#fasírt

Nem tudom abbahagyni a nevetést

Ettem a fasirtot, de alig bírtam lenyelni. Nem az íze miatt, az csodás volt, a torkomat fojtogatta a sírás. Konkrétan tiszta görcs volt az egész fejem, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim és a fasírtot is le tudjam nyelni. Mindig ugyanaz fáj, mindig mindenben, hogy nem tudod, hogy ez az utolsó alkalom. Hogy ha tudnád, akkor megbecsülnéd jobban. Talán. Nem biztos, mert lehetséges, hogy nem is lehet úgy élni, hogy minden pillanatot megbecsülünk és hálásak vagyunk, hogy ránk mosolyogtak, hogy megkérdezték a véleményünket vagy a terveinket vagy azt, hogy hogy érezzük magunkat. Lehet, hogy nem is lehetne így élni. Talán furcsa is lenne és ketyósnak tartanák az embert, ha mindig jelentőségteljesen nézne a másik szemébe, mert tudná, hogy ez az utolsó ilyen pillanat vagy hosszasan szorítaná a másik kezét, mert talán soha többé nem találkoznak és sírva ölelne meg puszilna meg mindenkit, mintha temetésen lenne a koporsó lezárása előtt. Na mindegy is, de az a fasírt dolog, ez betalált, mert az utóbbi időben nem csak, hogy anyám nem főzött, de a főztjeit úgy ettük, mint valami politikai foglyok, rettegve, hogy mi van benne, nem keverte-e össze a sót a trisóval vagy mikor bukkan fel a tányérban egy hajcsomó vagy cipőfűző. De azért emlékezni fogok arra, amikor úgy ettük a fasirtját, kétpofára falva, már nem is vagy éhes, csak még szeretnéd az ízét, a roppanós kérgét, a szétomló, fűszeres belsejét a szádban érezni, és nem is kell mellé semmi, már vége is az ebédnek, csak a tálról csensz le egyet-egyet. Biztos vagyok benne, hogy más is tud jó fasírtot csinálni, hiszen itt van ez is, milyen kedves volt ez a kifőzdés nő, már ismer, tudja, hogy egy ideje csak magamnak vásárolok és gyakran ad kedvezményt, amikor este későn, zárás körül beesek, hogy van-e még valami. De ezt valahol már írtam is korábban. Anyám hasonló kifőzdésnő volt, kedves és kedvezményes, a vendégei rajongtak érte, és beleírták a blogjukba meg a könyvükbe, ahogy én is teszem, csak én többnyire nem rajongva. Ezek a sírós pillanatok ritkán kapnak el, én vagyok a hülye, hogy belegondoltam az egészbe, mert amúgy két lábbal állok a földön és nem engedem meg, hogy holmi szentimentális hülyeségek miatt szar napom legyen. Az élet megy, és mindig mindenkit érmek fájdalmak meg veszteségek, ritka, hogy valaki többet kap, mint amit elbír. Bírom én is. És örülhetnék, hogy voltak jó pillanatok, és anyám lendületének árnyékában sokat tanultam, amik ma is jól jönnek, bár jó lett volna, ha nem mondja, hogy kövér vagyok, és hogy soha nem fejezek be semmit, meg az is jó lett volna, ha nem vágja biliformára a hajam és nem húsz évesen kapom meg az első divatos butikruhát. De kurvajó fasirtot csinált. Az ember nem tehet semmit az ellen, hogy haladjanak a dolgok, de még azt sem tudja befolyásolni, hogy másokba mit ír bele, hogy éppen a fokhagyma meg a só és paprika megfelelő aránya ránt majd magával a múltból egy pillanatot vagy valami egészen más, jelentéktelen dolog. Valamiért azt hisszük, hogy csak a nagy dolgok fontosak. Első csók, első szeretlek, aztán meg elválunk egyetlen odavetett, jelentéktelen szó miatt. Nem a te dolgod. Talán majd viszek anyámnak fasirtot, ha legközelebb meglátogatom az otthonban, mivel anyám nem ismer meg, ha nem ízlik neki, ráfogom a kifőzdésre. Én, ha néhanap fasírtot csinálok, többnyire csak összedobálom abból ami van itthon, valami fűszeres húsgolyó lesz belőle, ha nem is előírásszerű, legyen valami íze meg ne rontsa el az ember a gyomrát. Tartok tőle, hogy az egész életemmel így vagyok.

Cseresznyés fasírt... Mintha még nem látott volna koktélparadicsomot..