Lakatlan sziget kísérlet
Tegnap hallgattam egy anyagot arról, hogy a narcisztikus konkrétan megbolondulna egy lakatlan szigeten. Egy pillanatra megijedtem, mert rájöttem, hogy azért én is figyelem-függő vagyok, és mivel egyedül élek, az elsődleges figyelem forrásom az internet, a blogok. Pont ettől az ijedségtől vált érdekessé számomra a dolog, hogy végiggondoljam a lakatlan szigetet.
Gyakran mondjuk, hogy úgy elköltöznénk egy lakatlan szigetre! De olyankor valójában csak a stressztől szeretnék megszabadulni, nem mások figyelmétől és szeretetétől. Képzeld el, hogy valójában mi történne veled! Én megpróbáltam felidézni hasonló dolgokat. Mennyire leszek ideges, ha kihúzzák alólam az interetet? Ha napokig nem beszélek senkivel, se élőben se telefonon. Nem nézhetek filmet, nem olvashatok, nincs semmi külső táplálék az agyamnak. Ha kettesben maradok a "hangokkal" (:D) a saját narrációmmal a fejemben. Van-e olyan pozitív belső világom (nem narcisztikus énképem), amire támaszkodhatok. Mi történik, ha szembe kell néznem a saját motivációimmal vagy motiválatlanságommal, meg a saját érzelmeimmel. Ha nem kapok dicséretet, se visszaigazolást, nincs semmilyen támogatás a döntéseimben, akkor vajon hogy élek? (a világhoz való viszonyítás is támogatás ám) Ha nincs semmilyen kontaktom más emberekkel, akkor vagyok-e én? Hogy van-e elég ismeretem, erőm, ügyességem a túléléshez, azt most hagyjuk, tételezzük fel, hogy nem egy kopár szikla, némi ügyességgel életben lehet maradni, a baj csak az, hogy mi vagyunk magunk számára az egyetlen társaság. Mi, a múltunk, az összes döntésünk, minden ami a fejünkben van vagy nincs. Mert lehet, hogy semmi nincs. Ha nincs külső inger, akkor semmi nincs csak az őrjítő üresség. Ezt csak a narcisztikusok és a pszichopaták ismerik. Az unalom.
Mikor voltál utoljára napokig internet, telefon nélkül? Szerintem már nagyon kevesen. Még barátom is, aki elmegy elvonulásra, minimálisan még ő is elérhető, és az elvonulás alatt van kontakt másokkal (akikkel együtt van), csak nem a stresszes külvilággal. Szóval, még ők se tudják milyen. Aki élt már külföldön kapcsolatok, barátok és komoly nyelvtudás nélkül, az már közel jár, de telefon és internet neki is volt. Van, aki imád erdőben, a természetben lenni, egyedül. Nem posztolja ki, nem érez vágyat, hogy elmesélje. Csak örömmel megéli. Nos, ő valószínűleg nem narcisztikus.
A lakatlan szigeten nincs semmi, csak te és a belső világod és a túlélés. Azért nehéz ezt kideríteni, mert fel sem tudjuk fogni mennyire ráfüggtünk az internetre, és mennyi mindent tartunk tök normálisnak, ami... nem arról van szó, hogy nem normális, nem az internet vagy a szocmédia ellen vagyok, hanem csak arról beszélek, hogy elfed zavarokat, problémákat. A narcisztikus személyiségzavar táptalaja az internet.
Egy lakatlan szigeten... Nem az a baj, hogy nem mutathatod meg, hogy sikeresen összecsomóztál két pálmalevelet. Nem az a baj, hogy senki sem köszön, hogy jóreggelt, nem szólnak, hogy esik az eső, vagy senki sem segít kaját szerezni (de ha van, azt sem posztolhatod ki). A nárcisztikus legnagyobb baja, hogy egy lakatlan szigeten, ahol semmilyen külső inger nem éri napokig, szembe kell néznie azokkal az elfojtott érzelmekkel, amik narcisztikussá tették gyerekkorában, vagyis amik miatt eltorzult a személyisége, és amire azóta sem sikerült megoldást találnia, mert felnőttként vagy az alkoholba vagy a hamis énképbe menekült, amit mások igazolnak vissza számára. Ezek nagyon súlyos dolgok, nem Joy magazinos életmódtanácsadós szint. Olyan súlyos fájdalmak, veszteségek vannak a mélyben, amivel mi magunk sem tudnánk szembenézni, ha nem apránként tettük volna. Egy lakatlan szigeten ránk is ez várna. Az emberek nagy részét, ha nem is narcisztikus, mégis a saját pszichéje zabálná fel, betegítené meg a testét és halna meg. Minél távolabb vagyunk a természettől, minél több pótcselekvésünk van, annál valószínűbb, hogy az agyunk már drogos. Aki tényleg csak egyetlen dologért képes lelkesedni, egyetlen dolgot imád az életben, az internetet vagy a támblert, arra mi várna?
