#11-21

egy fiatal nő át akarta adni a helyét a villamoson. Vagy két megállón keresztül rágódtam rajta, hogy vajon a hajam ennyire szar vagy a ruhám vénasszonyos vagy extra nyúzottnak tűnök vagy csak simán TÉNYLEG KIBASZOTT ÖREG VAGYOK! Merthát, tényleg. Elmeséltem a lányomnak, aki nagyon röhögött és mondta, hogy ő is pont így érzi magát, amikor a boltban a nála pár évvel fiatalabb vásárlókon látja, hogy nem is tudják hogy szólítsák meg, a szemükben annyira öreg. Elpanaszoltam a barátnőmnek, aki szintén kiröhögött, mondta, hogy ő 35 körül vette észre magát, hogy ő már nem egyetemista, de még mindig ugrott az összes egyetemistának (fiataloknak) szóló felhívásra. Mostanában meg még mindig ugrik a gyerekes szülős dolgokra, pedig a gyerekei már le is diplomáztak. Elpanaszoltam a tükörnek, nem röhögött, azt mondta, lám, lám, ő mindig is mondta, csak nem hittem el. :DDD Ültem egy társaságban és az egyik nő azt bizonygatta nekem, hogy a fiatal férfiak gyakran keresnek idősebb nőket, mert az idősebb nőkkel kevesebb a faxni, a hiszti, egyérteműbb és tényleg szórakoztatóbb minden. Nem akartam neki mondani, hogy azért egy koron túl ez már így ebben a formában nem igaz mert más egy csini negyvenes mint mondjuk egy tűrhető 50-es, de mivel ő a csini 40-es-be tartozik, úgy sem értette volna. Na, itt megint behozhatom a szerelem anatómiáját, hogy ja, aki a másik személyiségébe szeret bele, az együtt megélt dolgokba, abba ahogy érzi magát a másik mellett, és a titkos gyönyörökbe, az talán tényleg tudja szeretni a másikat akkor is, ha nem szép, nem fiatal, nem fordulnak meg utána az utcán (nem trófea). De azért többnyire ennél sekélyesebbek vagyunk. :( A negatívumok súlyosabban vetnek a latba, a hibák felnagyítódnak, az apró jellemhibákkal együtt a bőrhibák is. Ám, az a csavar a dologban, hogy amik éppen prioritást élveznek, azok hosszú távon szinte biztosan nem térülnek meg. Talán nincs is a szerelemre valójában se magyarázat, se megoldás. Se a hormonok, se a csillagok, semmi sem indokolja meg, hogy két ember között mi meg hogyan történik. Néha sírás, néha nevetés, lehet, hogy szarni kell az egészre!

Coleman Randolph Hawkins (November 21, 1904 – May 19, 1969), nicknamed Hawkand sometimes "Bean", was an American jazz tenor saxophonist. One of the first prominent jazz musicians on his instrument, as Joachim E. Berendt explained: "there were some tenor players before him, but the instrument was not an acknowledged jazz horn". While Hawkins is strongly associated with the swing music and big band era, he had a role in the development of bebop in the 1940s.

Fellow saxophonist Lester Young, known as "Pres", commented in a 1959 interview with The Jazz Review: "As far as I'm concerned, I think Coleman Hawkins was the President first, right? As far as myself, I think I'm the second one." Miles Davis once said: "When I heard Hawk, I learned to play ballads."

Biography

Early life: 1904–1920

Hawkins was born in Saint Joseph, Missouri, in 1904. Although some sources say 1901, there is no evidence to prove an earlier date; instead, there is record of Hawkins's parents' first child, a girl, being born in 1901 and dying at the age of two, possibly the basis for the mistaken belief. He was named Coleman after his mother Cordelia's maiden name.

He attended high school in Chicago, then in Topeka, Kansas at Topeka High School. He later stated that he studied harmony and composition for two years at Washburn College in Topeka while still attending high school. In his youth he played piano and cello, and started playing saxophone at the age of nine; by the age of fourteen he was playing around eastern Kansas.

1921–1939

Hawkins's first major gig was with Mamie Smith's Jazz Hounds in 1921, and he was with the band full-time from April 1922 to 1923, when he settled in New York City. In the Jazz Hounds, he coincided with Garvin Bushell, Everett Robbins, Bubber Miley and Herb Flemming, among others. Hawkins joined Fletcher Henderson's Orchestra, where he remained until 1934, sometimes doubling on clarinet and bass saxophone. Hawkins's playing changed significantly during Louis Armstrong's tenure with the Henderson Orchestra (1924–25). In the late 1920s, Hawkins also participated in some of the earliest interracial recording sessions with the Mound City Blue Blowers. During his time with Henderson he became a star soloist with increasing prominence on records. While with the band, he and Henry "Red" Allen recorded a series of small group sides for ARC (on their Perfect, Melotone, Romeo, and Oriole labels). Hawkins also recorded a number of solo recordings with either piano or a pick-up band of Henderson's musicians in 1933–34, just prior to his period in Europe. He was also featured on a Benny Goodman session on February 2, 1934 for Columbia, which also featured Mildred Bailey as guest vocalist.

In late 1934, Hawkins accepted an invitation to play with Jack Hylton's orchestra in London, and toured Europe as a soloist until 1939, performing and recording with Django Reinhardt and Benny Carter in Paris in 1937. Following his return to the United States, on October 11, 1939, he recorded a two-chorus performance of the pop standard "Body and Soul", which he had been performing at Bert Kelly's New York venue, Kelly's Stables. In a landmark recording of the swing era, captured as an afterthought at the session, Hawkins ignores almost all of the melody, with only the first four bars stated in a recognizable fashion. In its exploration of harmonic structure it is considered by many to be the next evolutionary step in jazz recording after Louis Armstrong's "West End Blues" in 1928.

Hawkins' time touring Europe between 1934 and 1939 allowed many other tenor saxophonists to establish themselves back in the U.S., including Lester Young, Ben Webster, and Chu Berry.

The 1940s and 1950s

After an unsuccessful attempt to establish a big band, he led a combo at Kelly's Stables on Manhattan's 52nd Street with Thelonious Monk, Oscar Pettiford, Miles Davis, and Max Roach as sidemen. Hawkins always had a keen ear for new talent and styles, and he was the leader on what is generally considered to have been the first ever bebop recording session in 1944 with Dizzy Gillespie, Pettiford and Roach. Later he toured with Howard McGhee and recorded with J. J. Johnson and Fats Navarro. He also toured with Jazz at the Philharmonic.

After 1948 Hawkins divided his time between New York and Europe, making numerous freelance recordings. In 1948 Hawkins recorded "Picasso", an early piece for unaccompanied saxophone.

Hawkins directly influenced many bebop performers, and later in his career, recorded or performed with such adventurous musicians as Sonny Rollins, who considered him as his main influence, and John Coltrane. He appears on the Thelonious Monk with John Coltrane (Jazzland/Riverside) record. In 1960 he recorded on Roach's We Insist! suite.

Later life

In the 1950s, Hawkins performed with more traditional musicians such as Red Allen and Roy Eldridge, with whom he appeared at the 1957 Newport Jazz Festival and recorded Coleman Hawkins Encounters Ben Webster with fellow tenor saxophonist Ben Webster along with Oscar Peterson (piano), Herb Ellis (guitar), Ray Brown (bass), and Alvin Stoller (drums). In the 1960s, he appeared regularly at the Village Vanguard in Manhattan.

Meanwhile, Hawkins had begun to drink heavily and his recording output began to wane. However, he did record for the Impulse! label for a time, a period which includes an album with Duke Ellington. His last recording was in 1967.

With failing health, Hawkins succumbed to liver disease in 1969 and is interred in the Yew Plot at the Woodlawn Cemetery in The Bronx, New York City.

The Song of the Hawk, a 1990 biography written by British jazz historian John Chilton, chronicles Hawkins's career as one of the most significant jazz performers of the 20th century.

Discography

As leader

Body and Soul (1939–1956, RCA, 1996)

The Hawk Returns (Savoy, 1954)

The Hawk in Hi-Fi (RCA Victor, 1956) – with Billy Byers and his orchestra

The Hawk Flies High (Riverside, 1957)

The Coleman Hawkins, Roy Eldridge, Pete Brown, Jo Jones All Stars at Newport (Verve, 1957)

Coleman Hawkins Encounters Ben Webster (Verve, 1957) – with Ben Webster

The Genius of Coleman Hawkins (Verve, 1957)

Bean Bags (Atlantic, 1958)

The High and Mighty Hawk (Felsted, 1958)

Soul (Prestige, 1958)

The Gilded Hawk (Capitol, 1958)

Hawk Eyes (Prestige, 1959)

Coleman Hawkins with the Red Garland Trio (Moodsville, 1959) – with Red Garland

The Hawk Swings (Crown, 1960)

Coleman Hawkins All Stars (Swingville, 1960) – with Joe Thomas and Vic Dickenson

At Ease with Coleman Hawkins (Moodsville, 1960)

Night Hawk (Swingville, 1960) – with Eddie "Lockjaw" Davis

The Hawk Relaxes (Moodsville, 1961)

Duke Ellington Meets Coleman Hawkins (Impulse!, 1962) – with Duke Ellington

Good Old Broadway (Moodsville 1962)

The Jazz Version of No Strings (Moodsville, 1962)

Coleman Hawkins Plays Make Someone Happy from Do Re Mi (Moodsville, 1962)

Today and Now (Impulse!, 1962)

Desafinado (Impulse!, 1962)

Hawkins! Alive! At The Village Gate (Verve, 1962)

Back in Bean's Bag (Columbia, 1963) – with Clark Terry

Sonny Meets Hawk! (RCA Victor, 1963) – with Sonny Rollins

Wrapped Tight (Impulse!, 1965)

The Greatest Jazz Concert in the World (Pablo, 1967)

Sirius (Pablo, 1975 - recorded December 20, 1966 in New York)

The Best of Coleman Hawkins (Original Jazz Classics, a 2004 compilation of 1958-1962 recordings)

As sideman

With Kenny Burrell

Bluesy Burrell (Moodsville, 1962)

With Benny Carter

Further Definitions (Impulse!, 1961)

With Eddie "Lockjaw" Davis

Very Saxy (Prestige, 1959)

With Dizzy Gillespie

The Complete RCA Victor Recordings (Bluebird, 1937–1949 [1995])

With Tiny Grimes

Blues Groove (Prestige, 1958)

With Lambert, Hendricks & Bavan

At Newport '63 (RCA Victor, 1963)

With Abbey Lincoln

Straight Ahead (Candid, 1961)

With Shelly Manne

2-3-4 (Impulse!, 1962)

With Thelonious Monk

Monk's Music (1957)

Thelonious Monk with John Coltrane (Riverside, 1957)

With Bob Prince

Saxes Inc. (1959)

With Max Roach

We Insist! (Candid, 1960)

With Ben Webster

Ben Webster and Associates (Verve, 1959)

With Randy Weston

Live at the Five Spot (United Artists, 1959)

With Joe Williams

At Newport '63 (RCA Victor, 1963)

Kétezer forintot. :D Eltapsolom további lottószelvényekre és kaparós sorsjegyekre! Úgy érzem, most nagyon nyerő szériában vagyok! :D

Azt álmondtam, hogy autóztam a témavezetőmmel, igen, azzal a faszival aki elől sikoltozva menekültem, és valahogy arról kellett volna mesélnem, hogy mióta vagyok egyedül és miért is. És ültem a sötét autóban, neonok színes fényei szaladtak a térdemen és nem tudtam levenni a szemem a szoknyám sávjáról a fekete harisnya felett, gondolkodtam hogyan is lehet rajtam kockás szoknya, én soha nem hordok olyat, és azon töprengtem, hogy nem tudom elmesélni, hogy mi volt. Hogy nem is azért kérdezi mert érdekli, hanem csak mert szokás megkérdezni. Valójában sokat elárul a másik emberről a legutolsó kapcsolata meg ahogy beszél róla. És egy ismerősöm mondta egyszer, hogy nagyon fontos, hogy az ember tudja, hogy van-e szabad hely a másik szívében vagy van-e valami csontváz a szekrényben, kell-e hadakozni valami fantommal a másikért. Ő például soha nem kezd kapcsolatba olyannal, aki nincs túl a korábbi kapcsolatán. Se pótlék nem akar lenni se elszenvedője a másik megoldatlan problémáinak. Ő „tiszta”. legyen a másik is az. Szóval ültem a kocsiban, bámultam a térdemen a szoknyám sávját és azon gondolkodtam, hogy mit mondjak? Tudod, volt egy baromi hosszú reménytelen szerelmem egy pszichopata csávóval, de már jól vagyok, csak marha nehéz ez, hogy nem lehet beszélni róla. Mert ennek a dinamikája épp az, hogy a felszín banális a gyökere a pokolig ér. Hogy szégyelli az ember, akkor is miközben történik vele. Hogy nem akarja elmesélni se mert úgy érzi, hogy lejáratja magát, ha elmeséli. Vagy hiteltelenné válik vagy igazságtalanná azért, hogy a saját szerepe érthetőbb legyen. Tudom mi történne, ha belekezdenék. Vagy hazudnék, elbagatelizálnám, ferdítenék, hogy vállalható legyen vagy... nincs vagy. Az utolsó mondata, tényleg olyan volt, mintha ököllel az arcomba ütött volna. Az öncélú sértegetést nem lehet máshogy értelmezni. Ha elmesélném valakinek és az a valaki azt mondaná, hogy nem, nem olyan volt mert ezek csak szavak vagy azt mondaná, hogy igaza volt vagy azt mondaná, hogy nem kell mellreszívni... szóval nem, nem elmondható, hogy milyen az, ha megüt, akit szeretsz. Felébredtem és arra gondoltam, hogy csodálatos dolog ez, hogy én történetekké tudom gyurmázni a fájdalmas emlékeimet. A volt féjem (tündéri aranyos csávó, basszódjonmeg) azt mondta egyszer, hogy neki a második szórakozása az olvasás után, hogy megpróbálja kisakkozni, hogy ki ki lehet, de mondtam, hogy hagyjon fel vele, mert tévútra megy annyira bonyolult, hogy mi hol jelenik meg a valóságból. Amit csinálok az nem úgy terápiás írás, hogy jenő bántott, akkor írok egy jenőt, aki bánt valakit. Problémafelvetések vannak. Helyzetek ilyen vagy olyan megoldással. És persze néha konkrét mondatok. Ki emlékszik már rá? Csak én. Szóval Logan kifogyhatatlan ihletforrás volt sok évig, mert önmagában elkövetett több kapcsolatra való furcsaságot. Milyen egyszerű volt a többi! Szerettük egymást, aztán már nem.

Azt hiszem Csernus csak egy dolgot kérdezne. Maga miért gondolja, hogy bárkinek is joga van számonkérni, hogy maga kit szeret? Akkor meg mit magyarázkodik? Jó magának, hogy szereti azt a valakit? Boldog abban a kapcsolatban? Akkor szeresse basszameg, ne magyarázkodjon! Engem nem kell meggyőznie semmiről! Nekem sincs közöm hozzá meg másnak se. Hogy maga mit szeret rajta, az a maga dolga, ha ezren nem értik, akkor is a maga dolga. Ezt mondaná Csernus. És teljesen igaza lenne.