, óvatosan toppantani még akkor is, mikor táncolok, cincogva húzni a hegedű vonóját az izzadó kezemmel, halkan, lehajtott fejjel énekelni, kicsit görnyedt vállal rejtegetni magam. Aztán mikor kamasz leszek, elkezdenék lázadni, de kikapok érte. Igaz, nem Apámtól,de ez egy másik történet.

Ma felnőttként, szakemberként már tudom, honnan jön ez a szorongás. Onnan, ahol osztatlan figyelemnek, feltétel nélküli elfogadásnak, az igényeim tiszteletben tartásának kellett volna lennie. Ahol elfogadtam, hogy Apám nem ér rá, sokat dolgozik. Ahol nem haragudtam, mert amúgy rendes, kedves, becsületes, szorgalmas ember volt.

Pedig lehettem volna dühös. Ordítani kellett volna, dühöngve törni-zúzni, vagy sírni a félelemtől, reménytelenségtől, hangosan, kiabálva tiltakozni, csúnyán, udvariatlanul viselkedni. Meg persze jó lett volna boldogan, felszabadultan, őrülten, körbe-körbe rohangálni, fülsértően visítani, annyira nevetni, hogy folyik a könnyem, olyan erősen szeretni, hogy felkiáltson a fájdalomtól, aztán nevetve megdorgáljon érte. Nem mindig persze, csak amikor éppen ezekre van szükségem gyerekként. Lehetett volna szorongás, óvatosság nélkül kiengedni bármit, ami jön, és akkor, amikor jön. Ahogy az a gyerek, aki biztonságban van, időnként kiengedi, mert kiengedheti. Akinek nem kell tekintettel lennie egyik szülőjére sem.

Én jó kislány voltam. Nem engedtem ki. Mikor kamasz lettem, kicsit kiengedtem, de kikaptam érte. Utána is sokszor kikaptam. Mikor emelt hangon vagy már ordítva követeltem valamit a férjemtől, ő meg kimérten mondta: vele így nem lehet beszélni, kommunikáljak rendesen. Ne kiabáljak a gyerekekkel se, mert az csúnya dolog. Halkan se hallota, amit mondtam. Mikor hangosan mondtam, akkor meg kikaptam. Még mindig nem tudok jól kiállni magamért. Valahol mindig elrontom. Vagy másokért állok ki magam helyett.

Találtam Apám lakásában, a szekrény aljába rejtve egy busó álarcot. Kétszer akkora, mint egy emberi arc. Bajusza van, mint Apámnak volt, meg nagy haja is, mint neki fiatal korában. Tudtam, hogy ez is abból az életből van, amikor még kislány voltam. Abból az életből, amit az új családja elől elrejtett. Abból az életből, amiben született egy Öcsém, de akkor nem lehettünk igazi testvérek. Mostmár lehetünk végre, de ez is egy másik történet.

Anyámat kérdeztem a busó álarcról, ő tudta. Együtt vették Mohácson. Mikor elváltak, pénzfeldobással döntötték el, kihez kerüljön. Apám nyert. Valójában nem tudott nyerni, de tudjátok....

A busó arc hatalmas bajusza alatt vérvörös száj, ami széles vigyorral nevet, az ősszes foga kilátszik. Lehet ez egy gonosz nevetés is, meg gúnyos is vagy egy hatalmas hahota, de semmiképp sem egy udvarias, visszafogott kuncogás. Valami ördögi és boszorkányos, ami éppen ezért emberi. Mert nem lehetünk mindig udvariasak, rendesek és visszafogottak. Nem lehetek mindig jókislány.

Persze nem akarok másokat gonoszul kinevetni, őrjöngve törni zúzni (bár őszintén, erre is lehetne valami lehetőség néha). De sziklaszilárdan, kihúzott vállakkal, tűzzel a szememben, akár halkan vagy némán, úgy, hogy senki ne akarjon többé figyelmen kívül hagyni, de senkit se bántsak az ügyetlen érdekérvényesítéssel, úgy kiállni magamért.

2024.05.27.

Meglátogattam a nagymamámat és a dédnagymamámat. A valóságban sajnos ezt már nem tudom megtenni, de most elmentem a temetőbe és leültem a sírjukhoz. Ehhez el kellett autóznom egy kis, bakonyi faluba, Isztimérre. Mire odaértem, megéheztem. Így a szendvicsemmel és kulacsommal mentem be a temetőbe. Leültem a sír mellé, ahol kettejük hamvai vannak eltemetve, és miközben megebédeltem, elmeséltem nekik, mi van velem mostanában.

Szokványos helyzet: nézik, ahogy eszem, csak most nem ők főztek, hanem én gondoskodtam magamról, ha nem is olyan bőségesen, ahogy ők tették volna. Mindketten olyan emberek voltak, akik az étellel a szeretetüket fejezték ki. Icus, így hívtuk a nagyanyám, mindig rántotthússal, becsinált levessel, almás- vagy túróspitével várta a családot. Annyit főzött, hogy háromszor meg tudtunk volna ebédelni, de ezt azért tette, hogy tudjon csomagolni mindenkinek, nehogy éhen maradjunk a következő napokban.

Teri mama, a dédnagyanyám mestere volt a süteményeknek. Akkora konyhája volt, amiben csak egy ember fér el, az is állva. Így aztán az egyetlen szoba is tele volt sokszor kelő fánkokkal, bejglivel, száradó házitésztával, hűlő zserbó lapokkal. A szüleim is etetnek minket, a közös evés családi rítus nálunk. Én is etetem a gyerekeimet, és már előre sírok attól, hogy hamarosan csak ritkán tudom majd etetni őket. Hogy lassan nem lesz szükség arra, hogy reggel fél 6-tól szendvicseket gyártsak, teát hűtsek, uzsonnás dobozok után kutassak. Már nem lesz szükség ebben a fizikai formában a gondoskodásomra.

Gondolatban elmesélem ezt is nekik, akiket már nem érinthetek meg, de most érzem a jelenlétüket. Teri mama már nem találkozhatott a gyerekeimmel, pedig biztos tetszettek volna neki. De a fiaim még így is nagyon szerencsések voltak, hogy volt egy dédnagymamájuk, az én nagyanyám, aki sokszor vigyázott rájuk, sütött nekik palacsintát, rántotthúst, és nézhették náluk a tévét, ameddig csak bírták.

Remélem, büszkék rám, hogy ügyesen etetem én is a gyerekeimet, bár biztosan csodálkoznak, hogy ilyen kevés húst adok nekik, és hogy a sót is kispórolom az ételükből. Megnyugtatom őket, hogy akkor is lesz kit főzéssel szeretnem, amikor a gyerekeim kirepülnek, mert van szerelmem és egy bónuszba kapott kisfiam, bár utóbbi szívéhez nem annyira a hasán keresztül vezet az út.

Elmesélem nekik, hogy sokáig igyekeztem megfogadni, amit tanácsoltak vagy az életükkel sugalltak. Hosszú ideig kitartottam a házasságom mellett, akkor is igyekeztem erős és derűs maradni, amikor nehéz volt. Voltam okos, türelmes és belátó, békültem úgy, hogy belül nem éreztem a békét, hisz nagyanyám azt mondta, "Nem szabad haraggal feküdni.". De nem voltam igazán boldog, sokat voltam egyedül, és nem éreztem magam elég jónak abban a kapcsolatban. Nem akartam ebbe beleöregedni, szomorúan és magányosan élni, ezért váltam el. Most sokkal kevesebbszer vagyok okos, türelmes és belátó. Sokkal többet sírok, mint korábban, de így sem kell, hogy aggódjanak értem. Ezek a sírások felszabadítóak és megnyugtatóak, a béke pedig igazi, megalkuvásmentes és tiszta.

Tetszene nekik, hogy van kertem, bár a sok gazt és kesze-kuszaságot nem bírnák nézni. Tetszene nekik, hogy készítek lekvárt, süteményt, sokféle finom ételt, de fognák a fejüket, hogy néha mekkora rendetlenség van, és hogy milyen sokszor kap oda az étel, miközben három másik dolgot próbálok csinálni.

Büszkék lennének rám, milyen szép hivatást választottam. Mindent elolvasnának, amit írok, mindent kiváncsian megnéznének, amiben a nevem, arcképem megjelenik, de nem értenék, minek dolgozom önként a munkaidőn túl is, ahelyett, hogy rendben tartanám az otthonom és az életem. Mondjuk ezt néha én sem értem.

Jó lenne néha megsimogatni a szép ráncos arcukat, fogni az inas, májfoltos kezüket, vagy nézni, hogy állnak a tűzhelynél és hallgatni a tanácsaikat. Jó lenne olyan erősnek lenni, mint ők, de talán ehhez nem kell annyit tűrni, mint ők. Talán furcsállanák, de szerintem megértenék, hogy valamivel önzőbb vagyok náluk, és egyre inkább igyekszem annak tudatában lenni, hogy elég jó és értékes vagyok akkor is, ha nem szolgálok meg érte, csak simán megteszek mindent, ami tőlem telik. Lehet, hogy kicsit aggódnának, hogy kevesebbszer látszom erősnek és derűsnek, mint korábban, és sokkal kevesebbszer vagyok megértő, de hálásak lennének a társamnak, akinek akkor is elég jó vagyok, amikor nemcsak őt, de magamat sem tudom megtartani. Egyébként is tetszene nekik, mert nagyon kedves és közvetlen ember, ráadásul nagyon szeret enni.

A gyerekeim is nagyon tetszenének nekik. Sápítoznának, hogy milyen nagyok, már kész férfiak. Mondanák nekik, hogy hangosabban beszéljenek és ne hadarjanak. Nem nagyon értenék a zenét, amit a nagyobbik játszik, azt meg végképp, amit a kisebb művel a számítógépen, de el lennének olvadva, hogy milyen jóképű, kedves és udvarias fiatalemberek. Dicsérnének engem is, hogy milyen szép vagyok akkor is, amikor én nem érzem annak magam, de biztos csodálkoznának, hogy mennyi ráncom és ősz hajszálam lett, "én sem vagyok már mai csirke".

Hiányoznak, de nagyon jó, hogy voltak nekem, és az is, hogy még mindig emlékszem rájuk. Ehhez nem kell rendszeresen a temetőbe járni, de most jó volt ott lenni, és nemcsak ott a sír mellett, hanem a faluban, ami az otthonuk volt, és ahol olyan erősen lehet érezni a jelenlétüket, mint sehol máshol.

Aztán elindultam lassan kifelé a temetőből. Akkor vettem észre, hogy milyen hangosan énekelnek a madarak, és hogy milyen sokan vannak ezen a csendes, zöld helyen. Repülnek és megpihennek, fújnak egy trillát, felcsippentenek egy kukacot, aztán mennek tovább a dolgukra. Végül beültem az autóba, de csak néhány métert mentem, amikor észrevettem, hogy a temető melletti rét telis-tele van margarétával. Nem ez az igazi neve, hanem ez: kaporlevelű ebszékfű. Ahogy később megtudtam: se illata, se gyógyereje, "csak" szép és szeretik a méhek. De nekem olyan gyönyörű volt, hogy azt el sem tudom mondani. Belegugoltam a virágrengetegbe és simogattam a vidám fehér-sárga fejecskéjüket, és vigyorogtam örömömben, meg hunyorogtam a nagy, tiszta fényességtől, amit a májusi nap a virágokkal együtt odavarázsolt nekem.

Hálát éreztem és reményt. Reményt, hogy lehetek olyan, mint ezek a virágok: egyszerre törékeny és erős, életigenlő, aki nem vár sokat, de nem is áldozza fel magát, csak van, jelen van, aki pont elég és ezzel békében is van, aki elégedett és nem aggódik a holnap, meg mások miatt, csak kitárja a szirmait a mindenségnek és hálával fogadja azt, amit ad.

Négy biztos(nak hitt) pont az életemben: 1. Mi négyen. 2. Mi ketten. 3. Egymás mellett. 4. Együtt megöregedni egy szép, öreg házban. 

Stabilnak és tökéletesnek tűnik ez a négy pillér, sokáig én is így hittem. Na nem azt, hogy tökéletes, de azt igen, hogy stabil és egészen jó. Néhány másik, félig-meddig ismert élethez képest csodálatos.

Nem lehet röviden leírni, hogy mitől ingott meg. Talán mert inkább egymás mellett voltunk és nem együtt. Neki biztos más dolgok voltak zavaróak, nekem főleg a magány, és az, hogy egyszerre rájöttem: így nem tudok felszabadult és önazonos lenni. 

Ahogy közeledtem a 45-höz, egyre többször tettem fel magamnak a kérdést: így akarom-e leélni az életem? Próbáltam változtatni, változni, de ez az út nem erősítette meg a házasságunkat. És amikor az asztal négy lábából az egyik nem tart, felborul az egész. Fel is borult. Olyan, hogy mi ketten, már nincs. Megmaradunk családnak, de nem úgy, mint eddig.

Most az elválás ideje van. Annak az ideje, hogy rendbe tegyük a dolgainkat és megtanuljunk békében megmaradni apának és anyának. Meg tudjuk őrizni szépnek azt, ami szép volt. Sok ilyen volt. Megérte erre az útra lépni és megérte egymást választani társnak erre az útra. Ezt a blogot azért kezdtem el írni, hogy a kertről és a házról írjak. Amiről azt hittem, közös. Végül egy önismereti út lenyomata lett a ház és a kert, ahogy fejlődött, enyészett, fejlődött újra. Ahogy beleadtam mindent, elfáradtam, megint beleadtam, megint elfáradtam.