#komolytalan

Hónapok óta olyan magányosnak érzem magam. Körülöttem vannak a barátaim, a szeretteim, de mégis. Szeretném újra érezni azt, hogy szeretnek. Hogy van, akire támaszkodhatok, aki fény a sötétben. Akit felhívhatsz este és elsírhatod a bánatod neki, vagy, hogy a világ jelentéktelen dolgairól folytassatok eszmecserét. Tudod, az az érzés, amikor van melletted valaki. Annyira vágyom arra, hogy valaki legyen mellettem. A pici, komolytalan dolgokban és a komoly helyzetekben egyaránt. Szeretném, ha szeretnének. Nem kell amerikai filmbe illő romantikus történetnek lennie. Szenvedélyt, kirohanásokat, béküléseket akarok. Olyas valamit, amibe minden nap egy kicsit belehalunk, de ettől függetlenül mindkettőnk számára olyan, mint a drog. Szükségünk lenne a másikra. De tudod, mi lenne az egészben a legjobb, hogy rohadtul, kibaszottul igaz lenne. Erre vágytam, erre vágyom még most is.

Erre megjelentél, és én meg csak álltam és néztem, hogy mi van. Nem te vagy a világ legerősebb pasija, nem vagy a legmagasabb. Törted már össze lányok szívét. Bántottál már meg embereket. Hazudtál már. Szoktál csúnyán beszélni. A hangod, a szemed, az arcod, te számomra mégis tökéletes vagy. A hibáiddal együtt. Nem tudok, nem arra gondolni, hogy milyen jók lennénk együtt. Vagyis igazából nem tudok nem rád gondolni. Kellesz nekem, mint alkoholistának az utolsó csepp bor az üveg aljáról.

A kápuai teáknak csak addig jó a szavatossági ideje, amíg a gonosz varázslók le nem másznak a dzsungelmintás falvédőkről vízvezetéket szerelni. Ez a dolgok rendje, nem azért mert különösebben értelmes lenne vagy mert a kápuai teák szavatossági idejét képtelenség másképp megállapítani - pusztán az az érzésm támadt, hogy ennek a világnak és ezeknek a pillanatoknak szükségük van falvédőkön élő gonosz varázslókra, a gonosz varázslóknak pedig egy koncepciójukhoz hasonlóan nyakatekert célra, amely megindokolja a létezésük célját. Mármint azon az egyszerű érven túl, hogy szívesbben élnék olyan világban, ahol ilyen lények élhetnek, vagy legalábbis emberek, akiknek a fejéből ilyen lények kipattanhatnak, mint egy olyanban, amelyben nem.

Az alternatíva a szürkeség fojtogató kényszerzubbonya lenne, gyógyszerekkel és sterilizálószerekkel dúsított, belénk töltött szürke maszlag folyamatos újrakérődzése egy végeláthatatlan, céltalan gyártósor mentén, amelyen talán azt hinnénk, hogy néha történik valami érdekes, de valójában már rég nem működik, a termék ugyanis nem a szalagon, hanem a szalag mentén áll.

Egyszerűbb volt sok koffeinnel és egyszerűbb volt egy olyan internettel az agyba drótozva, amelyen még volt helye az indokolatlan szexuális botrányokba kevert klassikus mesehősöknek, a fanfictionnek, a politikai inkorrektségnek és az alacsony felnbontású macskás videóknak. Hiába lett jobb a technológia és intenzívebb a koffein, ha kiveszett belőle a velő, belepótolták a speciális, személyre szóló kriptonitunkat, és hirtelen arra ébredtünk, hogy nem szupermenek hanem szuperpanelemberek vagyunk mind, összemocskolt alsóneműben, gyorskajás dobozokkal és üres palackokkal tarkított padlón, egyre több felelőséggel és feladattal és elvárással irántunk. Megindult a szürke homály, a narratíva klisés lett és kifakult, és mind nyáladzó betegek lettünk, akik olyannyira vágynak egy utolsó, újabb löketre, valamire, ami végigperzseli neuronjainkat és kiakasztja az információtúltengéstől kiégett agyat, mint koffeinfüggők az első adagra, ami beindítja a napot.

"Életem"