Könyékig a lélekben
Picit sok lett a követőm. Ez az olasz ház projekt sok ember érdeklődését felkeltette. Nem gondoltam volna. Többen írtak nekem és kívánták, hogy sikerüljön megvalósítanom az álmomat. Találjam meg a házat, amire vágyom. Jó érzés volt ezt olvasni. :) Meg fogom találni, ebben biztos vagyok! Bár megijesztett egy kicsit az, hogy belevágjak egy felújításba, hogy megint akár évekig egy átmeneti állapotban éljek, de most ezt a vonalat is körbejárom. Végülis, olyan mindegy mivel baszom el az időmet. Akár felújítás is lehet. Amúgy is szeretem a lehetetlennek tűnő kihívásokat.
Meg, szóval kell valami, ami eltereli a figyelmemet. Szar éjszakákon, mint ami az elmúlt éjjel is volt, nagyon ki tudok készülni. Volt benne a halálfélelemtől kezdve minden. A szomorúság, hogy talán már mindig egyedül leszek és minden kibaszott nap meg kell küzdeni az örömökért mert senki nem fogja elém hozni, hogy nesze, egy kis vidámság, ölelés, figyelem, gyengédség, örömmel adom, mert szeretlek. És rámomlottak a feladatok, amiket halogatok, mert... valójában azért mert ezek mind a magányba visznek. Amikor szembenézek a valósággal, és lehámozom róla a külcsínyt, akkor annyira sivár az egész élet, hogy borzasztó. és akkor elkezdek azon gondolkodni, hogy ez elől a rémisztő sivárság elől akarok belemenekülni valaki társaságába? Megrémiszt az élet értelmetlensége, a kicsinyes igyekezeteink, a posztok, a vágydás a kapcsolódásokra, a fájdalmak amiket okozunk embereknek, állatoknak, növényeknek. Elborzaszt, hogy kénytelen vagyok közönyösnek lenni ezekkel a fájdalmakkal szemben, hát nem ölelhetek meg minden eltaposott káposztát, nem menthetek meg minden csigát! Igen, azt gondolom, hogy egy jó párkapcsolat segít elhajózgatni ezek között a zátonyok között. Várom a csodát. igen. Hogy egyszercsak betoppan. Ha próbálnék én utánamenni, úgy sem tudnám Logant kiverni a fejemből. Muszáj valami csodának történni.
Na, ebből a fosadékból sikerült reggelre felmásznom arra a nullaszintre, hogy folytassam a novellát. Csak ne felejtsek el leírásokat is beletenni. Az nem az erősségem. Tényleg menekülés az írás. A házkeresés egyik fő szempontja a múgy az a kép, hogy a laptopommal kiülök a teraszra vagy a kertbe és tudnék-e ott írni, látom-e magam előtt ezt amikor kimegyek a kávésbögrémmel meg a gépemmel. Érzem a levegőt, látom magam előtt a viárgokat, a baszom leanderbokrot. próbálok koncentrálni az írásra. Tudok írni akkor is, ha semmi sem fáj? Vagy akkor még jobban is megy? Érzem ahogy az olasz napsütés kora reggel elkezd melegíteni, hamarosan az árnyékban is hőség lesz, a kabócák már ezerrel zörögnek és akkor... Én csak idáig tudom ezt a mesét. Pedig tudnom kéne a folytatást.
