#05-01

Az, hogy vannak szép közös emlékek, nem azt jelenti, hogy működött a dolog. Bármiféle JÓ kapcsolatban Nem szorongsz mert mitől szoronganál? Miért éreznéd, hogy nem vagy elég jó vagy, hogy ki fognak nevetni vagy megaláznak vagy bármi miatt rosszul fogod érezni magad? Önmagad vagy Nem mondják folyamatosan azt, hogy nem az vagy akinek magadat látod. Azért szeretnek mert annak látnak akinek te is szereted magad. A jobbik énedben bíznak, aki legbelül vagy. Szabadnak érzed magad Nem kell azon agyalnod, hogy ki vagy te és kicsoda ő, nem kell magyarázatod keresned, csak éled azt, ami van. Szívesen vagy a másikkal Örülsz a közösen töltött időnek és igényed is van rá. Szívesen segítesz neki Szeretnéd, ha elboldogulna, ha kevesebb nehézsége lenne, hiszen, ha ő nincs jól, az valahogy neked is rossz. Érdekel az élete Szeretnél része lenni az életének, érdekel, hogy mi foglalkoztatja, hogyan boldogul, hol és mivel tudsz kapcsolódni. Örülsz a sikereinek, értékeled az erőfeszítéseit, enyhíted a kudarcait. Fejlődsz Egyszerűen kivirágzol mert érzed, hogy szeretnek és bár rengeteget adsz a másiknak, de rengeteget kapsz is. Pont azt, és ott ahol szükséged van rá. Mintha az energiatöbleteid őt töltenék, az övé meg a te hiányaidat.

Az emberi psziché nem egy lineáris dolog. A térbelisége nehezen megfogható. Az elme megnehezíti az életünket azzal, hogy mindent érteni akar, de a magyarázataink más jelenségekre nem feltétlenül lesznek igazak, amiket újabb magyarázatokkal lát el. Az emberek jelentős része nem foglalkozik azzal, hogy ő mit miért gondol úgy, ahogy gondol. Egy másik része azt hiszi, hogy attól, hogy ő gondolta, és van egy ütős magyarázata rá, attól az a dolog megkérdőjelezhetetlen igazság. Attól, hogy van valakinek rálátása a magyarázatok sokféleségére, még nem jelenti azt, hogy a saját életében jó döntéseket hoz, mindig jól reagál és sosem követ el hibákat vagy akár bűnöket. Nagy csapda amikor valami nem jó és az ember azt gondolja, hgy JÓ LEHETNE, csak... Én még mindig azt gondolom, hogy jó lehetne, csak iszonyatosan sokat kéne beszélgetni, ami feltételezi azt is, hogy nagyon szeretjük egymást.

Ha nagyon szeretnénk egymást, akkor a dolog működne.

De a dolog nem működik.

Nem működik és kész. Nem kell magyarázatot gyártani mert attól nem lesz jobb. Csak el kell fogadni végre, hogy valójában nem működött sosem.

Shirley Valerie Horn (May 1, 1934 – October 20, 2005) was an American jazz singer and pianist. She collaborated with many jazz greats including Miles Davis, Dizzy Gillespie, Toots Thielemans, Ron Carter, Carmen McRae, Wynton Marsalis and others. She was most noted for her ability to accompany herself with nearly incomparable independence and ability on the piano while singing, something described by arranger Johnny Mandel as "like having two heads", and for her rich, lush voice, a smoky contralto, which was described by noted producer and arranger Quincy Jones as "like clothing, as she seduces you with her voice". Although she could swing as strongly as any straight-ahead jazz artist, Horn's reputation rode on her exquisite ballad work.

Biography

Shirley Horn was born and raised in Washington, D.C.. Encouraged by her grandmother, an amateur organist, Horn began piano lessons at the age of four. Aged 12, she studied piano and composition at Howard University, later graduating from there in classical music. Horn was offered a place at the Juilliard School, but her family could not afford to send her there. Horn formed her first jazz piano trio when she was 20. Horn's early piano influences were Erroll Garner, Oscar Peterson and Ahmad Jamal, and moving away from her classical background, Horn later said that "Oscar Peterson became my Rachmaninov, and Ahmad Jamal became my Debussy." She then became enamored with the famous U Street jazz area of Washington (largely destroyed in the 1968 riots), sneaking into jazz clubs before she was of legal age.

Horn first achieved fame in 1960, through her association with Miles Davis. Davis' praise had particular resonance in two respects: because he was so highly respected as a musician, and because he rarely offered public praise for fellow musicians at that time. Horn had, though, recorded several songs with violinist Stuff Smith in 1959 both as a pianist and a singer. After her discovery by Davis, she recorded albums on different small labels in the early 1960s, eventually landing contracts with larger labels Mercury Records and Impulse Records. She was popular with jazz critics, but did not achieve significant popular success.

Quincy Jones attempted to make Horn into a pure vocalist in several recording sessions, something he later hinted may have been a mistake. Horn was also disturbed by the changes in popular music in the 1960s following the arrival of The Beatles. Largely rejecting efforts to remake her into a popular singer, she stated: "I will not stoop to conquer." From the late-1960s, she concentrated on raising her daughter Rainy with her husband, Shepherd Deering (whom she had married in 1955), and largely limited her performances to her native Washington, D.C.

Miles Davis made a rare appearance as a sideman on Horn's 1991 album You Won't Forget Me. Although she preferred to perform in small settings, such as her trio, she also recorded with orchestras, as on the 1992 album Here's to Life, the title song (lyrics by Phyllis Molinary, music by Artie Butler) of which became her signature song. A video documentary of Horn's life and music was released at the same time as "Here's To Life" and shared its title. At the time, arranger Johnny Mandel commented that Horn's piano skill was comparable to that of the noted jazz great Bill Evans. A follow-up was made in 2001, named You're My Thrill.

Horn worked with the same rhythm section for 25 years: Charles Ables (bass) and Steve Williams (drums). Don Heckman wrote in theLos Angeles Times (February 2, 1995) about "the importance of bassist Charles Ables and drummer Steve Williams to Horn's sound. Working with boundless subtlety, following her every spontaneous twist and turn, they were the ideal accompanists for a performer who clearly will tolerate nothing less than perfection".

Her albums Here's to Life, Light Out of Darkness (A Tribute to Ray Charles) and I Love You, Paris all reached number one on theBillboard jazz charts.

Due to health problems in the early 2000s, Horn had to cut back on her performances. After 2002, a foot amputation (from complications of diabetes) led her to leave the piano playing to pianist George Mesterhazy. In late 2004, Horn felt able to play piano again, and recorded a live album for Verve, at Manhattan's Au Bar with trumpet player Roy Hargrove, which did not satisfy her. It remains unreleased except for tracks on But Beautiful - The Best of Shirley Horn.

A breast cancer survivor, she had been battling diabetes when she died of complications from the condition, aged 71. She is interred at Ft. Lincoln Cemetery in Washington, D.C.

Awards and honors

Horn was nominated for nine Grammy Awards during her career, winning the Grammy Award for Best Jazz Vocal Performance at the 41st Grammy Awards for I Remember Miles, a tribute to her friend and mentor (the album's cover featuring a Miles Davis drawing of them both).

She was officially recognized by the 109th US Congress for "her many achievements and contributions to the world of jazz and American culture", and performed at The White House for several U.S. presidents. Horn was awarded an honorary Doctor of Music degree from the Berklee College of Music in 2002.

She was awarded the National Endowment for the Arts Jazz Masters Award in 2005 (the highest honors that the United States bestows upon jazz musicians).

Discography

As leader

1960: Embers and Ashes (Stereo-Craft)

1961: Live at the Village Vanguard (live) (Can-Am)

1963: Loads of Love (Mercury)

1963: Shirley Horn with Horns (Mercury)

1965: Travelin' Light (ABC-Paramount)

1972: Where Are You Going (Perception)

1978: A Lazy Afternoon (SteepleChase)

1981: All Night Long (live) (SteepleChase)

1981: Violets for Your Furs (live) (SteepleChase)

1984: Garden of the Blues (live) (SteepleChase)

1987: All of Me

1987: Softly (Audiophile)

1987: I Thought About You (Verve, live)

1989: Close Enough for Love (Verve)

1991: You Won't Forget Me (Verve, with Miles Davis)

1992: Here's to Life (Verve)

1993: Light Out of Darkness (A Tribute to Ray Charles) (Verve)

1994: I Love You, Paris (Verve, live)

1994: Live at the 1994 Monterey Jazz Festival (Verve, live, released 2008)

1996: The Main Ingredient (Verve)

1997: Loving You (Verve)

1998: I Remember Miles (Verve)

1999: Quiet Now: Come a Little Closer (compilation) (Verve)

1999: Ultimate Shirley Horn (compilation) (Verve)

2001: You're My Thrill (Verve)

2003: May the Music Never End (Verve)

2005: But Beautiful-Best of Shirley Horn (Verve)

2006: Marian McPartland's Piano Jazz With Guest Shirley Horn (Concord)

2016: Live at the Four Queens (Resonance)

Vasárnap délelőtt még beszaladtam anyámhoz, nem gondoltam sok időt ott tölteni. Majd jövő héten, úgyis anyák napja van, kiviszem a parkba piknikezni. Ez a terv. Most csak benéztem, vittem a szokásos majszolnivalókat. Nade nem is ez a lényeg, meg az se, hogy mondta a nővérke, hogy ne legyek meglepődve ha meztelenül találom, mert mindig levetkőzik, nem tudják miért, a ruháját meg eldugdossa. Ha van idejük visszaöltöztetik, de kezdik feladni. És tényleg úgy volt. Felöltöztettem, adtam neki a majszolnivalót és beszéltem hozzá mindenféléket. Már én sem figyelek rá, miket mondok, olyan mindegy. Valamire aztán azt válaszolta, hogy neki minden fontos. Minden. Erre én hülye, én önkinzó idióta barom megkérdeztem, mert valahogy kicsúszott a számon, hogy „én is fontos vagyok?” Nézett maga elé, mint aki erősen gondolkodik, és bennem már nagyon rezgett a léc, és akartam is elütni valamivel a kérdést meg akartam is hallani a választ, és aztán mondta hogy igen, te is. De akkor már elsírtam magam, mert lófaszt vagyok fontos, azt se tudja ki vagyok, még azt se tudja miért ácsorog meztelenül a szobájában, hát dehogy vagyok fontos. Meg ezen az úton nekem sosem szabad elindulnom, mit szívatom magam? Már amikor kicsúszott a számon a kérdés, már akkor tudtam, hogy sírni fogok. Hajlamos vagyok belemenni az ilyen felesleges önkínzásokba. Amúgymeg, anyám megsimogatta az arcomat. Nem tudom mit gondolt éppen, hogy ki vagyok, de megsimogatott. Hogy ki vagyok? Aki ücsörgött az Idősek otthona nevű buszmegállóban, töpörtyűt eszegetett és a mobilját nyomkodta közben és amikor befutott a busz, majdnem lemaradt róla, aztán amikor a buszvezetővel kedélyesen megbeszélte, hogy majdnem lemaradt, akkor rájött, hogy nem is erre a buszra akart szállni, úgyhogy a következő megállónál le is szállt. Ez is én vagyok. Meg az is, aki az előbb nézett végig egy mosógépszerelő videót és most azon gondolkodik, hogy tulajdonképpen... azt a kapcsolót meg tudná nézni. De kell-e nekem ez a stressz?

Az egész ótvaros élményt így tudom leírni, hogy közben ne legyen bűntudatom:

Én amúgy vonzódom a flamencohoz, ahhoz a buja, mediterrán, szép-szomorú-izgalmas lüktetésű zenéhez.... áááá... és volt egy cikk valamikor régen egy spanyolországi koncertről, talán Paco de Lucía, és írta a szerző, hogy jó volt, jó volt, de csak valami megszokott jó, aztán egyszercsak... egyszercsak megérkezett az a"valami" az a különös hangulat, aminek neve is van (és sajnos már nem tudom mi volt az a spanyol szó) az ihletettség, az extázis érzés élménye. Amikor benned lüktet a zene, amikor a közönség eggyé válik az előadóval és a zenével, elfelejtkezel magadról és csak egy érzés vagy. (meg persze, ha neked fáj, az egész világ zokog érzés is te vagy akkor, de mégis inkább a mindenséggel vagy egy) Néha nagyon hiányzik az az érzés. A feloldódás. Mondjuk egy jó beszélgetés, amikor elfelejted a tested és csak a szavaid vannak meg a másik szavai és a nevetés meg gondolatok és játék és sziporkázás és önfeledtség. Persze, az alkohol segít, de nem a kásás részegség hozza ezt, amikor az ember össze-vissza beszél, hanem a "valami" a másikkal. Meg persze a szex. Amikor olyannal vagy, akit akkor is szeretsz ölelni, ha ne élvezel el. A pillanatok egy kapcsolatból amit nem mondasz el senkinek, hogy ne kopjon. Szóval a kérdés az, hogy lehetsz-e önfeledt, tudsz-e önmagad lenni a másik mellett, az adott kapcsolatban. Nem arról szól ez igazán, hogy elereszted-e a pukit vagy egy ordenáré böfögést, hanem, hogy el mered-e mondani a terveidet meg az álmaidat. És a másik tud-e lelkesedni azért ami a te terved, ami neked fontos. De még az is, hogy tudjátok-e egymást úgy cikizni, hogy jól szórakozzatok mindeketten, meg még az is, hogy mennyire tudod felvállalni a tested, a testi és a szellemi dolgaidat, meg azokat amiket nem szeretsz magadon-magadban. Ez mindenképpen. A pszichológus egyszer azt mondta, hogy azért érezzük egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy az "mély" mert tét nélküli kitárulkozást élünk meg. Működik ez úgy is, hogy az ember elmegy inni olyanokkal, akik nem számítanak, lerészegedik és faszságokat művel. Az is tét nélküli kitárulkozás. A lényeg, hogy nem a pillanat más, nem a másik más, hanem te magad vagy, aki valahogy megéli azt a pillanatot valamilyennek. Ragaszkodunk azokhoz, akik mellett könnyebb ezt megélni vagy annyira megéljük, hogy az a természetes létünk. Ahogy normális esetben párkapcsolatban vagy a gyerekeinkkel vagyunk. Otthon az, ahol amikor megérkezel azt mondják: Megjöttél? És te nem azt gondolod, hogy "dehülye, hát nem látja?", hanem azt, hogy "ja. végre".

Lehetne mondani, hogy én vagyok az ideális nő, mert engem olcsón le lehet itatni. :( Ez a két korty csokilikőr, ami a fejembe szállt, ez tényleg vicc. Most kéne szerelmes SMS-eket írkálnom meg elmondani a titkaimat meg sírni valami barátom vállán, aztán szomorúságból, csalódottságból kefélni vele, aztán megbánni és többet nem keresni. De még pandémia is van. Ma mondjuk maszk nélkül kertészkedtem és az fantasztikus érzés volt! fantasztikus! Sütött a nap, és nagyot haladtunk, és olyan kis tuti lesz az a kis terasz, körben a zöldekkel. Úgy döntöttem, hogy születésnapomra csináltatok magamnak egy új arcot. Azt mondják, ennyi idősen mindenkinek olyan az arca amilyet megérdemel. Ez a közhelyet eddig mindig úgy éreztem, hogy, hát basszameg, mivel érdemeltem én ezt? Jó, úgy általában fiatalabbnak gondolnak a koromnál, nade a korábbi 10 év mostanra 2-3 évre zsugorodott. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ja, bocs, hát megérdemlem, hogy szebb legyek, mint ami van. És, ha ez valakinek nem tetszik, kinyalhatja a seggem. nekem tetszeni fog. nem komoly dologra gondoltam, csak egy kis igazítás itt-ott. kerek évfordulóra egy ajándék magamnak. ha előbb eszembe jutott volna, ebben a jó kis maszkos időben már túl is lennék rajta. Logannak meg úgy is mindegy, ha lilára van dagadva a fejem az is.

A volt pasimnak volt egy rettenetesen zavaró szokása, egy apróság, amin kiakadni idióta dolog, de én kiakadtam tőle folyamatosan. Állt, dohányzott, és ingatta magát. Ebből a háromból az tett tengeribeteggé, hogy ide-oda ingatta a felsőtestét. Néztem, néztem és belül hisztérikusan sikoltozni kezdtem, hogy hagyd abba, hagyd már abba!!! :D :D (egyébként ez az önringatás, ez önszeretés, önnyugtatás. Óriáscsecsemő) Mindig ez a kép jut eszembe róla, hogy áll az erkélyen, füstöl és ringatózik. Meg az, hogy megkérdeztem tőle egyszer, hogy ő mit érez, hogy miben van ő korlátozva a kapcsolatunkban (akkor bezzeg nem mondta, hogy kiscicám, nagyobb tér kellene, költözzünk el a faszba, egy nagyobb lakásba). azt válaszolta, hogy ő semmiben nincs korlátozva. Az fasza, csak én meg nagyon sok mindenben! Mondtam volna, ha érdekelte volna. De nem érdekelte. Mert, ha ő nincs korlátozva, akkor senki sincs korlátozva a kapcsolatban. (öhm, ez egy orbán viktori világnézet) Nekem sokszor vannak kétségeim és gyakran érzem korlátozva magam. Közben például Logan szinte mindig azt hajtogatja, hogy az egod, az egod, a baaaazinagy egod! Menekülök, és nem is nagyon értem, hogy miről beszél, amikor én nem harcolok, nem vitatkozom, nincs megmásíthatatlan véleménynyilvánításom, vezérkedni sem akarok és azt hiszem elég nagy szabadságot biztosítok a többi embernek, aki az életem része. Tulajdonképpen csak Logannek van baja az egommal. Akinek a sajátjával nincs, bár ő folyton harcol. Rendre talál valami harcolnivalót. Lehet, hogy neki ez ilyen férfias unaloműző, mint Csének a ringatózás. Csak ne mondaná mindenre, hogy "leszarom" amikor nyilvánvalóan nem szarja le. Ettől az ellentmondástól leszek tengeribeteg. Szép lenne egyszer azt is látni, amiben kétsége van. Amikor elmondaná, hogy nem tudom, gondolkodom rajta, foglalkoztat, és azt, hogy lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy lehetne máshogy csinálni. De ő harcol azért, hogy teljesen idegen emberek jól érezzék magukat meg idegen emberek feltételezett bánataiért, közben meg szépen ledarál mondjuk engem is, meg gondolom másokat is, akik a közelében vannak. A védelmezettei eközben bezsebelik a lájkokat, a figyelmeket, a kellemes kis smalltalkot, és élvezik, hogy nincsenek korlátozva. És persze szeretik, ki ne szeretné ezt? Bár, belőle úgy is a keze fog megmaradni, ahogy elszántan csavarozza a mindent is. Megharcol vele.