#iamiwhoami

HANA - “Avalanche”

iamiwhoami - o

IamiwhoamI (aka Joanna Lee, aki nem ismerné, egy ötéves, immár harmadik albumát megjelentető, rejtélyes svéd elektropop történet, projekt énekesnője, heroinája), volt bátor üzenetet küldeni, és nem csak keresgélni, ahogy például én is tettem, már kislányként is. Igen, akkoriban, Andersen mesékkel beoltott mini, kelet-európai, kissé tudathasadásos hableánykaként kezdtem egy jókora csukafejessel azóta is tartó romantikus hányódásomat az érzések, álmok óceánjában. Joanna BLUE című, végig az óceán és a merülés kontextusában maradó novemberben megjelenő új elektropop albumának egyik dala, a Tap Your Glass azonnal forradalmi, hiszen mindenkinek érkezik az a bizonyos palack, csak rá kell lelni. A Comme de Garcons, Ralp Lauren és Gareth Pugh (!) ruhákban fel-feltűnő Joanne szavahihető múzsa. Vízi múzsa, nem lehet máshol látni, csak a víz mellett vagy vízparti erdőkben. Merüljünk vele, hátborzongató és örömteli lesz, ígérem.

I am I Who am I

René Descart  mindenki által jól ismert híres én-definícióját (“Gondolkodom, tehát vagyok.”) viccesen  kiforgató név (Én vagyok én , de ki vagyok Én?) egy nagyon határozott művészt jelöl, Joanne ugyanis 5 éve megingathatatlanul tartja magát a természethez, az új, helyes ösvény kereséséhez, az óceánban való folyamatos merüléshez fűződő álmaihoz. Az audiovizuális projekt összes eddigi kisfilmje ebben a kérdéskörben mozog, és ami különösen jó, hogy a főszereplőként, sokszor egyedüli szereplőként megjelenő énekesnő/művésznő egyik klipből a szó szoros értelmében átmegy a másikba. A képi világ sokszor ugyanott folytatódik, ahol a másik abbamaradt, így egy folyamatos környezeti és fikciós világban járhatunk, éveken át. Ha van is mellette valaki, az mindig arctalan vagy (mostanában) egy szőrös szörnyeteg, aki néha éppen őbelőle bújik elő, s sokszorozódik meg. A projekt mögött olyan zseniális designerek képi világát fedezhetjük fel (akiknek ruháiban Joanne egyébként mutatkozni szokott), mint Gareth Pugh, Ralph Laurent, Adrienne Wong vagy a La Perle. Saját kiegészítőket, zenét, nyomatokat áruló cége a To whom who may it concern néven fut, amelyben most kicsi, nyakba akasztható üzenetes üvegecske is kapható.

A projekt egyébként  2010-ben egy zseniális marketingötlettel vált napok alatt ismertté a világon: Lady Gaga, Christina Aquleira, Reznor és más popsztárok klipjeinek vizuális világát, valamint őket magukat is megidéző rövid klipek kerültek a megosztóportálokra, név és előadó megjelölése nélkül, találgatásra kárhoztatva a zenei és fashionportálok szerzőit, a közönséget. A gyönyörű természeti képeikkel horrorfilmek hangulatait ötvöző, nagyon Gagás kisfilmek jöttek egymás után, teljes tanácstalanságot okozva mindenkinek. Zseniális belépő egy, amúgy is szimulákrumokkal teli üzleti világba, mint a zeneipar, és ahol a figyelemfelkeltés döntő minden további lépés tekintetében.

2012-ben megjelent a kin, 2013-ban  a bounty, mindkettő csodálatos egyvelege a mostanában rejtélyesen beindult svéd elektronikus zene aszimmetrikus dallamvilágot atonális zenei aláfestéssel ötvöző, a materiális valóságot szimpla ugródeszkának használó darabjainak. A hableány tematika mindegyikben “posztposztmodern”, természettudatos, ironikus elemekkel átszőve van jelen, így például az új lemez címadó dalában már igazán, komolyan félsz, amíg nézed, mert a dallamhoz a teret kiválóan társító vágásokkal, a szirénhangszerű ének és a ruhák  Pugh bemutatóit idéző szárnyalásával halálosan valóságos pillanatokat hoznak létre. 

A Pugh-hoz,  Alexander McQueenhez, Vivienne Westwoodhoz kapcsolható divat mint performansz művészet vonalhoz tartoznak a klipek, minden apró mozdulatnak jelentése van, a ruhák dekonstruáltak, túlméretezettek, ironikusak, ételekkel, vérrel, állatokkal szerepelnek egyenrangúként, kvázi élőlények. Ha megnézed például az n című dalt a bountyról, látni fogod, hogy mennyire profin és hátborzongatóan ötvözi a projekt a szélsőségesen őszinte önkifejezést a divatban a legújabb elektropopos irányzatok lebegő textúrájával.  

Kate Bush, Beyoncé, Björk nagyon, Lady Gaga pedig a vizualitásban meghatározó a klipekben (utóbbit szerintem nagyon nem kellene tovább erőltetni). Ami még fontos: Joanne egy interjúban elmondta, az óceán a virtuális teret szimbolizálja a dalaiban. Ahova naponta fejest ugrunk, és szigeteket keresünk. Vagy szerelmet. Hű, marad  a kedvenc mesém.

Szöveg: Laura