You're gonna miss me when I'm gone

26.nap ...a holnap, ami végül teljesen máshogy alakult, mint azt szépen elterveztem. Előző este a matematikus párral megbeszéltem, hogy együtt megyünk be a központba, hogy kiállítsák nekünk a compostelat, ők tegnap este 6-7 körül ott voltak és hatalmas sor volt, aki kijött, azt mondta, két órája várta, hogy bejusson. Ezért döntöttek ők is úgy, hogy inkább másnap reggel váltják ki az igazolást vagy oklevelet. Mivel azonban az iroda fél 9-kor nyit, elég volt csak 8-kor elindulni a szállásról. Nekem ez túl késő, de mit csináljak. Elindultunk hát és út közben összetalálkoztam Anikóval, akivel még Ponferradaban találkoztam először, illetve ott volt Ági is, de ő pár nappal később érkezik majd. Úgyhogy így mentünk négyesben. Oda is értünk, már akkor sor volt, de kb húsz perc várakozás után végül bejutottunk. Kiállították, öröm, boldogság, menjünk, mert előttem hosszú út áll még. 43 km, kisebb megállásokkal, 11 óra túrára számoltam, az reális. 10-kor indultam el a belvárosból, szóval este 9 körül gondoltam megérkezni, jó késő, de mivel volt foglalásom, nem izgultam. A pontos irányt nem tudtam magamtól, úgyhogy megkérdeztem rendőröket, hogy merre induljak el. Ők pedig készségesen eltérítettek. Nyilván nem szándékosan, mert végül a busz pályaudvarnál kötöttem ki egy óra séta után, csakhogy én nem busszal, hanem gyalog terveztem az utam. Viszont így veszélybe került a terv, ugyanis már szinte 11 óra volt, mire rájöttem, hogy rossz helyen vagyok, a turista ösvény Finisterre-be teljesen más irányba volt, és vissza kellett volna mennem a központba. Úgyhogy gondolkoztam és egy nagyon nehéz döntést hoztam: busszal megyek ki. Tetézte ugyanis a bajt, hogy az időjárás teljesen elromlott, ködös, hideg idő lett hétfőre, ráadásul erősen lógott az eső lába. Nekem meg se esőkabátom, se meleg ruhám, csak két póló, amikor fáztam, mindkettőt fölvettem, amikor nagyon fáztam, a törülközőmet is magamra terítettem. Viszont az esővel nem tudtam volna mit kezdeni. Emellett ugye a 10-es indulás helyett csak kb délben tudtam volna kezdeni, az pedig este 11-es érkezést vetített elő. Szóval vettem egy retur jegyet és kimentem busszal. Csalódottan. Kicsit "megnyugtató" volt, hogy már odaút közben is esett, azzal vigasztaltam magam, hogy lám, valóban nem javult volna később sem. Olyannyira nem, hogy megérkezve is eső fogadott, és csak míg elballagtam a magyar szállásra (ami közel volt), eláztam. Ott az a hír fogadott, hogy nem olvasták az emailemet, de az úgyis másnapra vonatkozott, az a nap rendben lesz, de ma máshol kell aludnom. Szaladtam is, be ne teljen az a hely, de szerencsére még kaptam helyet, ráadásul jó hír: Eszter is itt van. És még pár barátja. Úgyhogy meg is beszéltük, hogy együtt készítjük el a vacsorát, vagyis ő készíti el, a többiek pedig segítenek, így ettünk egy nagyon finom lecsót mindenki megelégedésére. Aztán beszélgettünk sokat, vagyis közben is, és utána is, a jó beszélgetés mellé pedig lecsúszott 4 üveg bor, megesik az ilyesmi, amúgy is voltunk rá hatan, vagyis öten, illetve tulajdonképp négyen, de ez mindegy is. Eszter is foglalt szállást magának és a koreai barátnőjének a magyar albergue-ben, nekem is így volt, hogy ma itt, holnap ott. De végül nem így lett, valamit elnéztek és mégse tudtak fogadni. Kicsit elrontotta a kedvemet, de aztán gyorsan lefoglaltam itt ezen a helyen magamnak a holnapi estét is, legalább legyen helyem. Nincs amúgy ezzel baj, csak ha már választhatok, persze, hogy a magyarokat választom. Későn feküdtünk le. Így lett este és lett reggel: huszonhatodik nap.

25.nap A szokásos tömeg, mindenki kis hátizsákokkal, kabalákkal, mindenféle plüss vackokkal és csörgőkkel csörtet az úton. Kisebb csoportokba verődve, mobilon zenét hallgatva, kiabálva és szemetelve. Semmi meglepetés. Délután fél három körül érkeztem meg a városba, siettem, hogy találjak rendes szállást. Kinéztem egyet és célirányosan arra vettem az utam. Szerencsére még volt hely, örültem nagyon. Ráadásul egész jó. Aztán jött a feketeleves, minden (élelmiszer) üzlet zárva, vasárnap van. Az jó, mert én meg mindent fölfaltam az úton bizton számítva arra, hogy Santiagoban kedvemre válogathatok a szupermarketek között. Ehhez képest még egy pékség se volt nyitva, vagyis az orrom előtt zárták be, maradt az éhezés. Aztán bementem a központba, kicsit szétnéztem, pár fotó, nehány ajándékbolt, de nem nagyon tudtam átlátni ezt a nagy forgatagot, nem is éreztem különösebben jól magam. Beálltam egy sorba, amiről azt se tudtam, mire várunk, ott ácsorogtam fél órát, mire bejutottam. Kiderült, hogy egyszerűen csak bejárat volt a katedrálisba. Jó, akkor ez is sikerült, nézzünk körül. Bent is hosszú sor, keskeny kicsi ajtó, lépcső lefelé. Gondoltam biztos valami érdekes van ott, beálltam. Végül sorra kerültem és lent üvegfallal elválasztva, mélyen belül volt egy kis ládika. Mivel többen ilyen-olyan extázisba estek, feltételeztem, ez lesz Szent Jakab maradványainak végső nyughelye. Majdnem meghatódtam. Viszont amikor kijöttem, már tényleg! Ugyanis ott volt a napokkal ezelőtt, még az utam elején említett beteg amerikai bácsi, akiről kisfilm készül, többek bátorítására. Hát én úgy megörültem neki, hogy el se tudom mondani! Volt egy ilyen megérzésem, bár inkább reménységem, hogy még látom őt. Nagyon jó volt, beszélgettünk egy kicsit, aztán címet cseréltünk. Remek! Már csak egyet várok az úttól, vagyis egyet remélek... De azt nem mondom meg, mert hétpecsétes titok. Nyilván senkit se érdekel, de akkor se mondom el, ha meghívtok egy sörre. Kettő után persze elmondom. A szálláson találkoztam egy magyar párral, Kristóf és Gabi, matematikusnak tanulnak. Kicsit később pedig Eszterrel, ő tájépítész mérnöknek tanul, ha jól emlékszem, mindig keverem a kertépítésszel, talán mert annyira annak szerettem volna menni, aztán végül csak egy kutyaütő közgazdász-teológus leszek. Este sokáig beszélgettünk és élveztem, hogy van net, nagy lendülettel terveztem a következő két napot, amikor is gyalogosan megyek ki Finisterre-be. Az egyik nagyon kedves recepciós lány segített lefoglalni a szállásom holnapra, Santa Marinaba, az kb pont félúton van. Kicsit megnyugodtam, hogy ez sikerült, semmi sem állíthat meg a tervem végrehajtásában. Aztán eljött a holnap... Így lett este és lett reggel: huszonötödik nap.

24.nap Szar nap, tömeg van. Meg jó hogy testileg és főleg lelkileg feltöltődtem tegnap, mert ez a mai nap túltesz mindenen. Alig lehet az úton elférni, a szállást elfoglalták előlem a 100 km-es Caminosok, úgyhogy egy drágább helyre kényszerültem. Szerencsére itt találkoztam egy spanyol fiatal párral újra, akikkel már napokkal ezelőtt is. Nagyon kedvesek, sokat beszélgettünk. Asszem mára ennyi, holnap korán kelek és irány Santiago. Így lett este es lett reggel: huszonnegyedik nap.

23.nap Az utam Portomarin városon keresztül vezetett, szép volt. Bementem egy boltba, mert már nagyon éheztem. Vettem is két kenyeret és három májkrémet, de nem szaporítottam meg (bár nem próbáltam). Viszont azonnal befaltam az egyiket. Samos óta tudom, hogy mennyire jól esik a kukorica konzerv, úgyhogy abból is vettem kettőt. Tettem mindezt azért, mert a választott szálláshelyemen, Ligondeban nem lesz bolt, de még egy bár sem, ahol pedig legalább szendvicset (bocadillo) mindig lehet kapni. A szállás itt is adomány alapon működik és ezekre jellemző módon vacsorát és másnap reggelit is készítenek a vendégeknek. Erről megfeledkeztem, pedig ha eszembe jut, nem vásárolok be ész nélkül, hogy aztán cipeljem fölöslegesen az ételt. Na azért nem volt teljesen hiábavaló a bevásárlás, hiszen az ebédet mindenki maga oldja meg, így pedig nekem volt bőven mit enni. Érdekesség, hogy ezen a helyen még az ebédet is meg tudtam volna oldani, hiszen egy asztalon ki volt téve kenyér, vaj, pár gyümölcs, tea, kávé és víz is. Komplett ebédet lehetett volna magamhoz venni, de én inkább fogyasztottam a sajátomat. Nagyon rendes népek ezek itt. Összesen 20 férőhely van, ehhez képest 10 önkéntes dolgozik itt. Két család, ők összesen nyolcan vannak és két lány még rajtuk kívül. A két család amerikai, úgyhogy rengeteget beszélgettünk, az egyik Minnesota, a másik Kalifornia államból jött. A gyerekek is jó fejek, bár elég fiatalok. Maga a szállás végtelenül egyszerű, egy kis szobában ágyak egymás mellé téve, de úgy, hogy szinte összeérnek. Nem baj, én egy szélsőt választottam, és legalább nem emeltes ágy. Na, túl vagyunk a vacsorán. De micsoda vacsora volt! Fenséges, bőséges, változatos, nem is tudom, hogy jellemezhetném még. Leírjam, mi volt? Hát jó. Előételnek répa, sajt, humusz, kenyér, víz és bor. Sokan répáztak, humuszba mártogatták és úgy harapták. Én nem vagyok oda érte, úgyhogy sajtot ettem, mellé bort ittam. Kis kenyér is elfogyott mellé, dehát nálam nem nagyon létezik olyan étel, amihez ne passzolna tökéletesen a kenyér. Étek után finom levest kaptunk, repetáztam is. Kenyérrel ettem. Aztán a második fogás valami tésztás-sajtos izé volt, de attól még, hogy nem tudom elmagyarázni, nagyon finom volt. Ezután kétféle rövid ital közül választhattunk, az egyik valami nagyon erős spanyol specialitás volt, a másik meg egy kávé alapú szintén erős valami. Ki kellett próbálnom mindkettőt ahhoz, hogy véleményt alkothassak:) ezennel pedig megállapítom, hogy mindkettő finom volt. A vacsora zárásaként különleges amerikai desszertet kaptunk. Nagyon finom volt! Közben beszélgettünk sokat, szemben velem egy pár, Milánóból jöttek, mellettük egy srác Bergamoból, a mellettem ülő Rómából, a másik oldalamon és a hozzám közelebbi asztalfőn amerikaiak (ők helyi segítők). Vacsora végeztével aki akarta, elmondhatta egy Camino élményét, de ez persze nem volt kötelező. Azért akadtak jelentkezők. Nekem valahogy jelentkezni se kellett, kitalálták, hogy kéne mondanom valamit. Úgyhogy mondtam. Szóval nagyon különlegesen és érdekesen, értékesen telt az este. Most fekszem, lassan 11 és itt ez a lámpa oltás ideje, ennek ellenére a lámpát már leoltották, még az én kis tabletem világít, de azt is elaltatom, hogy ne zavarjon senkit. Micsoda jó kis este! Aludjunk. Így lett este és lett reggel: huszonharmadik nap.

22.nap Maradt még egy kis kenyerem, és amit tegnap nem írtam le, mert meglepetésnek szántam minden olvasóm számára: vettem tegnap egy nagy tábla mandulás csokit is, amit reggelinek szántam a maradék kenyérrel. Be is faltam annak rendje-módja szerint, csak sajnos elfelejtettem Sarriaban bemenni egy szupermarketbe, pedig az egy nagyobb város és lett volna több is. Ehelyett bementem egy kávézóba, ahol elmentem.. hát szóval maradjunk annyiban, hogy ha már Cacabelos faluban elmulasztottam, hogy ott elmenjek a toalettre, Sarriaban már ezt a ziccert nem hagytam ki. Kell nekik ilyen nevű településeket a Camino vonalára tenni! A kávé egyébként finom volt és kaptam mellé ajándékba sütit! Ez az első ilyen eset, meg is kérdeztem, hogy ezt nekem? Kedves gesztus és passzolt a kávéhoz. Wifi, kis viber társalgás, Vera talán kibírja egyben, míg hazaértek, de lehetséges, hogy a kisasszony odabent úgy gondolja, kijönne már. Akárhogyan is, nagyon örülök neki(k)! Egy kis faluban találtam egy boltot, ahol tudtam venni egy kisebb bagettet, de ennyi, úgyhogy délután kettőtől holnap délelőtt tízig ezt kell beosztani. Már csak egy kevés van (19:30), többet ma nem ehetek. Ezt elszámoltam! Ja, és 100 km-en belül vagyok Santiagotól! Így lett este és lett reggel: huszonkettedik nap.

21.nap A mai nap nem azért volt fárasztó, mert túl sokat mentem volna, hiszen a 42 km elviselhető, hanem mert előtte csak öt órát aludtam. A külön szoba és a wifi ugye.. Többet ilyet nem csinálok! Egyébként találkoztam egy párral, akik babakocsival és a kis bébi gyerekükkel csinálják végig a Caminot. Nem semmi! Belenéztem a kocsiba, nehogy csak átverjenek, de tényleg ott volt egy kisgyerek és aludt békésen :) Más semmi érdekes nem volt. Samosban aludtam, szép hely. Vettem egy főtt kukorica konzervet, a tetejét kanállá hajtogattam és befaltam mind, kenyérrel. Aztán desszertnek megettem egy tábla csokit, kenyérrel. Fenséges volt, tudok élni! Boldog tűzijátékot az otthoniaknak! Így lett este és lett reggel: huszonegyedik nap.

20.nap A 38,5-ből 40 valamennyi lett, de nem számít. Mozgalmas, beszédes napom volt. Még délelőtt az úton találtam egy papírt, két nyelven az volt ráírva, hogy ha tudsz, adj egy kis pénzt vagy valami élelmet, mert hajléktalan vagyok meg stb. Mire elolvastam, már észre is vettem, hogy pár méterrel előrébb ott volt egy ember egy kutyával. Kiterítve előtte a zarándok útlevele a sok bélyeggel, hogy lássék, ő is zarándok, nem csak kéregető. Eszembe jutott, hogy van nálam két narancs, elővettem hát, hogy odaadjam neki. De azért beszélgetni is szerettem volna vele, nem tudtam, hogy lehet-e. Lehetett, egészen jól beszélt angolul, így aztán végül vagy negyed órán keresztül beszélgettünk. Cseh nemzetiségű, és eredetileg még farmer volt, de aztán hozott egy rossz döntést, rengeteg pénzt fölvett hitelre és az egész terve romba dőlt, nem jött be a számítása, úgyhogy végül teljesen tönkrement. A bank elvitte a házát is és mindenét, a barátnője természetesen otthagyta és így elindult otthonról, már négy és fél hónapja, aztán itt tengeti az életét. Valamiért csak 10 év múlva mehet haza, pontosan nem értettem, de a lényeg, hogy be kell rendezkednie erre a vándor-hontalan életmódra. A kutyát találta egy híd alatt, a többi négy testvére már halott volt. Szívszorító történet. Na szóval elég az hozzá, hogy értelmes figura amúgy, Siófokon ismeri a Palace diszkót, ezzel máris többet tud, mint én. Régen az apjával havonta egy szombaton elmentek Magyarországra és mindenfélét vásároltak a piacon, nem tudom, náluk nincsenek olyan termékek? Mindenesetre az Erős Pista volt az első, amit mondott azok után, hogy kiderült, honnan jöttem. Ezek után még mentem sokat, aztán egy kútnál megszólítottam egy lányt, hogy iható-e a víz, ugyanis nem volt kiírva, se jelölve. Nem árt az ilyenre odafigyelni, nehogy az utunk "Camino de vécé" legyen Santiago helyett. A lány azt mondta, jó a víz, általában ha nem tüntetik föl, hogy "nem iható", akkor az azt jelenti, hogy lehet bátran. Na mindegy, aztán beszélgetni kezdtünk, kérdezte, honnan jöttem, aztán megörült, mert ő Romániából eredetileg, de már jó ideje Németországba költöztek a családjával, viszont évente haza látogatnak és akkor ugye átmennek rajtunk is. Elég bőbeszédű volt a lány, de csak kicsit fárasztó, úgyhogy nem köszöntem el tőle, együtt mentünk 2-3 településen keresztül. Aztán ő tovább, mert jóval később is kezdte, mint én. A szállásom szuper, egyszerű volt, de megfelelt, privát szálló 7 euróért és volt wifi, meg jó nagy nappali vagy inkább közösségi tér. Egy fiatal ír srác vezette, a házban összesen öten voltunk, két férfi, egy fiatal pár és én, de a többi négy külön szobát kért, ami persze drágább volt, de ez engem nem zavart, sőt: így tök egyedül voltam egy emeletes ágyakkal teli külön szobában. Remek! Kihasználva a ritka alkalmat, beszélgettem is egyet Skype-on az otthoniakkal. Így lett este és lett reggel: huszadik nap.

19.nap Ponferrada. A szállásom annak ellenére, hogy 150 főt képes befogadni, szép és tiszta, egész nagy belső udvarral, sok paddal, árnyas és napos részekkel, mini szökőkúttal, aminek vízgyűjtőjébe a fáradt vándor a retkes lábát áztathatja. Konyha, kisebb-nagyobb szobák, és mintha imám meghallgattatott volna - rendes méretű emeletes ágyak. Egész szokatlan ülve kiegyenesedni az alsó részen, pedig ez a valóság, jó lesz hozzászokni. Legalábbis a mai napra. A szobámban 4 emeletes ágy, azaz 8 ember, ebből négyet tegnap óta ismerek, egy idegen koreai, két meglepetés magyar lány és egy nagyon vicces srác, akivel már évek óta ismerjük egymást. Én. A magyar lányokkal sokat beszélgettem, jó volt újra a saját nyelvemen elmondani a gondolataimat és hallani a másét. Érdekes, ők se ismerték egymást előzőleg, csak itt találkoztak. Nehány dologban egész másként gondolkozunk, valamiben pedig egyetértünk, de alapvetően eléggé mások, mint én, de éppen ez a jó, így láthatjuk be lassan, hogy nem csak mi vagyunk a világon és nem feltétlen az a jó, ahogy mi gondoljuk. A tegnap megismert lengyel házaspárral (3 hete volt az esküvő, ezt ma tudtam meg) együtt ebédeltem, ők sütöttek-főztek maguknak, én pedig egy normális tonhalas salátát csináltam magamnak, mellé lement egy literes San Miguel (1-ért vettem!!), de azt megosztottam a sráccal. Jót beszélgettünk közben! Most nem írom le, miről, mert 22:20 és feküdnöm kell, 5:37-kor ébresztő, 5:45-kor reggeli, 6-kor indulás és 38,5 km múlva megállás. Így tervezem, aztán hogy mi lesz, arról úgyis csak holnap tudok írni. Így lett este és lett reggel: tizenkilencedik nap.

18.nap A nővérektől kicsivel 7 után szabadultam, jó erőben és időben voltam. A terv kb 26 km, hogy ne legyen túl sok a gyengeség után. 26 után még 30-nál volt egy állomás, azután 37 km-nél. A 30 még csábított, de aztán mégis a 26 maradt. Foncebadon, Domus Dei nevű zarándokszállás, ára: amennyit gondolsz adni. Több veszélye is van az ilyen helyeknek. Sok kicsi sokra megy alapon (abból kiindulva, hogy adománynak az ember kevesebbet ad, mint amúgy) annyi embert zsúfolnak be, amennyi csak elfér. Néha kicsit többet is. Ez a hely elméletileg 18 férőhelyes, de már most szerintem harmincnál járunk, pedig még csak 18:15 van. A zuhanyzóban lapjával épp elférek. Viszont van konyha, és elméletileg vacsorát és reggelit is kapunk. Na erre még este visszatérek, meglátjuk, jut-e vagy ehető-e. Talán kicsit erős kezdés a beteg napjaim után, ez is majd kiderül. Amit viszont soha nem fogok megérteni: miért van az olcsó helyeken az emeletes ágyak alsó és felső szintje között olyan kis távolság, hogy egy kerti törpe (egy fekvő kerti törpe) is beverje a fejét? Azt az anyagtöbbletet, amit megkívánna egy emberi használatra alkalmas emeletes ágy, kétlem, hogy ne lehetne valahogy kigazdálkodni. Például írnék ki rá valami EU-s pályázatot, amit semmi másra nem lehetne költeni, csak rendes méretű ágyakra. Ezeket a szarokat meg lehetne nyúlketrecnek vagy akvárium keretnek fölhasználni. Sokatmondó, hogy amikor teljesen leszegett fejjel tolatok be az ágy közepe felé, kitépett, különböző színű és mennyiségű női hajak cirógatják a nyakam. A felső ágy rúgja sok lányt megkopasztott már, ez egészen biztos. Szerencsére én bölcsen elébe mentem a veszélynek és még otthon levágtam a hajam (megvan, ha valakit érdekelne). Készül a vacsora, egész jó illat terjeng. Utána folytatom. A vacsora nem hogy ehető, nagyon finom és bőséges volt! Makaróni szerű valami, kétszer is szedtem. Járt mellé egy pohár bor is, a robinak kettő. Meg még saláta, kenyér és a végen (záróíznek) sárga dinnye. Egy szavam se lehet. De ha lenne, se értenék meg. Viszont szóba elegyedtem két lánnyal és egy fiúval, kiderült, hogy lengyelek, én meg hogy magyar. Már mondtuk is az ismert mondókát, két nyelven. Bár egyikünk se értette a másikat, mégis tudtuk, hogy egyről beszélünk, mert a végén angolul tisztáztuk, hogy barátok vagyunk :) Szó esett még politikáról is, a fiú nagyon kedveli a témát. Ebből kiválóan kiderült, hogy az emberek azt hiszik, amit hallanak vagy amit látnak a tévében. Persze ebben nincs semmi meglepő, de azért mégis kicsit az volt, amikor annyira képben voltak azzal, hogy nálunk minden milyen jó! Ezt is tőlük kellett megtudnom, már érdemes volt eljönnöm! Egyébként a csúcson vagyok. Persze nem életpályámat, vagy elért eredményeimet tekintve, hanem a Camino legmagasabb pontján, 1504 méteren. Igazán felemelő érzés. 10 nap múlva ilyenkor, augusztus 27. 22:15-kor már Madridban fogok unatkozni a reptéren, várva, hogy másnap reggel hatkor elinduljak haza. Jó ez a Camino, már szeretem és jól érzem magam, de azért várom a végét is, mert otthon ezek után rengeteg változtatásra készülök, biztos nem egyik napról a másikra, de sok dologban új lendületet nyertem és ezt végső soron otthon kell kamatoztatni. Az eszem megáll ezektől az alacsony emeletes ágyaktól. Így lett este és lett reggel: tizennyolcadik nap.

17.nap Gyenge nap. Úgy teljesítményben, mint erőben. A tervezett 37 helyett 15 km.. Nagyon kevés. De nem is bírtam volna többet. Astorgaban szálltam meg, de annyira erőtlen zombi voltam, hogy nem vettem észre a szállást, pedig előtte van egy szobor, amit le is fenykepeztem. Kószáltam, mint egy holdkóros, aztán találtam egy helyet. Megkérdeztem, mennyi az annyi, azt mondta 9. A hely, ami előtt figyelmetlenül elmentem, csak 5 euró lett volna, viszont 150 ember fér el.. Nyugalmam így nem lett volna. Gondoltam jó lesz ez kilencért, amikor megkérdezte, mennyire fontos, hogy magam legyek, csendben és nyugalomban. Hát mondom eléggé, mert jó gyenge vagyok. Oké, akkor van egy másik ajánlata... Menjek el a következő utcasarokra, ott forduljak be, két méterre a saroktól találok egy csengőt, semmi nincs ráírva, csak nyomjam meg és ha kijönnek, mondjam azt, hogy "cselló" és "Lujza". Nagyon titokzatos. Mondta, hogy ők missziós nővérek és 10 eurót kérnek, de talán lesz egyágyas szoba és nagy csend. Ez kell nekem! Mentem, csengettem, mondtam a jelszót és már vezettek is föl a szobámba. Kicsi szoba, egy ágy, mosdó. Senki más nincs még az emeleten se (másodikon vagyok). A szobámmal szemben a fürdőszoba. Tökéletes. Kimentem még a városba fényképezni, összetalálkoztam megint a kedvenc amerikai lány zarándoktársammal, kicsit beszélgettünk. Egyébként Villaresben is különös módon épp ott volt, amikor kimentem ma délelőtt az utcára. Astorga szép, csináltam sok képet, vettem perecet holnap az útra, nehéz étellel még nem merek próbálkozni. Nagyon gondolkozom, holnap mennyit menjek. Jaj, be kéne hozni a lemaradást, de végülis nem állok rosszul, maximum nem tudok gyalog menni Finisterre-be, hanem buszra kell szállnom. Meglátjuk. Így lett este és lett reggel: tizenhetedik nap.

16.nap Gondolván, hogy teljesen meggyógyultam, kemény napot terveztem és sikerült is teljesíteni a célt. Korán indultam, egyszer álltam meg tíz percre, hogy egyek gyorsan, aztán siettem is tovább. Hospital de Orbigo településnél elgondolkoztam, hogy talán ott kéne megszállnom, olyan kedves kis hely volt. Kicsit kétkedve, de mégis reménységgel mentem tovább, az alig 3 km-re fekvő Villares de Orbigo-ba. Út közben mindenhol aktív mezőgazdaság, öntöznek ezerrel, hogy a tikkasztó hőségben is éljen a kukorica, napraforgó, miegymás. Talán komlót is láttam, bár azt lehet, hogy csak oda képzeltem. Sok állat is volt, féltem, hogy egy suttyó kis faluba érek. Közeledve aztán láttam, hogy szépek az épületek, rendezettek a kertek. Egy takaros kis faluba értem. Hamar megláttam a szállást is, ami nem egyházi, így egyrészt kicsit drágábbra lehet számítani, másrészt kicsit komfortosabbra. Egy végtelenül szimpatikus, szakállas fiatalember fogadott és egy olyan szállás tárult elém, amilyenre az egész út alatt nem számítottam. Minden modern, tiszta, drága csap- és zuhanytelepek, olvasó sarok kis kanapéval, gyönyörű konyha, a hűtő tele sörrel, borral és vízzel. Ezeknek volt egy kis árlista, de milyen profi már, hogy feltölti a hűtőt, neked ki se kell menni a boltba (ami egyébként aznap zárva volt, lévén, hogy valami állami ünnep van)! Kettő előtt odaértem, én voltam az első. Választhattam szobát, a legszebb, legvilágosabbat választottam. Három emeletes ágy volt benne, az egyik alsó részét el is foglaltam. Pablo (a házigazda) megmutatott mindent, fizettem 7 eurót, elmondta, hogy reggeli fél hétkor, kenyér, lekvár, kávé vagy tea, nem kell érte fizetni, illetve adomány alapú. Azt is mondta, hogy előző nap tele volt a ház és sütöttek-főztek, a maradék a hűtőben van, egyem meg nyugodtan. Alig hittem a szememnek. Egy tányéron kiszedve, de érintetlenül ott volt egy nagy adag étel, tészta, paradicsomszósszal, tonhallal és hagymával. Csak a mikróba kellett tenni megmelegíteni. Így is tettem, majd jóízűen megettem, szedtem mégegy adagot (volt még sok, nem csak a tányéron). Boldog voltam. Wifi is volt, fölhívott a Tóth Milán viberen és beszélgettünk egy jót, elterveztem, hogy kicsit lepihenek, aztán olvasom tovább a könyvem (az olvasó zugban), pótolom az elmaradt napló bejegyzéseket, esetleg Skype a családdal. Na hát ez addig rendben is volt, hogy ledőltem. Aztán aludtam nagyon sokat. Mikor fölkeltem, gyengének éreztem magam és úgy tűnt, valami nincs rendben. Valóban így volt. Erőtlenségemet legyűrve elszaladtam wc-re, ahol még éppen sikerült a kagylóba hánynom. Nem részletezném, még négy ilyen köröm volt, meg más jellegű bajok is.. Minden erőm elszállt, valahogy levánszorogtam a lépcsőn, ott ült Pablo felesége, kérdezte, hogy vagyok (jól beszélt mindkettő angolul!). Mondtam, hogy szarul. Gondolkodtunk, mi lehet a baj, az étel biztos friss volt, esetleg megszúrt a nap, mert a napokban különösen erős az UV sugárzás. Mondtam, hogy pár napja beteg voltam, ma meg mentem 37 km-t egy rövid szünettel. Plusz a nap, plusz a rendes ételnek túlzottan örülés..hát ez lett belőle. Mondtam, hogy semmi nem marad bennem. Kortyoltam kettőt a vizemből, még beszélt, hogy biztos ez meg az, amikor szóltam, hogy bocs, de nekem mennem kell. Ismét sikerült időben odaérnem. De egyben azt is tudtam mondani, hogy ez már semmi más nem volt, csak víz, épp az, amit fél perce megittam. Hoztak lázmérőt, 38,5. Aztán csináltak kamillateát és mondták, hogy holnap nem kell 8-ig lelépnem, maradjak, ameddig jól esik. Maradtam is, másnap fél 11-kor indultam el. Minden tervem összedőlt. A napok, a szállások, pontos állomáshelyek és kilométerek. Mi lesz most? Még nem tudom, de nagyon hálás vagyok a vendéglátóimért, akik így gondoztak. Messze a legjobb szállás, messze a legjobb emberek. Ha ez előző nap történik velem, Leónban a tömegszálláson... Köszi Pablo, te vagy a camino hőse! Így lett este és lett reggel: tizenhatodik nap.

15.nap Sose keltem még ilyen későn. 7 után valamikor, aztán tisztességesen megreggeliztem és elindultam 8-kor, amikor már javában sütött a nap. Kellett is a melege, mert még úgy is fáztam. Pedig két póló volt rajtam. Szóval nem igazán vagyok jobban ma sem, viszont valami történt. Minden különösebb ok nélkül elkezdtem jól érezni magam és élvezni az utat. Nehéz megmondani, hogy miért, beteg vagyok, az orromat nagyon pirosra fújtam, tűző napon is fázom, valamiért mégis. Jó kedvvel lépkedtem, tíz körül ittam egy kávét, a bárban csak én voltam (és egy öreg kutya), Steven Tyler énekelt a hangszórókból, mi kell még? Aztán ahogy leültem, átváltottak komolyzenére. Nem értettem, nem nézek ki éppenséggel valami finom úriembernek, akinek a füle csak az ilyesféle zenét fogadja be, de nem bántam. Sőt, vígan fütyörésztem, aztán a kávézás végén megdicsértem, hogy milyen jó zene. Hát hogy azok milyen boldogok voltak (egy középkorú házaspár)! Látszott rajtuk, hogy na ezt most eltaláltuk, mondtam én, mama, hogy ennek inkább ilyen zene kell. Pedig ha tudnátok, kedves spanyol vendéglátósok, hogy gyerekkoromban csak zavartan nevettem volna azon a viccen, hogy Beethoven a zene Mozartja, miközben a Living on the Edge szövege már föl volt írva a környezetismeret füzetem borítójára, holott akkor még csak annyit tudtam angolul, hogy USA, Chicago Bulls, és persze az f betűs szó. Akárhogyan is, Aerosmith vagy Strauss, a kedvem jó, és ezt semmi nem törheti meg. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Hát mert tudjátok, kivel találkoztam MEGINT? Hát persze, az olasz fickóval! Én nem tudom,hogy csinálja, de már vagy egy hete mindig megjelenik ott, ahol én. Pedig nem együtt megyünk és nem is egy helyen szállunk meg. Mégis. Na mindegy, ma már egyáltalán nem lettem rosszul, mikor megláttam, mi több, odamentem, kezet fogtam vele, aztán meghallgattam a szövegelését, amit még mindig nem értek, hiszen olaszul beszél, de ő ettől szemmel láthatóan boldog, én mosolygok, aztán elindulok. Asszem megbékéltem vele. Na azért mondjuk elneveztem Victornak.. :) mégse lehet név nélküli egy ilyen vidám pióca. Ma még kevesebbet mentem, a további (ha lehetek ilyen optimista) gyógyulás reményében, 25 km-t. A várt hatás még mindig elmaradt, fújom az orrom és fázom, de legalább a lábaim pihentetem, mondjuk azokkal nem is volt semmi baj. A bencéseknél álltam meg, tömegszállás, 125 ember fér el, de azt olvastam, hogy ingyenes. Valaki most jót röhöghet, hogy átvert, mert 5 euró volt ez is. Nem vészes, csak még mielőtt becsekkoltam volna a helyre, bementem egy szupermarketbe és ha már a szállásért úgysem kell fizetni, lehetek nagyvonalú magammal. Így aztán 7 euró értékben bevásároltam, gondolván, még így is szépen tíz alatt maradok, ami valami cél féle. Hát ez így ma nem jött be. Sebaj. Vettem egy literes üveges sört is, mert megvilágosodtam, hogy a betegségemhez az is hozzájárulhat, hogy napok óta egy korty sört se ittam. Ma elkezdtem újra, de tudom, hogy ez egy folyamat, legalább egy hetes kúrát kell csinálnom. Ez van, mindent az egészségemért. Egészségemre! Még két dolgot leírok, aztán fekszem, mert holnap is korán kelés, ráadásul ma már nagyon sokat írtam. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy Leónban vagyok, amiről megállapítom, sőt kijelentem, hogy sokkal szebb a róla elnevezett Seat modellnél. A katedrális itt is hatalmas és gyönyörű, de vannak szép modern épületek is. Na szóval nagyban fényképezem minden szögből a katedrálist, amikor valaki beleugrik az egyik képembe. Kivételesen nem az olasz mókamester, hanem egy másik személy, akivel szintén sok napja már mindig összefutunk. Egy szép amerikai lány, aki először azért szólított meg, mert azt hitte, én is az vagyok (a John Deere sapka ugye). És mindig találkozunk és mindig örülünk egymásnak. Ő valami három spanyol vagy olasz gyerekkel lóg napok óta, úgyhogy nem csapódtam hozzájuk, de kedves tőle, hogy így örül nekem. A másik, hogy visszajövök a városnéző sétámról és azt hallom, hogy ének-zene szól a szállásunk belső udvarából. Megnézem, egy klarinétos srác játszik, de valami elképesztő módon, igazi profi, aztán egy gitár is jár kézről kézre és megy az örömzene. Meg az ének. Szép hangok a hangszerekből, szép hangok az emberekből, virtuóz futamok a klarinétból. Egész kis csapat gyűlt össze, alkalmi hallgatóság. Nagyon hangulatos es igazán színvonalas volt! Erre nem számítottam, mennyi tehetség rúgja a port az úton nap mint nap! Jó kis nap! Így lett este és lett reggel: tizenötödik nap.

14.nap Hosszú alvás után könnyű napot tartottam, hogy hamarabb meggyógyuljak. Kb 30 km után egy kinézetre kifejezetten ócska, falusi, primitív szálláshelyet találtam magamnak, belépve aztán minden megváltozott! Szinte szállodai szintű vizes blokk volt a zarándok szálláson, látszik rajta, hogy nemrég újíthatták fel. Minden wc mellett kézmosó, és ez az egész egység külön zárható. Szép csempe, nagy tükör, semmi sincs el- vagy letörve. Öt euróért ajándék! A zuhanyzók is szépek, tiszták, a víz lefolyik és végre a levetett ruhát föl lehet úgy akasztani, hogy ne legyen vizes, ez nagy dolognak számít, nekem meg létkérdés, mert én mindig viszem magammal fürödni az összes értékemet. Mobil, iPad, két pénztárca. Ha közben valaki megkívánja a táskámat, találhat benne értékes ruhacsipeszt, koszos zoknit, tonhal konzervet vagy esetleg még egy kis bagett maradékot. Nem kisértjük az ördögöt, egy caminos találkozón (még otthon) elmondta egy bácsi, hogy a táblagépét úgy lopták el az ágyáról, hogy teljesen le volt takarva. Úgyhogy jön minden velem mindenhova, éjszaka meg a fejem alatt sorakoznak szépen. Na szóval elég az hozzá, hogy a hely príma. Az ágyak és a konyha átlagos, de egy koszos, poros 30-40 km-es út után a fő attrakció mindig a zuhanyzás, szóval egy szállás jóságának fokmérője leginkább a vizesblokk. Vettem két zacskós levest, egyenként egy liter lesz belőle, hát én mindkettőt megettem, szóval két liter forró levessel a belemben vártam, hogy jobban legyek - hiába. Majd talán holnap. Ja, a hely neve amúgy Reliegos de Las Matas. Nem tudom, mit jelent, de elég jól cseng. Persze nem annyira, mint az, hogy Szokolya :) Így lett este és lett reggel: tizennegyedik nap.

13.nap Lerobbantam. Itt vagyok Sahagúnban, 40 km menet után (túl a teljes táv felén), és ráz a hideg, gyötör a láz, nagyon gyenge vagyok. Csomó mindent akartam írni, de arra sincs erőm. Megint itt van az a tőgyarcú barom olasz. Szerintem arcon fingom magam és alszom reggelig. Így lett este és lett reggel: tizenharmadik nap.

12.nap Lehet, hogy mégis maradok. Többen is támogattak és bátorítottak, hogy ne adjam föl. A km nem riaszt, az alap 800-ra még úgyis ráhúzok 90-et, de ez a társaság nem nyerte el a tetszésemet. Még a végén a Csezsinek lesz igaza és megcsinálhattam volna a kék túrát? Elég sokszor igaza van, ne legyen már most is! Mára egyébként egy kicsit lehiggadtam, már nem hiszem úgy, hogy az olaszok a pokol bérencei, akik pusztán azért vannak itt, hogy megkeserítsék az életemet. Aztán lehet, hogy tévedek. Mindenesetre próbálok úgy hozzáállni, hogy ők is emberek, csak ilyenek. Minden rosszindulat nélkül, belőlük ez jön, többet talán nem is kell várni. Midőn így lenyugodtam és a szeretet szétáradt a testemben, épp megdicsőülni készültem, amikor nagy robajjal megjelenik minden olasz legolaszabbika, aki már negyedik napja épp ugyanazon a szálláson van, mint én, mintha csak követne. Hiszen olyan jó barátok vagyunk, nem? NEM! Ő másképp gondolja, s mielőtt eszmélhetnék a sokkból, hogy megint itt van, már jön is, hogy elkérje a szappanomat a zuhanyzáshoz. Pofátlansága kifejezetten emlékeztet egy régi rémálmomra, akitől nemrég szabadultam és aki ugyanígy elért nálam sokmindent, csupán azzal, hogy szemtelenségénél már csak a bátorsága volt nagyobb. Miután tehát ez a tahó lefürdött és visszaadta (köszönettel) a szappanom, sőt, még meg is dicsérte, milyen jó illatú, elkezdte magát valami kölnivel fújkálni. De ha nem nyomott magára 12 nyomást, akkor egyet se. Bűzlött az egész szoba. Most mit kell ezen kiakadni, csak kicsit kimegy a városba, hát azt nem lehet akárhogy. Egyébként ma csak 26 km-t mentem, felhős, hűvös időben. Így lett este és lett reggel: tizenkettedik nap.

11.nap Ma először gondolkozom el komolyan azon, hogy hazamegyek. Nem tetszik már ez az egész. Sietnem kell, hogy legyen megfelelő szállásom (vagy egyáltalán szállásom), aztán nem tudok mit csinálni este 10-ig. Mondjuk Viktor bátyám javaslatára hoztam magammal egy könyvet, az a címe, hogy kegyelem és kalmárszellem, Bolyki László írta és nagyon jó. Talán elolvasom többször is, még meglátom. Ha maradok, lesz időm rá. De minek maradjak? Tíz nap után mögöttem van 351 km, szép teljesítmény ez is, miközben olyan zavaró elemekkel kell megküzdenem, mint az olasz (biciklis) camino turisták. Hangosak, senkire nincsenek tekintettel, túra után leisszák magukat a bárban, ha pedig lefekszenek, horkolnak és finganak. Emellett tegnap este megvádolt az egyik, hogy elloptam a telefon töltőjét. Akkor elmutogattam neki (mert angolul természetesen nem beszél), hogy ez az én töltőm, mi több, az a hármas elosztó is az enyém, amibe ők is beledugdosták a telefonjaikat. Ennyit erről, kihúzom, elteszem, aztán találjanak szabad konnektort, ha tudnak. Elegem van belőlük. Turisták vagytok ti, nem zarándokok, miért nem koptatjátok az olasz csizmát inkább és hagytok engem élni?! Asszem hazamegyek. Így lett este és lett reggel: tizenegyedik nap.