#2016.02.12.

Ültem a hangszóró alatti padon. A terem szinte üres volt. De nem egyedül voltam, ott volt velem a legjobb barátnőm. Ő csak bámult ki az ablakon. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Azon gondolkodtam, hogy hol lehetsz, mit csinálsz. A többiek kint voltak, és buliztak. Azt gondoltam, hogy Te is velük vagy. Nálunk bent egy lassú zene szólt. Nagyon szomorú volt, akárcsak én. Éppen a hangulatomhoz illett. Nem tudtam, hogy mi bajom volt. Utólag már rájöttem. Hiányoztál, látni akartalak, Veled akartam lenni... A teremben továbbra is az a zene szólt, majd megszólalt legjobb barátnőm. Könnyeit alig tudta visszatartani. Láttam rajta, hogy bántja valami, de nem mondta el, hogy mi.

- Te, emlékszel még arra, amikor másodikban elestem futás közben a betonon, és rám estél? - nézett rám könnyes szemekkel.

Tudtam, hogy mi a baja. Féltékeny volt Rád. Féltékeny volt arra, hogy Te jobban érdekelsz, mint ő. Arra, hogy szerelmes voltam/vagyok Beléd, de még egyikőnk se tudta... Se legjobb barátnőm, se én... Tudtam, hogy ez bántja, ezért van szar kedve, ezért ül az ablaknál, és gondolkozik a közös emlékeinken.

- Igen, még szép, hogy emlékszek. - mosolyogtam rá, de legbelül nem... Legbelül szétmart a hiánya... Nem tudtam barátnőmre figyelni, nem tudtam odamenni hozzá... Tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy menjek oda hozzá, és öleljem meg, de képtelen voltam rá...