Barátságokkal szembenézni
Kialakult bennem egy kupac mondanivaló, amit nem tudok hova letenni. ElÅzmény: Pár napot egyÃŒtt töltöttem egy baráti társasággal, köztÃŒk egy házaspárral. A társaságban mindenki a barátom, jóismerÅsöm. A lényeg, hogy néztem napokig azt a két embert, a kapcsolatukat és a személyes dolgaikat kÃŒlön-kÃŒlön, és rengeteg izgalmas kérdés vetÅdött fel bennem és van amirÅl bizony lesújtó véleményem lett. Hát, ja, kell dolgoznom az elfogadáson. Azt gondolja magáról az ember, hogy âén egy elfogadó, rugalmas, pozitÃv valaki vagyokâ, aztán kiderÃŒl, hogy ja, de csak addig a határig amit tulajdonképen leszarok, de azon túl akár kicsivel, ott már egy kritikus véleményezÅ lapul. Azért azt is érdemes tudni, hogy a âleszaromâ nem azonos azzal, hogy âelfogadomâ Az kurva bosszantó, amikor elmesélsz valamit, hogy ez vagy a zavar a világban és aki leszarja az adott dolgot, az úgy tÃŒnteti fel magát, mintha az elfogadás bajnoka lenne. Pedig nem elfogadó, hanem leszarja. Kizárja, eltávolÃtja, elidegenÃti magától az adott dolgot. Viszont ezzel sikeresen kifejezi hogy nulla empátiával van irányodba = a te dolgodat is leszarja. (ezt csak zárójelben)
Szóval mi van akkor, ha egy adott barátodról van valami véleményed, amit kibeszélnél, szeretnéd feloldani, szeretnél beszélni róla? Nem mondhatom el egy másik barátomnak. Az milyen hÃŒlye dolog lenne! Nem szoktam a barátaimat keresztÃŒl-kasul kibeszélni. Véleményezni semmiképpensem. De nem azért mert valami rendkÃvÃŒl elfogadó és jóember vagyok/lennék, hanem mert nyilván azért a barátaim, mert szeretem Åket olyannak amilyenek. Most viszont olyan érzés, mintha egy kórképet látnék, és nem tudom elmondani senkinek, hogy néééézd, ez Ãgy, ez meg úgy, szerinted is, és ha Ãgy meg úgy, akkor szerinted ez hogy? Ãs persze jó lenne arról is beszélni, hogy én hogy vagyok ugyanezekkel a jelenségekkel. De a legfÅbb kérdés, hogy lehet-e, valóban a barátom-e az a valaki, akivel kapcsolatban gyakran felbukkan a gondolat, hogy âa passzÃv-agresszÃv kurva anyádat!â Aztán csináljuk tovább a dolgunkat, én valahogy feloldom a helyzetet, Å többnyire csak az elismerésére vágyik, hogy neki nehéz az élete. Elismerem, és haladunk tovább. Egy ideig egész jó, aztán megint jön egy súlyosabb dolog. Mert tényleg kibaszott passzÃv-agresszÃv! Ez az alapműködése. Ãn meg valószÃnűleg extrán érzékeny vagyok erre.
Szóval a probléma a psziché szövevénye. Az önáltató dolgok, amikre aztán más önáltató dolgok épÃŒlnek, amik aztán bekövÃŒlten, Ãgy az éltÃŒnkké alaköveivé válnak és nem tudjuk, nem merjÃŒk piszkálni, és újabb önáltatásokkal azt mondjuk, hogy ez az élet, amit akartunk. Megmagyarázott, megideologizált félelmek, egyszeri rossz tapasztalatok szar megoldása, a rossz stresszkezelés beidegzÅdése és az erre épÃŒlÅ elvárások, az egyedÃŒllét ami énközpontúvá teszi az embert â hiszen nincs más â ami aztán meg is akadályozza, hogy legyen, stb, stb, stb.
Nemrég úgy alakult, hogy randiztam párszor egy pasassal. KÃŒlönleges élmény volt, a rajongása, az elragadtatása, ahogy rám nézett és tiszta mosolygás volt az egész lénye. A természetesség, ahogy hozzám ért, az érzés, hogy tetszem, hogy kÃvánnak, érdekes vagyok, egyértelműen nÅ vagyok ebben a felállásban, nem haver, nem barát, nem anya, és semmi bizonytalanság. Jó volt megélni azt, hogy jól működöm. Egészséges kapcsolatban jól működöm. Hálás vagyok ezért az élményért. Ãs valószÃnűleg ennyi volt az Å szerepe. ¯\_(ã)_/¯
Merthogy azon túl, hogy olyan volt, mintha mindig is ismertÃŒk volna egymást, egy kifejezetten jó, vidám, nyitott kapcsolódás, sajnos mindkettÅnk ingerkÃŒszöbét marha magasra vitte a korábbi kapcsolatunk. Az érdeklÅdés, a feszkó, a kihÃvás hiánya megölte bennem az igényt a folytatásra. Neeem, nem arról van szó, hogy a nÅk a rosszfiúkat szeretik! Hanem arról van szó, hogy vannak bennÃŒnk működési módok. Rosszak, jók, vegyesen. Az alkotómunkába konfrontálódnom kell, ahhoz, hogy haladni tudjak. Az élet egyéb részeiben viszont elpusztÃt a folyamatos kritika és vita. Ãs mindez, egy otthonról hozott modell és annak a modellnek az ellentéte. Mind Ãgy működÃŒnk. Ãs bármit is gondol az ember a szerelemrÅl ami megmozdÃtja belÃŒl, az egy megértÅ vagy egy kritikus hang, egy mondat, egy rezzenés, egy nézés és bang, beÃŒt a sémakémia. Ez magyarázza azt, hogy miért szerethetÃŒnk bele olyanba, aki semmiben sem hasonlÃt a kimondott, megnevezett, vágyott ideáljainkhoz. Se kÃvÃŒl, se belÃŒl. RendkÃvÃŒl értékes embereken lépÃŒnk túl, mert nem tud semmit hozzátenni az életÃŒnkhöz. Mert ugyanolyan jól megvagyunk egyedÃŒl. Ãs kéne az a pici valami, ami miatt jobb, ha kapcsolatban vagyunk.
A barátaimban mindben megvan ez a pici valami.
