#f?lek

Ha egy kicsit is közel kerültem Hozzád, akkor kaptam egy kicsit a melegből, de volt mindig egy pont. Az a pont, mikor éreztem a tűz biztonságos melegét, és csak néztem a lángjaid csodálatos lobogását. De Te akkor mindig hevesen égtél, majd elaludtál, s ott maradt fázott, megégett szívem Előtted. Nem tudtál vele mit kezdeni. S amilyen gyorsan elaludtál, olyan gyorsan is léptél túl rajtam. Neked ez könnyen ment, de mit kezd egy olyan, mint én, akinek egy örök égési sebet okoztál?

de faszom..

szerelmes vagyok

Legbelül legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól, de félek kifejezni az érzéseimet, mert amikor megtettem csak kiröhögtek érte. Félek megosztani a gondolataimat, mert mindig lehurrogtak, lehülyéztek. Ezért elhalkultam. Én lettem az a lány minden társaságban aki "csak ott van". És amikor megpróbálok megszólalni, csak úgy mondani valamit, a vége úgy is az, hogy egyre halkabban beszélek, mert rájövök, hogy senki sem figyel rám. Ezért sem szeretem az iskolát. De aztán végre hazaérek, és tudom, hogy itt mindenki szeret, és ha magányra vágyom, nyugodtan elvonulhatok a szobámba, mert tudom, hogy senki sem fog zavarni. Aha, csakhogy ez rohadtul nincs így.

Évek óta élem így az életem és a szüleim nem vettek észre semmi változást, azt leszámítva, hogy "lusta" lettem. Ez idő alatt olyan önbizalomhiány alakult ki bennem, hogy arra nincsenek is szavak. Feszült vagyok, utálom magam, a testem, és azt, hogy egyáltalán megszülettem, de ezt nem mutatom ki. Hiszen akkor már én is "depis" vagyok. És a depisek hülyék, nemde bár? Meg csak figyelemhiányosak, ugye? És ez csak a divat...

És ha már mindenki depressziós, akkor én mi vagyok? Amikor mások azért sírnak, mert nem kapták meg a legújabb "ájfont", akkor én mit mondjak... úgy őszintén. Amikor már senki sem képes ezt megérteni, és letudják annyival, hogy gyerekek vagyunk, és mi még nem lehetünk fárdtak, sem rosszkedvűek ilyen fiatalon...

A szeretet hiányomról nem is beszélve. Csak tudod, nem akarom, hogy te is csalódj bennem, ahogy mindenki más tette ezelőtt. Nem akarlak téged is megrontani, hiszen egy élőhalott (én) mellett ki tudna felhőtlenül úszni a boldogságban?

És akkor miért is nem beszélek erről bárkinek is? Mert már én magam is képes vagyok elhinni, hogy mindezt figyelemfelkeltésből csinálom. Vagy csak, hogy valaki megsajnáljon végre, esetleg szeressen... És különben is, már belefáradtam.

Szükségem lenne valakire (vagy lett volna), de a legjobb barátnőm is magamra hagyott. Már őt sem érdekli, akkor engem miért érdekeljen? Érted?

Pont emiatt félek, amikor azt mondod, hogy szeretsz, hiszen hogyan tudnálak szeretni téged, ha még saját magamat is úgy utálom, mint a szart...