Vér, víz és a mardeli csoda: Lisszabon elfeledett rétegei
Amikor a turisták a Chiado negyedben kávéznak, vagy Alfama szűk utcáin fado-t hallgatnak, ritkán néznek a lábuk elé. Pedig a kövek között ott rejtőznek a város igazi túlélői: a barokk és rokokó közkutak.
Mielőtt a vezetékes víz megérkezett volna, ezek a helyek voltak a lisszaboni mindennapok lüktető, olykor véres központjai. Az aszály idején vízhordók harcoltak a csapokért, miközben a város felett ott magasodott a gigantikus Aqueduto das Águas Livres – a mérnöki csoda, amely egyben egy kegyetlen sorozatgyilkos vadászterülete is volt.
Az új bejegyzésemben utánaeredtem a lisszaboni vízhálózat történetének:
Carlos Mardel, (Martell Károly) a magyar származású katonai mérnök zsenialitása, aki a földrengés után újraalkotta a város arculatát.
Diogo Alves, az „Akvedukt Réme”, aki a legenda szerint több mint 70 embert taszított a 60 méteres mélységbe a rablások után (és akinek a feje a mai napig ott lebeg egy egyetemi formaldehides üvegben).
A lisszaboni közkutak szigorú szociális hierarchiája, ahol rabszolgák, tengerészek és polgárok vívták mindennapi csatáikat.
Olvass bele a teljes, történelmi tényeken alapuló, mégis hátborzongató krónikába a blogon:
