#blaha

Nem akartam beletrollkodni a jó kis Blahás bejegyzésbe, de elindultak a gondolataim, hogy nekem mit jelent a Blaha. Ahogy már annyiszor leírtam, életem 90%-át a Nagykörút egy kilométeres körzetében éltem le, mert vagy ott laktam, vagy ott dolgoztam vagy tanultam. (Most az arány kissé tolódik, hogy újparaszt lettem világvégefalván.)

"Hétre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a 6-os megáll"... Ez már nem az én életem, vagyis még kicsi gyerek voltam, mikor lebontották. Nem is hallottam így hogy Blaha, csak hogy az EMKE, ahogy a szüleim beszélgettek, hogy mondjuk ott találkoznak valakivel.

Jaj, és az aluljáróban még ilyen automaták is voltak, lehetett szendvicseket, virágot venni akár az éjszaka közepén. Ez akkor nagyon menő volt.

Középiskolás koromban lett közöm hozzá. Naponta húztam el arrafelé villamossal, és amikor szép idő volt, elsétáltam, akár egészen a Jászaiig, vagy át a hídon Budára. Egyszer az osztálytársnőmmel eljátszottuk azt, hogy beálltunk a villamosmegállóba, és nagyon nézegettünk fölfelé, a tetők irányába, és azon vihogtunk, hogy mindenki nézte, mit nézünk. Más alkalommal az akkor még fapados négyeshatoson narancsot hámoztunk és annak erős az illata, azonnal betöltötte a villamoskocsi légterét. Mindenki nyelt egyet. Elég hülye kamaszok voltunk.

A sarkon, ahol ma az Europeum van, a sajtópalota állt. Hatalmas bejárata közelében, aki szerencsés volt, elkaphatott egy ki vagy be igyekvő híres újságírót a tekintetével. Az előcsarnokban egy irdatlan monstera állt, szinte szobányi, látni lehetett az óriási ablakokon át. Kiköltözéskor sorsára hagyták, és hétről hétre végig kellett néznem a haláltusáját, ahogy lekonyul, kóróvá szárad, és magába roskad.

A sarkon, ahol most ki tudja, épp melyik élelmiszer multi boltja van, volt régen az "Éjjel-nappali", a leghosszabb nyitvatartással üzemelő élelmiszer-csemege bolt. A Rákóczi úti bejárattól kissé jobbra volt egy kávézó-reggeliző, amolyan talponálló. Péksüléket lehetett kapni, kannából tejet, kakaót, meg isteni turmixokat. A vezetőség nyilván a kissé kókadt, de még fogyasztható gyümölcsök kármentésére találta ki, lehetett málnás, epres, barackos tejturmixot kapni, később, mikor a banán és ananász már nem egzotikum volt, amiért utcahosszan álltak a piacokon a népek hogy hozzájussanak (és pont az orruk előtt fogyott el), abból is lett turmix. Ma is a számban van az íze, ha rágondolok. Hosszan kellett várni rá, mert olyan 1-1,5 literes géppel csinálták, zacskós tej felhasználásával, és igen serénynek kellett lenni az eladóknak, hogy haladjon a sor. Később megváltozott a minősége, talán nem a megpöttyösödött mézédes banánból, hanem a féligzöldből csinálták felcukrozva, nem tudom. Már nem az a kultikus csoda volt, a közönség is generációt váltott. Végül megszűnt. Évek múltán gépi fagyit árultak ott utcán át, aztán az is elmúlt.

Arra emlékszem még, mennyire más volt akkoriban kamasznak lenni. Mert hogy voltak a felnőttek, meg voltunk mi fiatalok. Ha leült egymás mellett két fiatal, öt percen belül beszélgettek, röhögcséltek, mint akik ezer éve haverok. Manapság a társadalmi osztályok és vagyoni helyzet szelektálja, hogy ki ki mellé ül le és hova. Még nem léteztek hajléktalanok, talán mert voltak munkásszállók, és teljes foglalkoztatás, a KMK (közveszélyes munkakerülés) bűncselekmény volt.

A Blahához néhány randim is fűződik. Évszámban és kimenetelben erős a szórás, de akkor még volt gombaszökőkút a medencével (ahol egyszer nyáron mezítláb trappoltunk be a fenti dilis osztálytársnőmmel, és mikor megláttuk messziről jönni a rendőrt, elfutottunk). Akkoriban a metrómegálló falait apró zöldes kerámia mozaikok borították, ami most megint divat.

Telente sült gesztenyét árultak a környéken, 5-6 darabot adtak egy papírzacskóban, és akkor még voltak telek, jólesett megmelegíteni vele a kezünket, csak az illat után kellett menni, hogy megtaláljuk az árust a kis vaskályhájával, aminek a tetején egy lyukacsos vaslapon sültek a gesztenyék.

Mikor a 2006-os ramazuri volt, ott gumibotozták meg egy ismerősömet, aki a szemetet vitte le, és csak ki akart nézni, mert az udvari lakásából nem látszott, hogy mi az a nagy csatazaj.

A túlsó sarkon a Mekiben egyszer tanúja voltam egy zsebtolvajlásnak, anélkül, hogy tudatában lettem volna. A Pesti Estet lapozgattam, találkozóm volt valakivel, és egy jó filmet vadásztam. A közelemben egy idős hölgyekből álló társaság beszélgetett-nevetgélt, az egyik megszólított, azt kérdezte, nem ült-e valaki a mögötte lévő asztalnál, mert hogy a széktámlára akasztott táskája nyitva, pedig ő bezárta, a kis sárga kendője kilóg belőle, és hiányzik a tárcája a pénzével és irataival. Először kapásból nemet mondtam, de néhány másodperc múlva beugrott, hogy bakker, tényleg ült ott egy csávó. Először a fal mellett álldogált, és olyan fura feje volt, mint aki fogyatékos, aztán leült a hölgy mögötti asztalhoz, tett egy olyan mozdulatot, mint aki megköti a cipőjét, aztán elment. Hívtuk a biztonsági őrt, aki mondta, hogy aki belép, mindenkit vesz az ipari kamera. Nosza, akkor azonosítom. De azt csak a rendőrség veheti ki, és 24 órás a szalag. Oké, meghagytam a számomat a hölgynél, hogy szívesen adok személyleírást, ha kell (most is előttem van az a pofa). De nem lett ügy. Az ilyen esetekben csak a közvetlen tettenérés játszik.

Imádtam a környéken lakni, míg bulinegyed nem lett belőle. Minden közel volt, a közlekedés ezer felé elvihetett, mégis csöndes volt az utcánk... míg meg nem jelent az első romkocsma.

A taxis blokád idején is elsétáltunk errefelé az akkor még pici elsőszülöttemmel. Olyan tiszta volt a levegő, mintha egy parkban járnánk.

A villamosmegálló reklámtáblájába egyszer beépítettek egy olyan nyomógombos szavazó izét, lehetett igent vagy nemet nyomni arra a kérdésre, megölnénk-e egy embert, ha nem járna érte büntetés (vagy valami ilyesmi). Szekunder szégyent éreztem, hogy elsöprő volt az igenek aránya. Azzal biztatom magam, talán csak éjjel valami hülye kamaszok rávetődtek a gombokra, és ez nem tekinthető reprezentatívnak.

Egy édes emlék is van, mikor valaki ment be a metróba, és félúton visszalesett, hogy ott vagyok-e még a bejáratnál, és mosolyogtunk.

Fura most szétnézni a Blahán. A régi épület helyén új van, az újszerű dobozdizájn helyén meg felújított régi. Pár éve az érettségi találkozóról hazafelé elég volt sétálni pár megállót, ma vonatra kellene ülnöm.

Ide köt az a sztori is, mikor a Corvin áruházból mentem hazafelé, de épp eleredt az eső, ezért az előtető alatt keresgéltem az ernyőmet a táskámban. A sarkon állt egy sült csirkét árusító lakókocsi, két hajléktalan fazon álldogált ott, az egyik azt mondta a másiknak: - Hát én már nem bírom tovább, inkább bemegyek a börtönbe, majd kirabolok valakit. Észrevette hogy meghallottam, végignézett rajtam, és kedves, szánakozó hangon így szólt: - Ne féljen aranyoskám, szegényeket nem.

Ez amúgy így mennyire miafasz?

MTB csopiban megosztott kép: romák biciklivel. Nem hiányzik valakinek?

Szeptember 7-étől, szerdától már minden irányban akadálymentesen átjárható a felszínen a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződése. Ez annak köszönhető, hogy a BKK – a Blaha Lujza tér megújításához kapcsolódva – kialakította a harmadik új gyalogátkelőhelyet a Blaha Lujza téri csomópont Erzsébet híd felőli ágában, a Rákóczi úton.

sétálni sincs időm mostanában, nem még mutogatni, de véégre vannak friss fotók, éljenéljen.

bizonyára nektek is feltűnt, hogy átépítik a blahát! a sok kedves hajléktalan a térről meg az aluljáróból most a környező utcákban hajléktalankodik

ez meg itt a corvin áruház. eléggé ormótlan és remélem hogy nem penésztől fekete, szóval hogy azt hallottam hogy megmarad, csak átépítik szépre. idővel

mint egy hadiüzem vagy szövöde vagy.

egy időben sokat jártunk ebbe a kis utcácskába, a jelen nevű szórakozóhely volt az utca végén balra az első ajtó

kedélyes pihenősarok a rókus tövében

itt van, aki nem hiszi, Lujzinénivel megfejelve *-*