#farsanh

A vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig tartó farsang a középkorban is kedvelt időszak volt. A jobbágyoktól a királyokig valamilyen formában mindenki kivette a részét a mulatságokból. A pogány, antik gyökerekkel rendelkező ünnep abban az értelemben kicsit hasonlított a mai szilveszteri mulatságokhoz, hogy a mezőgazdasági munkák megkezdése előtt – a sokszor féktelen ünneplésekkel – lezárták az előző, munkákkal teli évet. Ebben az időszakban a szabályokat rövid időre felfüggesztették. Szabadon ki lehetett csúfolni a tekintélyes embereket, papokat és szerzeteseket, a párt nem találó fiatalokat, összességében tehát bárkit.

A farsang az önfeledt vidámság és szórakozás időszaka volt, mely lehetőséget adott arra, hogy – ha rövid időre is – valaki más bőrébe bújhassanak a résztvevők. Ebben igen nagy szerepet kaptak a különböző maszkok és jelmezek. A 15–16. században az akkori vélekedés szerint a legjobb álarcokat Ferrarában készítették. 1488-ban maga a ferrarai herceg is adott néhány álarcot ajándékba Mátyás királynak. Egy évvel később pedig Eleonora hercegnő fiának, Estei Hyppolit esztergomi érseknek küldött ötvenhat darab, különböző álarcot azzal a kikötéssel, hogy néhányat juttasson azokból az uralkodónak és Corvin Jánosnak is. A levél szerint a következő maszkok voltak ebben a csomagban: 5 hasonmás, 4 vörös szakállas, 2 fekete szakállas, 2 szaracén, 4 aggastyán, 16 leány és fiú, 10 darab 25 évest ábrázoló és 6 spanyol módra borotvált figura. Sajnos a maszkok nem maradtak ránk és leírásunk sincs arról, hogy kik és milyen ünnepségen viselhették azokat. Hyppolit érsek számadáskönyvei alapján nagyon kedvelhette a maskarákat, hiszen kiadásai között számos ilyen tétel szerepel. A bejegyzések között említenek magyar jelmezeket is, azonban arról, hogyan néztek ki ezek a ruhák és kik készítették, a szűkszavú forrás már nem beszél.[1]

Sok esetben az uralkodók is szívesen vettek fel jelmezeket farsang idején. II. Alfonz udvari bolondnak öltözve járta be Ferrara utcáit. II. Lajos királyunk pedig ördögnek öltözött, jelmezét a leírások szerint ökörszarvakkal, gólyacsőrrel és kígyófarokkal tette tökéletesebbé. Természetesen nem csak az uralkodók vettek fel maskarákat, hanem az udvar mulattatására is szerveztek jelmezes programokat. 1525-ben II. Lajos húshagyó kedden diplomáciai ebéden és vacsorán látta vendégül főpapjait és főurait. A két, minden bizonnyal bőséges lakoma közti időben álarcos menettel szórakoztatták a meghívottakat, amelynek a legnagyobb érdekessége egy elefántjelmez volt. [2]

Az álarcos alakoskodást persze sokan kihasználták – és nem csak jó célra. 1574-ben a húshagyókeddi (febr. 23.) mulatság során a francia La Noue ugyancsak álruhás hugenottáival meglepetésszerű támadást hajtott végre Franciaországban. Ezzel az akcióval számos, katolikus várost tudott visszafoglalni; tette pedig újra felszította a francia katolikusok és reformátusok közötti ellentéteket.[3]

A farsang a papok és a szerzetesek számára is az év engedékenyebb időszakának számított. Az egyházi tanítások ugyanis elítélték a nevetést és a táncot, mint Sátántól való dolgot és csak a komolyságot tartották emberhez méltónak. Farsangkor azonban még a papok is hahotázhattak. A 16. század első felében a ferences testvéreknél a böjt előtti pénteken vagy szombaton a házfőnök meghagyta a növendékeknek és laikus testvéreknek, hogy készüljenek fel a vasárnap este régebbi szokás szerint megtartandó pásztorjátékra. Ezt követte a vacsora. Arra is felhívta azonban a mulatozók figyelmét, hogy mértékletesek legyenek a borivásban, nehogy botrányok történjenek, továbbá a másnap reggeli istentiszteletet rendben tartsák meg.[4]

1. kép:   Ismeretlen festő: Farsang és Böjt harca (1600-1620 körül)

A 15. századi Firenzében farsangkor a fiatalok csoportokba szerveződtek és az út mentén arra vártak, hogy egy nemesasszony vagy leány arra menjen. Az arra haladó hölgy elől hosszú póznáikkal elzárták az utat és addig nem engedték tovább, amíg nem fizetett nekik valamennyit.[1] A módszer számunkra is ismerős lehet lakodalmas játékokból. A középkori fiatalok az így összegyűjtött pénzből hatalmas lakomát csaptak.

Arra is vannak adataink, hogy a farsangi mulatságokat már hónapokkal korábban elkezdték szervezni. 1522 őszén Batthyány Ferenc főlovászmester az akkor Prágában tartózkodó királyhoz külön futárt küldött azzal a kérdéssel, hogy az uralkodó hol tervezi a következő farsang utolsó napjait tölteni. A király válaszában azt üzente, hogy még nem tudja, akkor hol lesz, de a farsangot mindenképpen vígan fogja tölteni.[2] II. Lajos udvarában néha már január végén beszerezték a farsangi jelmezekhez szükséges szöveteket, tafotát, selymet és apróságokat.[3]

1519 farsangjáról Brandenburgi György, II. Lajos nagybátyja jegyezte meg: „…a király udvara szörnyűséges szegény. De én mégis ugyancsak farsangoltam. Hadd lássák az urak, hogy talpon tudnak még állani az udvar emberei: Stiblitz és Zettritz vívtak először. Hatszor csaptak össze. Majd én és Krabat vívtunk meg egymással lóháton. Krabat ördögnek volt öltözve, én meg vadembernek. Az ördög lefordult lováról és arczára zuhant. A király is szépen lovagolt. Jelen volt a város minden asszonya és tömérdek nép. Majd tánczra került a sor. Én 18 álarczossal lépkedtem elő, kurta köpenyben, éles orrú, hegyes czipő volt a lábamon, a milyet a régiek hordtak. Egy vén atyus járt aztán két különös tánczot fából készült sisakban úgy, hogy mindkét kezében botot tartott.”[4]

A farsangi időszakban – ahogyan a fenti forrás is mutatja – több helyen lovagi tornákat rendeztek. II. Lajos a Batthyány Ferencnek írt, már említett válaszlevelében azt is meghagyta, hogy a főlovászmester a következő farsangkor mindenképpen vigye majd magával a lovagi tornák során használt fegyvereit és lovát. Nemcsak az előkelők rendeztek azonban játékokat. 1518. február 12-én Ludovico da Bagno mantuai olasz nemes írta Egerből, hogy egy furcsa farsangi mulatságot látott. A „lovagok” sisak és pajzs helyett homlokuktól az övükig egybekötött vasabroncsokat viseltek, hasukat vánkos védte a szúrások ellen. Fegyverük ugyanis egy rúdra erősített konyhakés volt. A tudósító szerint az összecsapások – várakozásával ellentétben – szerencsére súlyosabb sérülés nélkül végződtek.[5] A farsang idején szokásos küzdelmeknek része volt a Farsang és a Böjt csatája is, melyet előszeretettel mutattak be színjátékokban. Az önfeledt vidámság tárgyát a farsang kövérségének és a böjt soványságának szembeállítása jelentette. Ezt a jelenetet örökítette meg id. Brueghel is festményének alsó részén.

2. kép:    Pieter Bruegel: Farsang és Böjt harca (1559).

A farsang fő témái között szerepelt az étel és az erőszak mellett a szexualitás is. A házasságkötések „szezonjának” ebben az időszakban a január és a február számított. A farsang időszakára eső vasárnapokat gyakran nevezték „menyegzős vasárnapoknak” is. Azt, hogy milyen nagy lehetett a házasodási kedv ekkor, jól példázza az, hogy 1505-ben a nürnbergi Lorenzkirche papja a húshagyókedd előtti szerdán, egyetlen napon 23 párt esketett össze.[1] Ennek folyományaként pedig – nem meglepő módon – rengeteg őszi születési dátumot találunk a régi anyakönyvek böngészése során. A bőséges gyermekáldás részben annak is köszönhető, hogy a farsang utáni böjti időszakban az egyház tanítása szerint (elvileg) tilos volt a házasélet. Ahogyan a táblázatban is látható, a középkori tilalmas napok 2019-ben az alábbi, színnel jelzett napokra estek.  

3. kép:   A 15-16. századi tilalmas napok a 2019. évre vetítve (Készítette: Gál Viktor – Miskolczi Melinda)

15-16. századi mérce szerint tehát 2019-ben, ha betartottuk az egyház előírásait és a farsangi időszakban, január 6. és február 27. között volt az esküvőnk, akkor jó eséllyel október-november környékén válhattunk volna szülővé.

Farsang idején szívesen húzták fel az ellenkező nem ruháit is, bár ezt a nők esetében, mulatozás ide vagy oda, botrányosabbnak ítélték meg. A 16. században Forgách Zsuzsánnáról, Révay Ferenc alnádor feleségéről jegyezték fel, hogy Balassa Menyhértnével együtt férfiruhát csináltattak maguknak és farsangkor abban jártak.[1] 1582-ben Kolozsvárott pedig ez a viselkedés egy boszorkányperben is szerepelt. A per során Rengő Annát vádolta meg Ígyártó György, a város ügyvédje. A vádló szerint a húshagyó vasárnap előtti regélő vasárnapon négy asszony a Király utcában „farsangosan” – vagyis férfiruhában – ment. A köztük lévő Rengő Anna ráadásul palástja alatt vitte a farsangi bábot, ami egy férfiruhába felöltöztetett bábú (az egyik tanú szerint két fehér fa) volt. A tanúvallomások a nők férfiruhát való viselésében egymásnak ugyan ellentmondtak, de azt, hogy Annánál báb lett volna, senki nem vitatta. A nagy perpatvarban Anna Ígyártót felesége megöletésével, lopással és paráznasággal vádolta meg. Ígyártó pedig, hogy a vádaskodásoktól szabaduljon, boszorkányságért indított pert Rengő Anna tanúi ellen.[2]

A reformáció terjedésével a korábbi féktelen farsangi mulatságok lassacskán háttérbe szorultak, megszelídültek. Ma már kevésbé valószínű, hogy véres utcai összecsapásba torkollna egy-egy rendezvény, azonban ma is szívesen öltünk jelmezt és veszünk részt a karneválokon vagy táncolunk egy-egy alapítványi bálban. No persze csak akkor, ha nincs világjárvány. Bízzunk benne, hogy a következő farsangon már önfeledten újra együtt tudunk mulatni!

Miskolczi Melinda

[1] Schustler, 1912. 31.

[2] Kiss, 1994. 103-109.

[1] Szabó, 2010. 1049.

[1] Szlancsok, 2006. 354.

[2] Radvánszky, 1887. 294.

[3] Dr. Fógel, 1917. 118.

[4] Dr. Fógel, 1917. 116-117.

[5] Lőrinc, 2016.

[1] Radvánszky, 1887. 309-310.

[2] Dr. Fógel, 1917. 117-118.

[3] Payer, 1999. 99.

[4] Kollányi, 1898. 921.

Felhasznált irodalom:

Dr. Fógel János       II. Lajos udvartartása. 1516-1526. Budapest, 1917.

Kiss András   Farsangolás Kolozsvárt - 1582-ben. In: Források és értelmezések. Bukarest, 1994. 103-109.

Kollányi Ferencz   Magyar ferenczrendiek a XVI. század első felében. In: Századok, 1898. 909‑930.

Lőrinc László           Életmódtörténet II. Akadémiai Kiadó, 2016.            

Payer Gábor Egy 16. századi hugenotta hadvezér és terve a török európai kiűzésére. In: Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3., Tata, 1999. 75‑108.      

Radvánszky Béla   Foglalkozás. Időtöltés. Játék. XVI. és XVII. században. In: Századok, 1887. 289‑320.    

Schustler Emilia.   Magyar társadalmi és családi élet 1570-1600-ig. Budapest, 1912.

Szabó András Péter           Menyegzőtől menyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről. In: Századok, 2010. 1027‑1083.