#flamiswriting

Drága S.

Nem telik el úgy nap, hogy ne jutnál eszembe. Annyira kevés időnk volt. És annyira lehetett volna még több, de még így is hálás vagyok, hogy az a kevés megadatott nekünk. 

Amióta elmentél, Szögék úgy húzzák az agyam, hogy én vagyok a víg özvegy. Nem tudom, ki akarta úgy, hogy vigadjak és gyászoljak is egyben, mindenesetre tudod, hogy senki nem hasonlít jobban egy hullámvasútra, mint én.

Van az a 2 nagyon fura elgondolásom. “Mindenkinek csak 1 igazi jut” - ugyanakkor a másik, ami szerint “Mi jön az igazi után? A még igazibb” - most egy kicsit titkon remélem, hogy a második érvényes, viszont az egyik cáfolja a másikat. Nem tudom, mi lenne a jobb, hogy a múltba hazudnék, vagy reményvesztett özvegy lennék, de úgy érzem, te is azt kívánnád, hogy kapjam már össze magam.

Van egy csodalény... hú, nagyon hasonlít rád! És még a nevetek kezdőbetűje is ugyanaz! Biztosan kedvelnéd, társasozik. Meg sci-fi szerető! De úgy rendesen! De erről a csodalényről mondjuk meséltem Gy-nek is, lehet beférne a kis szívembe ez a különleges fiú. Nem, ne legyél féltékeny, rosszul áll. Csodalény tegnap mintha vigyázott volna ráma trolin, képzeld, megint a 76-tal járok, szörnyű egy járgány... érdekes állatok ezek a trolik. Szóval tegnap mindenki halloweenezett, ami jó, hiszen tudod, mennyire imádom - hiányzik a Bombalurina & Munkustrap duónk - viszont tegnap mindenki aki élt és mozgott elég rendesen alkohol befolyása alatt állt. Én meg egyedül voltam fiatal. Elém egy beszívott állat ült le, fent akadtak a szemei meg minden, ezek után a fene akar a Hős utcába fotózni menni... Na de, felálltam, be, középre. Egy ideig észre se vett, egészen addig, amíg meg nem jelentek ilyen nyomulós arcok. Onnantól kezdve, mintha figyelt volna rám. De ezt nem jelenti azt, hogy ne tudtam volna vigyázni magamra, a legjobbtól tanultam köcsög lenni - még mindig menthetetlenül gyűlölöm az embereket. 

Voltunk Izlandon is, végig partiztuk azegészet, húúú, imádtad volna... Volt északi fény, vadásztam lundát, bokáig fürödtem az óceánban. Igen, felfáztam. Igen, megérte.

De tényleg nem tudok levelet befejezni... Szóval csak annyi, hogy ügyesen ott a magasban. Pacsizz le kérlek Révésszel helyettem is, meg szólj le a pokolba, kell ott egy hely, a végén elkárhozom a rengeteg színházammal... 

Drága Gy.

Nem tudom, mit szólnál, ha most itt lennél köztünk. Bizonyára még mindig húznád az agyam, jókedvre derítenél, zenélnénk együtt - most biztosan megtanítanád újra a Cloud Atlas Sextetet zongorázni. Kézzel - lábbal támogatnád az összes kihágásom, ugyanakkor már látom az arcod, ahogy az érett felnőtt oldalad előkapva leszídsz, hogy én ennél többre vagyok képes. Kapnék egy szelíd suhintást, hogy mégis hogyan jut eszembe az álmaim feladásának akár csak a gondolata is. Meginnánk együtt az összes Dr.Peppert a Földön, és még az se lenne elég! De képzeld, egyébként már rengeteg helyen lehet kapni, nem kell már annyira vadászni rá. Ez valahol tök jó, hogy nem kell bejárnom a fél világot 330 ml-ért, de azért valahol hiányzik annak az öröme, mikor rácsodálkozunk, hogy egyikőnknek sikerült csodanedűt szerezni. 

Most meg fogsz lepődni, de képzeld, hallottam egy olyan emberről, aki az én szememben fényesebb, mint a napfény. Érdekes kis csodalény, sci-fi rajongó, szeret társasozni, és szinte pofátlanul jó ízléssel rendelkezik sorozatok, filmek és zenék terén... ja, és nagy Star Wars szerető, és csípi a BSG-t. Ugyehogyugyehogycsodalény? Hiszem, hogy kedvelnéd. Színész egyébként, magamhoz híven, nyilván rongyosra nézem a darabjait... De esküszöm, Ő vett észre engem, azt se tudtam hogy hívják,  mikor először a csoda barna szemeivel rám nézett. Könnyelmű kijelentés ez így, de lehet ellopnék neki egy kék kürtöt. Vagy egy egész zenekart is... 

Egyébként meg képzeld, újra álltam színpadon! Jó, nem kell ezt így túl gondolni, Hamleten felmehettünk, része az előadásnak, elég buli. A legelsőt még meséltem is neked korábban, így, levélben. De ez megismétlődött még párszor - és most elképzeltem, ahogy tudomhogytudod fejet vágsz, igen, ez a csodalény is játszik benne, itt szúrt ki először - és egyébként már egész jól bírom. Alatt értem csak félig hordok ki lábon egy infarktust. 

Mindezek mellett, a fotózás, hát az megyeget. Szeretem. Talán már a fotózás is engem. Elég csoda ez, de hát talán ettől szép. Minden változatlan, csak tudod, van egy kisebb-nagyobb űr ott, de azthiszem, megszerettem szépen lassan ezt az űrt...csak kár, hogy nincsen benne űrhajó.

Nem tudom, hogy kell egy levelet jól lezárni, úgyhogy csak: Szeretlek, légy jó odafent...de hát milyen másmilyen is lehetnél. :’)

Az utóbbi időben ez valamiért nagyobb agyfaszt okozott, mint amikor valaki pinket vett fel pirossal, vagy mikor valaki odarakja a cipőjét a mozgólépcsőn felfele ahhoz a kefés részhez (ami nálam visszakézből pofon, hát basszus...)

Szóval ami ennyire ki tudta borítani a kis lelkem, az nem más, mint, a nagyon a kapcsolat elején, még a "hátezektutiörökreegyüttlesznek" és lilásrózsaszínvattacukorízűfelhő kellemes elegyében létező párok, akik egy langymeleg kellemes szerelmetes délután eleresztik, hogy "én téged annyira szeretlek, hogy már szavakat sem találok rá". Hát basszus... (szintén). Akkor nem is szereted eléggé. Najó, ez meglehetősen erős kijelentés volt, ugyanakkor egy kicsit mégis. Gondolkodjatok már. Szerintem csak lusták az emberek ebbe tényleg igazán erőt fektetni, és végig gondolni mit jelenhet számukra az a szuszogó kedvesség ott az oldalukon. És most nem is arra gondolol, hogy "annyira szeretlek, hogy meghalnék érted", mert Te önző fasz, akkor Te meghaltál mi meg csak bambulunk itt egyedül, nem azért lettél az életem párja, hogy megmurdelj az első "szeretleknél".

Úgyhogy gondoljuk végig, amíg te nem szuszogtál mellettem, mi volt az, ami a legfontosabb volt számomra. Illetve még most is az, csak itt vagy Te, ami lehet elég komoly sorrendváltoztatást eredményez.

A macskám. Na őt pont annyira szeretem, mint a kutyámat, csak máshogy, viszont azthiszem pont annyira, mint Téged. Tovább. Nutella. Egye-fene, ha arról van szó, jobban tudlak szeretni, mint egy nagy üveg nutella. Fene a formád. Vagy mondjuk a targoncák, jelentősen hátrébb kerültek a listán, ahogy a munkagépek, és a picicuki Mazda MX-5. De csakis sárgán és bukólámpával, stílszerűen. Szeretlek annyira, hogyha a vajaddal együtt költöznél a szívembe, elviselném. Hogy bírsz Te így élni, nemisértem. Elviselném a mindennapos hülyeségedet, a rettenetes szovicceidet, és egy idő után nem is csapnálak meg érte, vagy csak hozzászoknál. És miattad majd sietnék haza a színházból. Pedig akkor lennék a legjobban, ha Te, a színház és a kutyamacska is egy helyen lennétek. Majd egyszer...

De addig is, szeretlek annyira, hogy áldozatot hozok érted, és értünk. Szeretlek annyira, hogy minden olyat, amit hibának látsz magadban, azt szeretni fogom, sokkal jobban mint Te. És hogy nem fogok elfutni. Tőled nem. Mert jobban szeretlek még az idióta agymenéseimnél is, mint hogy "jajnekemidőkell", meg az ilyenek. Szóval, én ezt tudom neked ígérni és adni. Ez az, amit nem tudnék szavakkal megfogalamzni.

Az elmúlt hetem nagyjából azzal telt, hogy 20 másodpercenként megjegyeztem, mennyi van még hátra a szeretett rendezvényemig, és hogy mennyire szeretem a Hamiltont, és hogy uuuhh, ha drága legeslegjobb barátom berakja nekem a nagyszínpadra azt kirakhatom twitterre, csak hogy Lin hátha megnézi, és így elkönyvelhetem magamnak, hogy akkor tudja, hogy létezem. Ahw. Mindezek mellett amúgy mindig felkeltem valamilyen oknál fogva hajnalban, és nekiestem a sütisütésnek, csak hogy kevésbé legyek ideges, ilyenek.

Csütörtök: egy kiló idegesség, meg némi aggodalom, ugyanis konferenciára illik-e DocMartensbe menni? Mostmár igen. Mindezek után mint a mérgezett egér rohanás ki építést fotózni, pörgés, örömködés, lépésszámláló be.

Pénteken már 1-re kint voltam, és már akkor a 6. kávémnál jártam, szintén egy nap, amin ugyan nem voltam egy hasznos lény, (sőt...), megpróbáltam színt vinni az életbe. Na meg a kis “életcéljaim”, végre elektromos rollerizézhettem, meg hála nagyon jófej srácnak, elvitt egy körre a fel-le emelős bármiisazmajdnemolyanjómintegytargonca cuccal, meg persze a békán roller, de hát az már-már hagyomány.

1,5 óra alvás után szombat 6:09-kor beléptem a majdnemüres csarnokba, pattogás nyitásig, majd stand. Végtelen sok kávé, és még több, mint amennyit az emberiség képes elképzelni. Rendezvény után villámrandi, meg valami punnyadás a HQ-ban, hátha nem pusztulok meg hazáig érzés elkerülése érdekében.

Vasárnap laza volt, megkaptam “szülinapi” kajakuponom, végigpattogtam a csarnokok között, mint egy nagyon boldog kis gombóc. Aztán jött az az izé. Egy embi (akit azért mégiscsak nem neveznék nevén, ha olvassa, úgyis tudni fogja, hogy róla van szó, elég kevés ember tud annyira “hűaztak*va” állapotba hozni, mint amiben abban a 2 perces összefutásban voltam), aki osztozik a Hamilszeretetemen. Háááááát véééééégre valaki, azt hittem egyedül halok meg magyar Hamilfanként. Na mindegy, onnantól még a maradék álmosság is kipattant belőlem.  Aztán vége lett ennek a kis csodának. Rendezvény előtti pár nap idegességében mondom mindig azt, hogyha nem klappol minden, én elsírom magam. És hát nem lett így, eddig mindig volt valami buktató, akár munka, akár ismerős szinten, ami miatt azt tudtam egy “de”-t találni. És most nem. Hihetetlen volt ez az egész, hogy új embereket ismerhetek meg, hogy reptethetem a kis szuperhősöm, hogy végre egy-egy napra önmagam lehetek. Nem találok szavakat arra, hogy mennyire hálás vagyok. Köszönöm! <3 

0:33 - Lefeküdtem aludni magamhoz képest időben, szokásomhz híven bekapcsoltam a kis Broadway-es lejátszási listámat, és egész gyorsan el is aludtam egész gyorsan. 3:33 - Felriadtam. Nem is tudom már mire, de a legelső emlékem az, hogy - amellett, hogy basszameg, de hiányzol - a már egyszer körbeért lejátszási listám elkezdte bedobálni az ajánlott számokat. Valami gyönyörű, mégis a világ egyik legfájdalmasabb száma szólt. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok, csak az járt a fejemben, hogy meg kell tudnom mi ez a szám. 

“It’s Quiet Uptown” - ez az a szám, amit a milliónyi Ham nézés alatt hallottam vagy ezerszer, de magamtól nem hallgatnám, mert nem fogott meg, meg amúgyis... meghalt Philip, az előző 2 szám is erről szólt (btw, azokat is szeretem), valahogy mindig átugrottam.  De most... egyszerűen nem tudom szavakkal megfogalmazni, mennyire voltam üres, és kétségbeesett abban a pillanatban, és mennyire hiánypótló ez a dal számomra.

Abban a pillanatban ezer meg egy gondolat futott végig rajtam... hogy magamnak, és a legjobb barátomnak is folyton azt hazudom, milyen nagyon jól vagyok, aztán egy hajnali felébredés és egy szám teljesen padlóra vert. Az elmúlt időben egy kezemen meg tudom számolni az okokat, amik miatt én még élek, és ha kérdezik hogy vagyok azt tudom válaszolni, hogy “köszi, megmaradok”. Ezen okok egyik az én drága, egyetlen kis szívemcsücskeprojekt, ez a Hamilton, vagy mi. Órákat képes vagyok azzal tölteni, hogy a történelmi hátterét kutatom, hogy könyvtárakban a The Federalist Papers-t keresem (hahh, ha valaki látta szóljon!)

A pillanatnyi nagy önsajnáltatásomban és önsanyargatásomban elkezdtem agyalni magán Hamiltonon. Egy karibi-térségből érkezett migráns, akinek meghalt az anyja, apja elhagyta, majd idősebb unokatestvéréhez került, aki később öngyilkos lett. Mindezek után/közben New Yorkba ment tanulni, majd találkozott első barátjával, Aaron Burr-el (aki majd a halálát okozza), majd egy kedves kis kocsmában megismerkedett Lafayette-el, Hercules Mulligan-vel és John Laurens-vel. Szerelembe esik a 3 Schuyler-nővér közül 2-be, Angelicába, de Angelica okok miatt nem vehetni el őt, így bemutatja Elizának, akit el is vesz, majd lesz egy adag gyerekük (ami Flami-mércével nézve túl sok gyerek :DD). Washington kiküldi őt a háborúba, ott egy kicsit sokkal közelebb kerülnek egymáshoz Laurens-vel, majd mindezek után hazaérkezik, és megtudja, hogy Eliza terhes (Philippel).  Egymilliószor kap a fejére Ham, sokszor nem ismerik el, rászáll egyik ellenségének felesége, meghal Laurens, szétválnak a barátaival, Washington lemond, John Adams - ez már egy fogalom, nem részletezendő :D. Írja éjjel-nappal az esszéket a The Federalist Papers-be, fia az ő butasága miatt meghal pisztolypárbajban, majd Jefferson-t elnőknek választják, és mindezek után az első barátja pisztolypárbajra hívja őt, és nem jött ki győztesként.  A The Federalsit Papers-ben az ő 99 problémájából már leírt 51-et, de embert nem láttam még ennyi szenvedéssel és vereséggel. És amúgy egy kitartó és mindig pozitív ember volt, azt beszélik. Én meg a hangyányi problémáimmal így kivagyok. Lehetnék már jobban...  Drága Alexander Hamilton, bárcsak ismerhettelek volna, de már így is talán az egyik legnagyobb példalépem vagy. Ha feleannyira lennék kitartó, mint Te, akkor már rég nem hajnalban riadnék fel arra, hogy hiányzik valakim. 

“If you see him in the street, walking by himself, Talking to himself, have pity”

https://open.spotify.com/track/40LYL1Z6xgCn5cBybo5K0D

Félek attól, hogy valaki szerelmes belém/szeret és felek attól, hogy megszeretek valakit. Van ez a "dúl a láv" érzés, amikor azt hiszed szerelmes vagy, közben csak kibaszottul rajongsz a másik fél iránt, na ez nálam 2 hét után elmúlik. Elmúlik, és csak nézem a másikat, mint egy megoldandó problémát, aki iránt pont annyit érzek, mint egy szikla iránt, aki szerelmes belém és én menekülök előle, ignorálom, mindent megteszek csak hogy eltűnjön, mert megbántani nem akarom de a frászt hozza rám és nem akarok a közelében lenni.

Eperrel más volt, nem igazán rajongtam iránta, vagy nem is tudom, de tavaly  egy pár randi után menekültem előle és mondogattam neki, hogy ez így nem jó és nem lehet, és csak futottam, Ő meg jött utánam és végül addig jött, míg elfogadtam. Elfogadtam annyira, hogy bármit feladnék érte. Soha senkit nem szerettem még így, és nem akarom elveszíteni. Én nem akartam megszeretni és kibaszottul bosszantott hogy Ő meg itt próbálkozik minden áron. Aztán feladtam és hagytam magam úszni az árral. Most meg már csoda, hogy nem halok bele ebbe az egészbe. Néha-néha találkozunk, amiket tényleg úgy élek meg, hogy “na ezért érdemes élni”, de amúgy meg... néma csend, ignorálás, soha ki nem mondott menjapokolbadenagyonszeretlekna, és mennyirenagyonnemakaroknélküledlétezni, veszekedés, mármegintnemvagyokelégjó?!, és miértszarszlemindig?, pár elhullajtott könnycsepp, de azért erős nő vagy, nyeld le és tűrd. Bárcsak elmondhatnám neki egyszer, hogy mennyire nagyon szeretem és hogy ez mennyire fáj... Aztán elsétálnék.  

‘cause:

“If you love someone, you tell them. Even if you’re scared that it’s not the right thing. Even if you’re scared that it’ll cause problems. Even if you’re scared that it will burn your life to the ground, you say it, and you say it loud and you go from there.” 

Egy évesek lettünk a taggal, akit szeretek. Ez a fura, remenytelen, mégis varázslatos románc elérte az első nagy fordulópontot. Eddigi bármiféle kapcsolataim csodák voltak, ha megélték a 2 hetet esetleg az 1 hónapot.