Sok előadáson és koncerten jártam már, a valahányadik sorban állva pedig mindig azon gondolkoztam, milyen lehet ezt a sok arcot, figyelő szempárt befogadni annak, aki velünk szemben, a színpadon áll. Nekünk, nézőknek egyszerű a dolgunk: figyelni és befogadni, értékelni és eltenni, amit el lehet. Otthagyni azt, ami nem kell. Hazautazás közben megbeszélni a látottakat, dűlőre jutni azon, hogy megérte-e eljönni aznap este?

Mindezt pontosan tudtam, amikor eszembe jutott, hogy szeretném ezt a műsort. Peti és Máté barátomnak, akikkel a zenei és videó anyagot csináltam, ragyogott a szemük az ötlettől és a kihívástól, ami rám is lelkesítően hatott. Egyszerre rajtunk állt, hogy mit lát a közönség a színpadon, és nálunk volt a felelősség, hogy lehetőleg minél több hasznos érzést vigyenek magukkal haza, és kevés haszontalant, vagy egyáltalán semmit se hagyjanak ott, az üres széksorok között.

Furcsa volt először a színpadon, a közönséggel szemben állni. Látni az érdeklődő tekinteteket, megannyi fókuszáló szempárt. A vártnál sokkal többen jöttek el, ezt is idő volt befogadnom.

Sok minden eszembe jutott abban a pillanatban. Elsőként a hála. Az adok-kapok tökéletes együttállása. Kíváncsian vártam, hogy a sikerrel és a hírnévvel kapcsolatos érzések felbukkanjanak bennem, de az előadás előtt még úgy éreztem magam, mint aki két napja a fogorvosi váróteremben ül és vár. Túl akartam lenni rajta. Annyit készültünk rá, annyi befektetett energia volt benne, hogy már belülről feszített, szét akart robbantani, ki akart jönni. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor az utolsó mondat is elhangzott a könyvből és a műsornak vége lett. Amikor átvettem a mikrofont Jánostól és beszélni kezdtem, újra kutatni kezdtem magamban a siker által gerjesztett érzéseket.

A siker ugyanis jó ideje foglalkoztat, nélküle nem élet az élet. Meg aztán ez visszhangzik mindenhonnan, nőkre és férfiakra egyaránt szórja a kötelezőt: Legyél sikeres! Azáltal, hogy sok gyereket szülsz. Azáltal, hogy karriert csinálsz. Lefogysz, izmosodsz, nagy művész leszel…satöbbi. Komolyan azt hittem, ha leteszem ezt a könyvet az asztalra, azzal kipipálhatom ezt a részét az életemnek és megszabadulhatok ettől a sokszor kínzó érzéstől, ami már egy ideje kerget engem. Meglepetésemre azonban ez ügyben nem történt semmi érdemleges.

Örömöt éreztem. Hálát. Reményt, hogy sok pozitív érzést visznek haza magukkal, akik részt vettek benne. Felelősségvállalást az üzenetben, amit a műsorral mondani szerettünk volna. És igen, kutattam magamban a siker és a hírnév érzéseit is, és azt találtam, hogy a hiányérzet nem csitul, de nem is teljesedik ki. Nem született meg a gyógyír. Félretettem magamban ezt a kérdést. Jó. Akkor máshonnan érkezik majd a válasz.

Másnap este édesanyám elvitt minket Gryllus Dániel és barátai koncerte a Müpába, ahol Weöres Sándor – A teljesség felé c. művéből zenésítettek meg részleteket. Kísérteties dolog történt: az előadás vége felé morajló, szeles hangokat kreáltak a zenészek, aztán énekelve elhangzott a következő mondat:

A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert.

Beleborzongtam. A könyvem megírásakor elsőként ezt az idézetet írtam le a füzetbe, mert ha egy mondattal akarnám elmesélni a történetet, akkor ezt olvasnám fel. Teljesen az volt az érzésem, hogy valaki most nekem üzen. Aztán elhangzott az utolsó darab, és ott választ kaptam mindenre, amit kérdésként a bemutató alatt feltettem magamnak. Mielőtt megosztanám Veletek, szeretném még egyszer megköszönni, hogy eljöttetek. Tervezzük, hogy előadjuk máshol is, így aki nem tudott eljönni, ne bánkódjon. Egyúttal szeretnélek megkérni Titeket arra, hogy ha elolvastátok a könyvet, írjátok meg a véleményeteket róla.

Szép Karácsonyt mindenkinek!

*     *     *

A teljes-ember

Ha külön-külön felismerted változatlan alaprétegedet: időtlen- határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli, véges ruháját: soktagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton- változó egyéniséged vezessen.

Ezután felismerheted egyéniséged igazi szerepét: csak jelzőkészülék, mely eligazít a jelenség-világban. A vágyak nem lesznek erőszakosak többé, hanem olyanok, mint a jelek a térképen: belátásodtól függ, hogy miként igazodsz hozzájuk, nem követelőznek. A testi szenvedés nem érint többé: tested bármekkora kínok közt vonaglik és jajgat, lényed úgy figyeli és úgy gondozza, mint egy idegen, beteg állatot. Az éhség és szomjúság sem érint ezentúl, sem érzékiség, sem öröm és bánat, sem tudásvágy: tested, érzésed, értelmed hiányait úgy érzékeled és úgy javítod, idegenül, mint ruhádon a gyűrődést, foltot, szakadást. Mindaz, ami az életben kívánatosnak látszik: gazdagság, siker, hatalom, egészség, számodra nem több, mint a felnőttnek gyermekkori játékszerei; nem sóvárgásod, hanem helyzeted jelöli meg, hogy mit viselj. Örök lényed nem vágyik semmire, még az üdvösségre sem: csak úgy kívánja, ahogy a gőz felemelkedni s a kő hullni kiván: nem a személyes vágya, hanem helyzetének törvénye szerint.