Na, egy érdekes felvetés, a nem enyhülő sértettségről
Amúgy is azon gondolkodtam mostanában, hogy egyrészt miért hagy annyira mély nyomot, sérülést az, amit az ember gyerekkorában megél, másrészt, hogy az aktuális jó kapcsolatot milyen borzalmas módon rongálják a múltban megélt sérelmek. Konkrétan: Logan többször megbántott az ismeretségünk során és hiába vagyunk most szenzációsan jóban, ez újra meg újra feljön bennem, és már nem is a jelenre reagálok, hanem a múlt sérelem kezd el dolgozni bennem. És hiába látom, hogy ez történik, nem tudom értelmezni, nem tudok mit kezdeni vele. Eszembe jut és jönnek a negatív közhelyek: aki egyszer megtette, megteszi újra, ha igazán szeretne... sose tett volna ilyet, aki bánt, az nem szeret, stb, stb. (Nem párkapcsolatról van szó, ezek a dolgok bármilyen érzelmi kapcsolatban valós aggodalmak) És próbálok dacosan szembemenni a saját gondolataimmal, reálisan értékelni azt, amit a jelenben megélek, de utálom amikor felbukkannak bennem ezek a gondolatok mert nem tudom, hogy védenek vagy akadályoznak valójában. Lépj túl – jön a világ legostobább tanácsa, aminél már csak az – engedd el – okosság bosszantóbb. Azért nagyon fontos ez, mert ez több kapcsolatomban is jelen volt, hogy a sérelmek tovább dolgoztak, elvették a bizalmat és elvették annak a lehetőségét is, hogy a jelent igazán jónak éljem meg.
Szóval épp ezen agyaltam amikor szembejött egy bevezető írás, egy tréning beharangozó. nekem meggyőződésem, hogy maga a tréning sem sokkal több ennél vagy, ha igen, nekem ez is elég gondolkodni valót ad.
Miért maradnak velünk a korábban megélt sérelmek
mindent ugyanúgy folytat, mint korábban,
nem veszi észre, nem érzi át, mit is okozott,
nem képes bocsánatot kérni,
ha kér is, nem olyan súllyal, ami kellően kiengesztelne.
Ha tehát nehezen tudunk túllépni bizonyos dolgokon, nem feltétlenül magunkban kell keresnünk annak okát, mert a hiba olykor a másik készülékében van.
Szóval, úgy tűnik, hogy akár anyámra, akár bármelyik pasimra gondolva, a sérelmek egyszerűen nem lettek egy őszinte bocsánatkéréssel vagy mély ráébredés élménnyel feloldva. Ennyi a megfejtés. Lehet ezt mindenféle empátiahiánnyal meg akármivel magyarázni, a lényeg ez. Megbántottak és nem jött utána soha az a közelség érzés, hogy a másik sajnálja, szeretné semmissé tenni, feloldani azt a pillanatot amikor a megbántás megszületett.
De van még egy nagyon fontos része, én ezen dolgozom ezen a blogon, hogy az ember ráébredjen a saját felelősségére, arra, hogy mivel járult hozzá ahhoz, hogy az adott bántás/ megbántódás létrejöjjön.
Miben voltunk túl elnézőek, engedékenyek?
Mit nem adtunk meg a másiknak?
Mi kellett volna mondanunk vagy nem mondanunk?
Hogyan vállalhattunk volna nagyobb felelősséget a kapcsolatunkért?
És ami fontos még, hogy az amit az ember korábban sérelemként élt meg és nem lett orvosolva, az hozzáadódik a jelenben megélt sérelemhez. Minden, ami ért minket életünk során, az hozzáadódik a jelenben a hasonló helyzetekhez és sokkal nagyobb fájdalmat okoz, így irreális reakciót is vált(hat) ki.
Anyám tévedéseit és bántásait a saját hasonló tévedéseimmel és felismert bántásaimmal tudom feloldani, hiszen vele már nem tudom megbeszélni. Hogy mit lehet kezdeni olyanokkal, akikből nem lehet kicsikarni egy valós bocsánatkérést, mert saját magukkal nem akarnak szembenézni, azt nem tudom. Az jár a fejemben, hogy nekem mennyi embertől kéne bocsánatot kérnem, mennyi traumát hagytam magam mögött életem során. Sajnos, vannak megbántások, amiket csak mély érzelmi kapcsolatban lehet előhozni. Mert hinni kell benne, hogy a másiknak is nagyon fontos, hogy a kapcsolat jobb legyen a mostban és ezért hajlandó bocsánatot kérni valamiért amire ő talán nem is emlékszik, és talán nem is akart bántani, most meg bele kéne éreznie, hogy az mitől lehetett a másiknak maradandóan fájdalmas.
Tudod, akkor évekkel ezelőtt, akkor nagyon megbántottál, mert...
Néha tényleg nem akart bántani, néha meg igen. Néha tényleg nem akarunk bántani, néha meg... néha meg akarunk. :(
