#03-24

Mentem fel a hegyre anyám lakásához és azon gonolkodtam, hogy amikor majd eladom, akkor eltűnik az utolsó biztos pont is az életemből. Nem anyám halála lesz az utolsó pont mert ő már jóideje nincs velem, hanem az, amikor már nem buszozok fel, arra amerre gyerekkorom óta szinte semmi sem változott. Csinosították a házakat, de ez a zöldövezeti villanegyed, itt nem bontanak, nem építenek. Szerettem volna itt élni. De a lakás szar, nem lennék benne boldog. Még akkor sem, ha el tudnám felejteni a képeket, ahogy a halott apámat kiviszik vagy ahogy anyám ült az ablaknál, nem reagál rám, de folyamatosan magában beszélt. Nade nem is ez az érdekes, hanem az, hogy azon gondolkodtam mennyire szükségünk van a biztos kapaszkodókra. Talán ezért igértetjük meg, hogy holtomiglan, holtodiglan, mert még aki megcsalja a másikat, az is bele tud kapaszkodni az igéret állandóságába. Aztán lesz a gyerek az állandóság, az ő léte. Aztán azt is el kell engedni. És abból is fel kell állni. Persze, megmarad, hogy a gyerekem a mindenem, de neki már én nem. :) és ez így egészséges. Folyton rugalmasnak lenni, mindig alkalmazkodni, mindig változni, tanulni, alakulni megállás nélkül – nagyon fárasztó. Az ember tényleg vágyik rá, hogy valami legyen ami biztos. Ami állandóság érzést ad. Mert a folyamatos változás valójában stresszes. Szóval mentem ott, ahol valahogy lassabb folyású az idő, és meg is kavarodik minden, mert amikor ott megyek egyszerre vagyok kisgyerek és kamasz és fiatal felnőtt és középkorú és öreg is, ami még nem is vagyok, de majd leszek, és van egy rész, ahol mindig hallom a magassarkú cipőm kopogását abból az időből amikor mentem haza hétvégén és vittem apámnak az ajándék sört. Nem volt nagyivós, de örült neki. A rágondolásnak. Nem megyek arra többet, mert nem lesz ott dolgom. Azért nem fogom megtartani a lakást, hogy ne vesszen el ez az időtlenség. Annál több eszem van. Szóval arra jöttem rá, hogy nagyon nehéz így élni. És befolyásolja az embert, hogy menekül a bizonytalanság okozta stressz elől és igyekszik valami állandóságot teremteni. Egy lakást, egy kapcsolatot, egy hobbit amit nem enged el, ki tudja még mit. Megnyugtató volt buszozni ott. Mintha még az utasok is ugyanazok lennének mindig, mint valami horrorfilmben. Akármikor, akárhol szálsz fel, a hegyre járó buszon ugyanazok az emberek ülnek negyven éve :D Nem jó ez a kapaszkodónélküliség. A magamrautaltság persze vagány dolog, és el is boldogulok. Mégis van valami vágy az állandóságérzésre. Én nem tudom, hogy ez csak az amerikai filmekben van vagy létezik a valóságban is, hogy van olyan barátod, akihez becsöngetsz mert... mert elhagytak, mert részeg vagy, mert megölted, mert feljelentettek, mert kirúgtak vagy mert kéne két tojás... Ha nagyon, de tényleg nagyon nagy baj lenne, kihez csöngetnék be? És hozzám?

Beszélgettem a kollégámmal aki egyébként vállaltan hímsoviniszta és egyéb csúfságokra is képes. Azért vállalja, mert már többször rászóltam, így végül kénytelen volt belátni, hgy mélyen gyökerező előítéletesség él benne. Mindezek mellett van 1-2 dolog amiben viszont harcosan ellentmond a sztereotipiáknak, mert ezekben a dolgokban megtapasztalta, hogy a nők jók, sőt nagyon jók. Uh, ide beszúrom, hogy felbaszódtam a minap azon, hogy a nők 40 éves korkedvezményes nyugdíját (mármint, hogy 40 év meló után nyugdíjba mehetnek) hihetelen felháborodással fogadta pár pasas. És annyira mondtam volna nekik, hogy baszod, nyugdíjba mehet, de kevesebb nyugdíjjal mintha ráhúz még öt évet. Élete végéig kevesebbet fog kapni! És már eleve kevesebbet keresett, mint a férfiak ugyanabban a poziban. És azért mehet nyugdíjba, mert ő fogja ápolni az öregeket a családban, de az unokára is ő fog vigyázni, ami tűnhet cuiki babázásnak, de gondolj bele, hogy a fiataloknak meló mellett nincs idejük a gyerekre, de neki legyen? Szóval ez nem kedvezmény, hanem elismerése annak, hogy a szociális gondozórendszer szar, úgyhogy olcsón megoldotta az állem. Nektek meg a kurva anyátokat, mert a megnyilvánulásaitok alapján ti vagytok azok, akik megköszönni se vagytok képesek a vacsorát amit elétek tettek. Szóval beszélgetek a kollégámmal, és mondom neki, hogy bár a kicsi vékony csajok is simán felhúzzák magukat annyira, hogy ököllel nekimenjenek a pasijuknak, ez nem méret, hanem habitus kérdése, de az ő feleségét nem olyannak ismerem, aki így elvesztené a kontrollt és alpári módon verekedne. Való igaz, az ő felesége egy egész napig nem szól hozzá, ha haragszik. és az szörnyű! Borzasztó. Ott ült, ez az okos, elismert, sikeres és a fenti hibájától eltekintve jófej ötvenes pali és látszott rajta a borzadás ahogy felidézte, hogy milyen amikor a felesége nem szól hozzá. (:)))))) )

Korábban a csenddel verés nekem a narcisztikus viselkedéshez tartozott, mint fő manipulációs eszköz, de legutóbb a kötődéses előadásban volt egy másik, érdekes megközelítés. Az elutasítottság élmény aktiválódása a leggyakoribb akadály a párok érzelmi szükségleteinek érvényesülése előtt.

A társ gyakran csak azt veszi észre (nyilván) ahogy a másik őrá reagál miután a másikban valami módon aktiválódott az őt mozgató séma. Beszélgetnek és egyszercsak a másik dühös lesz vagy el kezd csapkodni vagy megalázó dolgokat mond, vagy elhallgat és nem lehet vele kommunikálni vagy gyorsan iszik valamit, elmegy cigizni, tévézni, nem érdekli, nem akar beszélgetni vagy éppen túlzóan kedves lesz mert ez is azt jelenti, hogy önmagát, a valós énjét kivonja a beszélgetésből. Az a fél amelyik (feltételezzük jószándékúan) nem tud róla, hogy milyen megnyilvánulása váltotta ki a program beindulását, az csak meglepetten, döbbenten, rémülten, szomorúan áll és nem érti mi van. Amikor a partnerünk ilyet csinál, neki van egy elképzelése, hogy mi is van közöttünk. És lehet, hogy ez az elképzelés egyáltalán nem egyezik a két fél között. És ez az elképzelés olyasmire épül, hogy a sértett fél szeretne kötődni, de úgy érzi /feltételezi, hogy a másik már nem szeretne és ez nagyon bántja őt. Az egyik legnehezebb dolog a párkapcsolatokban, míg a két fél ezt felderíti és rendbeteszi. Itt dőlhet el a párkapcsolat sorsa, hogy ezeket a megküzdéseket (küzd, fut, lefagy), amit látunk a másikból, mennyire vagyunk képesek ezek mögé látni. mennyire vagyunk képesek azon elgondolkodni, hogy vajon mi lehet az ő fejében és valójában mire vágyik ő és mennyire tudunk azzal a résszel kommunikálni, amelyik szeretne egy biztonságos kötődést. Ez kurvára nem egyszerű feladat. Az embernek nem is jut eszébe ez amikor a másik mondjuk elkezdi cikizni a külseje miatt vagy a személyiségvonásai miatt, nem gondolunk olyasmire, hogy a másik éppen azt hiszi, hogy őt már nem szeretik, hogy nem számít és el van hagyva és olyan mélyen megbántva érzi magát, és annyira megszégyenítő neki, hogy ő szerelmes, a másik pedig már nem, hogy dühében és fájdalmában bármi szörnyűségre képes.

Az elmúlt negyvenezer éveben sajnos ezt a problémát sem sikerült evolúciósan megoldanunk.

De, hát buta! Mondjuk már ki, hogy buta! Szépíthetjük, nyalogathatjuk, idealizálhatjuk, de a valóság az, hogy buta. Ez nyomaszt engem ez a tapintatos elhallgatás, meg az összes többi tapintatos elhallgatás. Hogy, ha más embereket butának tartunk mert faszságokat oszt meg, ha más embereket butának tartunk, mert nincs önreflexiója, ha más embereket butának tartunk mert becsapható, megvezethető, akkor miért lesz valaki kivétel? A szeretet meg a szerelem ehhez kevés magyarázat! Ez a színtiszta kognitív disszonancia! Lécci, tényleg csak ennyi, mondjuk ki, hogy ez van, és haladjunk. A kognitív disszonancia feloldása már nem érdekel. Volt egy idő, amikor Logant a novelláimmal bombáztam. Tudtam már, éreztem, hogy halálba unja a szerelmes-nyűglődős tőle tök idegen gondolatokat és megoldásokat. Azt vártam, hogy egyszer azt mondja... figyi, ugyanabban a körben jársz. Látom, hogy mi foglalkoztat, és ezt nem tudod elengedni, de próbáld meg máshogy megfogni, írni belőle egy krimit vagy egy fantasyt. van ez a téma, szerintem így vagy úgy kéne élvezetesebbé gyúrmázni. Szóval azt vártam, hogy józan külső szemlélőként adjon tanácsot. Pláne olyanként, aki ismer. Figyi, te jól írsz (mondhatta volna), valahogy légy merészebb vagy újítóbb, nézd, mások így meg így hoznak hasonló támákat. Attól újszerű, mert... De nem, csak leporolta magáról, nem olvasta el, ha kértem, nyaggattam, akkor se. Unta. Dolgozni kellett volna vele az ő agyának is. Azt már, úgy látszik, nem érdemeltem meg

Unalom... hogy a kibaszott életbe lehet unatkozni meg megunni dolgokat? A világnak nem dolga, hogy tálcán kínálja az élményeket. Azokat csinálni kell!  És igen, kiülök reggelente a kávésbögrémmel a teraszra, és ha ölemben is van a laptop, még 15 év után is elnézek felette és bámulom a napfelkeltét... nem unom meg. Ahogy nem tudom megunni, hogy a szerelmemet kényeztessem, hogy figyeljek rá, gyönyörködjek benne. Nem tudom megunni. A szexet se tudom megunni azzal, akit szeretek. És szerintem, aki unatkozik, azzal van valami gáz belül. És, ha lenne egy házam vagy lakásom Olaszországban, nem unnám meg soha, hogy a kertben vagy a teraszon  baszkódok az agyagszobraimmal vagy próbáljam életbentartani a növényeimet (ez egy speciális kapcsolat köztünk, én rajongok, ők elnézőek a bénázásaimmal), vagy kerékpározgassak a tengerparti úton vagy sétálgassak a romantikus kis utcácskákban (átérezve, hogy ott LAKOM). Nem unom az írást sem, és mindig amikor visszatalálok önmagam közepébe, mindig újra azt érzem, hogy engem érdekel a világ! Ezer életet is tudnék élni! Még az is érdekel, hogy buta embereket toleráljak, csak egy idő után deficites a dolog és már nagyon könyörgöm a mindenhatónak, hogy vigye őket tovább. Hogy mit fogok írni mostanában? Először is a felgyűlt vázlatokat kell átnéznem, hogy mi az az ötlet, amibe hosszasan tudnék energiát rakni. Mert 3 könyv és jópár novella vetélkedik és a motivációk mélyére kéne ásnom. Toljam ki az összes szublimált romantikus emléket, vagy az élet-halál téma legyen vagy írjam át és zárjam le a 8 éve semmiben lógó kisregényt. Sokszor van olyan érzésem, hogy annak az átírásának a halogatása okozza az írási dugót.

És a programszervezés minden vonalát indítani kell. Az összes szétfutó szálat, embert, tervet, pénzügyi mialófaszt összesíteni egy excelltáblában és csinálni. Az egyesület dolgai már rutinszerűek. Ráadásul megvolt az utolsó próba, hogy ezek az emberek hajlandóak-e bármit tenni vagy számukra az egyesület egy chatfelület. Ez utóbbit látom, én a továbbiakban nem foglalkozom velük. Megcsinálom amit jónak látok, a többit leszarom. A haszon: nincs a rémült érzés, hogy csak elbaszom az időm, az életem. Valami mederbe csatornázom az energiámat. Másnak is legyen jó meg nekem is legyen jó! Én tudom a módját. Szeeeex! :D :D

2020-03-24 (火) 🐭 ♡⃛ೄ

👑 No.２

🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹

┊︎__ ✍🏻 小諸高原美術館・白鳥映雪館

♡…// 長野県小諸市大字菱平

┊︎__ ✍🏻 梅の木

❥·･ 日暮れ・星空 🌟（電信柱の右側）

NHK小諸ラジオ中継局アンテナ（小諸ラジオ送信所）

❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣

2020-03-24 (火) 🐭 ♡⃛ೄ

👑 No.１

🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹🔸🔹

┊︎__ ✍🏻 小諸高原美術館・白鳥映雪館

♡…// 長野県小諸市大字菱平

┊︎__ ✍🏻 梅の木

❥·･ 日暮れ・星空 🌟

❥·･ 浅間山🗻・山並み

❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣♥❣❣❣❣❣