Az ĂrĂł, aki nemes ihletbĹ‘l, akár hiĂş becsvágybĂłl valamely műve közzĂ©tĂ©telĂ©vel a nyilvánosság figyelmĂ©re jelentette be igĂ©nyĂ©t, ezzel megszűnt magánszemĂ©ly lenni, Ă©s jogos kritika tárgyává lett egyĂ©nisĂ©gĂ©nek mindazon elemeire nĂ©zve, amelyeket műve által egyenesen vagy közvetve maga szolgáltatott ki a nagy nyilvánosságnak. SzemĂ©lyĂ©bĹ‘l innen fogva csak annyi marad mentes a nyilvános bĂrálat alĂłl, amennyit maga otthon hagyott belĹ‘le. Mindazzal azonban, amit belĹ‘le a világ elĂ© vitt ki, kilĂ©pett a "magánszemĂ©ly" jogkörĂ©bĹ‘l, azzal szerepelni, hatni, tetszeni, irányĂtani akart, arra tehát a társadalom bármely tagjának joga van visszahatni, az ĂrĂłnak pedig immár kötelessĂ©ge e visszahatást eltűrni, mĂ©g az esetben is, ha önmaga által feltárt sebezhetĹ‘ pontjain magánszemĂ©lyĂ©t Ă©rintenĂ©.
Horváth János, A kritika jogai és korlátai, Napkelet, 1928.