#10-12

He has brown hair that flops over his forehead giving him an almost boyish look and a unkempt stubble on his chin. He looks exhausted too overworked perhaps.

@ask-alec-hardy

Napok óta ez jár az eszemben, hogy ha az emberekben két tükör van/lenne... Mintha lennének emberek, akik nem tudják a jó dolgokat visszatükrözni. Csak a rosszat. Csak a hibákat, a negatívumokat. Sosem váltanak át a pozitív dolgok tükrözésére. Ha jót tesznek, abban is a nehézséget veszik észre, a nehézséget kommunikálják róla. Milyen lenne egy ilyen szuperhős? Megmenti a világot és ott panaszkodik, rémes volt, büdösek voltak az emberek... bevágott a feszülős naci... azért a kurva anyját annak, aki kitalálta a vilégvégét reggel hat előtt! Nem az az érdekes igazán, hogy vannak kritikusabb meg optimistább emberek, hanem amikor rájössz, hogy a kritika kinyilvánítása nem építő és nem is levezetése valaminek, nem stresszoldás a panaszkodás meg kritizálás, hanem nem képes másra. Ennyit tud, ez ő. Ez a lételeme, ez folyik az ereiben. Az ő másik tükre törött, megvakult, nincs. Nos, valójában ezen az öröm visszatükrözésének képtelenségén gondolkodtam. Hogy bármi történik az ő életükben, bármi nagyszerű, csodás, örömteli, az a tükör, az öröm tükre, akkor sem mutat majd semmit. Elmennek egy étterembe, kiposztolják, megvan a dolog pozicionálás része, de az már nincs, hogy pfű, kibaszott jót ettünk, ez a rák/pocok/cipőtalp ez valami fenséges volt. Amúgy, önmagunk pozicionálása a posztjaink által, az is egy nagyon érdekes kérdéskör. Bármilyen meglepő, erős szerepe van, kapcsolatban áll a párválasztással. Azt nem tudom, hogy a vaktükrű emberek egymásra találnak-e és küldözgetik-e egymásnak a negatívumokat, mintha pingpongoznának, aztán potty, leesik és a másik kezdi az ütögetést... simán lehet. Persze, nem mondom, hogy a hurráoptimisták nem fárasztóak, akik szándékosan letakarják a fél tükröt, nem akarják látni a rosszat. De nekik a másik tükrük is jó, csak nem akarják használni. Félnek tőle. Az optimizmusban fürdőzés hasonlóan kellemes, mint a negatívumokban tapicskolás. Az előbbi nem szeretne csalódni, utóbbinak rosszabb már nem lehet, csalódás már nem érheti. Vagy ki tudja. Logan egyszer azt mondta nekem, hogy már többször nem úgy történtek a dolgok velem kapcsolatban, mint amire számított. Nyilván rosszra. Hát igen. Velem nehéz. :D Nade mégis az érdekel, hogy vajon ez a hiányosság a pozitív dolgok átélésére, visszatükrözésére, ez vajon hogyan lesz? Genetika? Neveltetés? Nem tudják, talán nem is kapizsgálják, hogy mit veszítenek. Gondolom ők szexelni is úgy szexelnek, hogy hát ez egész jó volt, de majd megunom úgy is. Ha beszélnek róla, kell lennie benne valami lefitymálónak. Vagy a kapcsolatból, a másik emberből képtelenek egy valamirevaló nem közhelyes jótulajdonságot mondani. Amiért megéri. De nekik, az ilyen embereknek is van párjuk/szeretőjük, szóval van valaki, akinek vagy mindegy vagy megszállott vagy beteg vagy jó üzletnek látja. Mert amúgy, más/sok tekintetben ők kiváló emberek. Lehetnek megbízhatóak, okosak, kötelességtudóak, de még szórakoztató is lehet a szarkazmusuk. Mondjuk, egyszer rájössz, hogy az nem szarkazmus... Sejted, hogy mindent megtesz és nem látod, nem érzed, hogy szeret. Mert olyan, mint bármikor, mint bárkivel. Sosem ragyog. Akármi történik, sosem boldog.

William Raspberry (October 12, 1935 – July 17, 2012) was a Pulitzer Prize-winning syndicated American public affairs columnist. He was also the Knight Professor of the Practice of Communications and Journalism at the Sanford Institute of Public Policy at Duke University. An African American, he frequently wrote on racial issues.

In 1999, Raspberry received the Elijah Parish Lovejoy Award as well as an honorary Doctor of Laws degree from Colby College.

After earning a B.S. in history at the University of Indianapolis in 1958, Raspberry continued to work at the local weekly Indianapolis Recorder where he had begun in 1956, rising to associate managing editor. He was drafted and served as a U.S. Army public information officer from 1960-1962. The Washington Post hired him as a teletypist in 1962. Raspberry quickly rose in the ranks of the paper, becoming a columnist in 1966. Raspberry was a finalist for the Pulitzer Prize in 1982, and won the Pulitzer Prize for Commentary in 1994.

Raspberry supported gay rights, writing at least one column condemning gay-bashing. He argued against certain torts and complaints from the disabled. Ragged Edge, a disabled-rights publication, published complaints from letters to the editor that the Post did not print.

Raspberry retired in December 2005. He provided the Washington Post a guest column on November 11, 2008, commenting on the election of Barack Obama as president of the United States.

As of 2008, he was president of "Baby Steps", a parent training and empowerment program based in Okolona, Mississippi. Raspberry was an alumnus of Okolona College.

He is the author of Looking Backward at Us, a collection of his columns from the 1980s. Raspberry died of prostate cancer on July 17, 2012, aged 76.

@ask-alec-hardy