TalĂĄn kicsit tĂșlzott Blaise Pascal, a francia filozĂłfus, amikor azt Ărta, hogy az emberisĂ©g problĂ©mĂĄinak nagy rĂ©sze abbĂłl fakad, hogy az emberek kĂ©ptelenek csendben, egyedĂŒl ĂŒlni egy szobĂĄban. De azĂ©rt közel jĂĄrt az igazsĂĄghoz.
A vilĂĄg legnagyobb problĂ©mĂĄi, mint amilyen a klĂmavĂĄltozĂĄs, a környezetpusztĂtĂĄs, a tĂĄrsadalmi egyenlĆtlensĂ©gek, a hĂĄborĂșk, az Ă©hĂnsĂ©gek - mind-mind abbĂłl fakadnak, hogy az emberisĂ©g jelentĆs rĂ©sze kĂ©ptelen egyedĂŒl maradni az Ćt kĂnzĂł Ă©rzĂ©sekkel Ă©s gondolatokkal. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy Ă©lete egy mĂșlandĂł fejezet csupĂĄn egy olyan nagy törtĂ©netben, amit nem Ă©rt.
Nem Ă©rti, hogy valĂłjĂĄban egy azzal a vilĂĄggal, amit annyira idegennek Ă©s mĂĄsnak Ă©rez, amitĆl remĂ©nytelenĂŒl elszigeteltnek Ă©rzi sajĂĄt magĂĄt. EzĂ©rt aztĂĄn kĂ©nyszeresen prĂłbĂĄl jelentĂ©st talĂĄlni abban, hogy halmozza a dolgokat, amelyek fölött a kontroll illĂșziĂłjĂĄval rendelkezik. Amik a röpke gyönyör impulzusaival töltik el az agyĂĄt, Ă©s amik valĂłjĂĄban Ćt ellenĆrzik Ă©s birtokoljĂĄk, nem pedig fordĂtva.
Ăs mivel nem Ă©rti, hogy a vilĂĄgban-benne-lĂ©te mit jelent, hogy a szeparĂĄciĂłja, az elkĂŒlönĂŒlĂ©se illĂșziĂł, ezĂ©rt aztĂĄn közömbös mindennel Ă©s mindenkivel szemben - ezeket pusztĂĄn kihasznĂĄlandĂł tĂĄrgyaknak tekinti. KizsĂĄkmĂĄnyolja Ă©s pusztĂtja magĂĄt Ă©s a környezetĂ©t is.
Bizony, az emberisĂ©g jövĆje talĂĄn elsĆsorban nem azon mĂșlik, hogy kĂ©pesek leszĂŒnk-e a mĂ©rnöki talĂĄnyunkkal, a tudomĂĄnyos gĂ©niuszunkkal ĂșrrĂĄ lenni klimatikus, szociĂĄlis, politikai folyamatokon. Mindezek elĆtt, mindezek felett azon is mĂșlik, hogy vajon kĂ©pesek leszĂŒnk-e elegen egyedĂŒl leĂŒlni egy szobĂĄban, ahogy Pascal mondta. Hogy az örökkĂ© nyugtalan, folyton mĂĄst, többet, jobbat követelĆ elmĂ©nk lecsendesedjen - Ă©s meghalljuk az összhangzatot a szfĂ©rĂĄk zenĂ©jĂ©ben.














